Mozidélelőtt III. – Sorstalanság

Részlet a Fejér Megyei Hírlapban 2004. június 12-én megjelent riportból:

Ezt a filmet nekem kell megcsinálni!

A Sorstalanság című irodalmi Nobel-díjas regény adaptációját forgató film­stáb a rendezőként debütáló Koltai Lajos operatőrrel az élen, feszes négy napot tudhat maga mögött. Az utolsó itt töltött nap ebédszünetében szakított időt ránk a rendező.

Balla Tibor

– Hol vagyunk most?
– Ez a hely a Zeitz-i táborhoz tarto­zik a filmben. Egy sátortáborba kerül­nek Buchenwaldból, és az ahhoz tartozó gyárba járnak ki rendszeresen dol­gozni. Eredetileg ez egy benzingyár volt Németországban, amelyet az ame­rikaiak rendszeresen lebombáztak. A regényben ez a fiú leépülésének legfon­tosabb állomása. Sokáig kerestük a lebombázott gyári helyszínt. Valahogy eszembe jutott Dunaújváros, ahol na­gyon régen jártam, talán gyerekkorom­ban. Film sose hozott ide érdekes mó­don. Amikor lejöttünk, borzasztó nagy szeretettel fogadtak. Egy teljesen jel­legtelen csarnokon vezettek keresztül, és egyszer csak megláttuk ezt a fantasz­tikus helyet. Valamikor ez egy Martin­sor volt. amiből kiszedték a kemencé­ket, és ettől úgy néz ki, mintha össze­dőlt volna. Erre nem számítottam, az meg a ráadás, hogy ilyen gigászi méret­ben valósulhat majd meg a filmben. Nem kellett sem hozzátenni, sem el­venni belőle, hanem egyszerűen csak idejönni, behozni a saját embereinket, a statisztériát, szereplőket, és forgatni. A körülmények nehezek, borzasztóan nagy a por. Rendkívül erős, grafikus, jól komponálható képeket tudunk fel­venni, ami a film erejéhez hozzá tud ad­ni. Van a filmnek egy tárgyalási módja, amelyben ez a nagyságrend minden­képpen szerepet kap. Furcsa belső mél­tóságot hordoz a film eddigi képi vi­lága. Egy olyan ritmust, amit éppen Kertész Imre igazolt vissza az eddig el­készült egyórányi anyag alapján. Meg­jegyezte nekem: “Ne feledd ezt a rit­must. Amilyen a film ritmusa most, az pontosan megfelel az eredeti történés­nek.” Ezért gondolom, hogy van a történésekben egy furcsa méltóság. Az életben mindent gyorsan akarunk befejezni, mert ehhez szoktunk hozzá, erre buzdít az élet. A gyorsat szeretjük a ze­nében is, mindig a gyors, a gyors. Pedig a zenében létezik a lassú is, az ugyan­olyan tiszteletre méltó ritmusképlet, de – nem tudom, miért – félünk tőle. A lassú ugyanolyan tárgyalási mód, mint a gyors, csak meg kell vele barátkozni. Most éppen efelé tartunk. A film nem lesz lassú, csak bizonyos pillanatokban megadja a tisztességet annak az ügy­nek, amit éppen tárgyal.
– Azt mesélik, hogy egyszer azért szeretett volna hozzányúlni ehhez az épülethez.
– Igen, volt egy nagy, titkos tervünk, hogy mivel bombázás után vagyunk, legalább a tetőnek be kellene szakadni. Kiderült, hogy nagyon veszélyes lett volna, így nem lyukasztja át a tetőt egy repülőgép. Egyébként a koncentrációs táborokat is a saját, eredeti nagyság­rendjükben építettük meg. Persze nem akkorák, mint Buchenwald, de a köze­lében van annak. Itt már leforgattuk azt
a jelenetet, ami a főszereplő fiú életé­ben az egyik legnehezebb pont, ahol a folyamatos éhség érzésével barátkozik meg, ami kiveszi az energiát belőle. Nemcsak az izmokból, hanem a lélek­ből is.

– Egy nyilatkozatában azt állí­totta, hogy egy filmben az opera­tőré a legnagyobb felelősség. Most mégis átadta másnak ezt a szerepkört. Miért?
– Most nagyon sokféle dologért felelek, nagyon sok mindenre kell gon­dolnom. Ezt sem adtam ki a kezemből. Egy nagyszerű operatőr van mellettem Pados Gyula személyében, de hát én is nagyon sokat adok, teszek hozzá, a vizualitást teljes mértékben irányítom. Ilyen módon nem mondtam le a saját munkámról, egy kicsit még rápakoltam a tetejére a felelősségből. De egyáltalán nem fáraszt. Most, hogy csinálhatom újra ezt a filmet, mindent, ami rossz volt, mindent, ami gátló, nehéz, lehúz, mind elfelejtettem, és csak a produkci­óval foglalkozom. Ez pedig az épülés. Ebben a pillanatban ez a film épül, és ennél nagyobb dolog számomra nem létezik.

– Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, feladja, nincs to­vább?
– Volt. Abban a “híres” tizenkét hét­ben, amíg vártunk. Volt olyan, hogy ültem az ágyam szélén reggel, és nem­igen tudtam, hogy mit fogok csinálni a következő pár órában, pedig mindent megpróbáltam, hogy ez a film talpra álljon. És teljesen egyedül tettem ezt. Financiális oldalról is. Ültem, és tud­tam, hogy már nincs hová telefonálni. Nincs kivel beszélni. Nem lehet to­vábbmenni, mert már minden szinten mindenhova eljutottam, mindenhon­nan megkaptam az ígéretet, mindenhol a legpozitívabban álltak hozzám, mégis azt éreztem, hogy valami hihetetlen űr kezd tátongani a lelkemben, és az a leg­nagyobb baj, hogy nem tudom, hogyan fogom pótolni. Jött egy újabb és újabb hét, és a dolgok kezdtek jóra fordulni. Először még csak ígéretek formájában, aztán ezek kezdtek megvalósulni, és egyre jöttek azok a barátok, akik ilyen­kor mindig az ember mögé állnak, és segítenek. Valamiért az egész filmes szakma mozdult meg egy irányban. Egyöntetűen olyan vélemény született, hogy ezt a filmet nem csak folytatni kell, hanem be is kell fejeznünk. És ez volt a legkedvesebb mondat, amit hal­lottam mostanában.
– Szabó Istvánnak is volt sze­repe ebben?
A drukkerségben mindenképpen. Mi nagyon jó, mondhatni testvéri vi­szonyban vagyunk. Természetesen amikor már nagyon rosszul mentek a dolgok, és eléggé kilátástalanok voltak, akkor szinte minden nap felhívott, talán még többször is. Akárhol volt a világ­ban, mindig jelentkezett, hogy mi van, mit tud nekem segíteni. Csak azt tud­tam mondani, hogy én mindent megtet­tem, nem tud segíteni. De az, hogy va­laki mellett érzelmileg állnak, és egy ilyen barát, az óriási segítség. A mai napig, bárhol van is, érdeklődik, hogy úgy mennek-e a dolgok, ahogyan én szeretném. Ezt a filmet nekem kell megcsinálni, és senki másnak – ezt Kertész is így gondolta -, ő nincs jelen, de lelkileg rendkívüli módon támogat engem. Volt, hogy kiabált velem telefonon: “Ezt nem teheted meg! Ugye ezt nem mondod komolyan!” Ő is látta az elkészült egy órát, és azt mondta, ezt a filmet csak befejezni szabad.

Részlet a filmből:

Dunaujvaros