Városnév születik

História – 1987. május-június

Városnév születik

Az első ötéves terv (1950-1955) legnagyobb beruházásának megvalósítása 1950 tavaszán kezdődött meg Dunapentelén. 1951 folyamán a semmiből létrehozott új település már városias formát öltött, őszre napirendre került a Dunai Vasmű elsőként elkészült segédüzemeinek átadása. (Teljes üzembe helyezését 1954-re tervezték.) Ugyanakkor a nyomasztó munkaerő- és anyaghiány, a szervezetlenség stb., ezek a mélyen a gazdasági mechanizmusból fakadó jelenségek a tervektől való jelentős elmaradást eredményeztek, amit állandósuló munkaversenyekkel és az “ellenséges”, “munkakerülő”, “jampec” elemek elleni kampányokkal próbáltak ellensúlyozni. Ilyen körülmények között az üzem és a “szocialista város” Sztálinról való elnevezése – mely a személyi kultusz egyik leghagyományosabb megnyilvánulási formájaként szinte magától értetődő döntés is volt – nemcsak az alkalmat adta újabb rendkívüli teljesítmények kikényszerítésére, de éppen az építkezés “húzóembereit”, az itt dolgozók legaktívabb, az akkori politikában őszintén hívő rétegét helyezte külön nyomás alá: nem tagadják-e meg “kérésüket”, ha nem sikerül az öntöde első csapolását november 7-ére megvalósítani? E “kívánságról” így számolt be a sajtó:

“Dunapentele építőinek legjobbjai gyűltek egybe október 11-én a város kultúrtermében, hogy arról a kívánságról beszéljenek, amelyet már a pártbizottsághoz intézett levelek százaiban hetekkel ezelőtt megfogalmaztak a Dunai Vasmű építői… szívünk minden melegével kérjük, hogy az első magyar szocialista várost Sztálin-városnak, és a Dunai Vasművet Sztálin-Vasműnek nevezhessük el…
T. F.-né a 26/1 munkahely dolgozója a többi között férje szavait idézi levelében: Sztálin elvtársunknak és Rákosi elvtársunknak köszönhetjük mindazt, amitől szép az életünk. Ha rajtam állna – november 7-én új városnév kerülne a magyar térképre: Sztálinváros!…
A gyűlés azonnal megválasztotta a szerkesztőbizottságot, amelynek feladatává tették, hogy megírja a Rákosi elvtárshoz küldendő levelet. Küldöttséget is választottak a dolgozók legjobbjaiból, hogy a levelet átadja a magyar nép szeretett vezérének.
A nagygyűlést követő napokban a szerkesztőbizottság a dolgozók levelei alapján megírta a Rákosi elvtárshoz szóló levelet és azt minden munkahelyen, irodában és szálláson lelkes hangulatú röpgyűléseken tárgyalták meg és írták alá a szocialista város építői. A levél szövege a következő: “Drága Rákosi elvtárs! Mi, a Dunai Vasmű építői: kőművesek és ácsok, mérnökök és technikusok, vasbetonszerelők és vasmunkások, kubikusok és segédmunkások, nagy kéréssel fordulunk Rákosi elvtárshoz, Pártunk Központi Vezetőségéhez, Népköztársaságunk Minisztertanácsához. Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulóján épülő nagy művünket és városunkat, ötéves tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb, legjobb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezzük el… tudjuk, hogy az általunk kért legnagyobb megtiszteltetésre és dicsőségre ezután kell igazán méltókká lennünk. A munka hősei és kitartó harcosai mellett még mindig akadnak igazolatlanul mulasztók, munkakerülők, anyaggal, idővel, szerszámmal pazarlók. De ígérjük, akik közülünk ma még gyengébben dolgoznak, holnap munkahősökké fognak válni. A Sztálin Vasműnél, Sztálinvárosban mindenki úgy fog dolgozni, hogy eredményei méltók legyenek a nagy Sztálin nevéhez…”” (Fejérmegyei Néplap, 1951. október 28.)

“Háromgyermekes anya vagyok. Gyermekeim mosolygós, aranyos csöppségek. Férjem sztahanovista kőműves, itt dolgozik a Dunai Vasműnél, hogy ő is a béke erős várát építse, hogy ezzel segítse családját megvédeni az imperialistáktól. Esténként, mikor együtt vagyunk a férjemmel, beszélgetünk a békéről és a boldog jövőnkről, amit majd a szocializmus biztosít nekünk… Gyermekeink gügyögése folyton növekvő gyűlölettel tölt el bennünket az imparialista gyilkosok ellen, akik az ő életükre törnek. És gyermekeink gügyögése fokozza bennünk a szeretetet, melyet az iránt érzünk, aki a világ békéjét, az ő fiatal életüket is védi – Sztálin elvtárs iránt… Nyilatkozatával és a szovjet atomfegyver kipróbálásával azért kűzd, hogy az imperialisták ne merészeljék használni az atombombát, ne merészeljenek vele békés emberek tízezreit, anyákat és gyermekeket meggyilkolni. A nagy Sztálin védi a békét, a mi boldogságunkat. Hálás szívvel fordulok felé. Nyugodtan fekszek le. Ő őrködik kicsinyeim álma felett és vigyáz a jövőjükre. Ő őrzi gyermekeim mosolyát. Botocska Pálné”
(Dunai Vasmű Építője, 1951. október 16.)

“Tizennégyezernyolcszáz szempár tekintett 1951. október havának 27. reggelén a budapesti Akadémia utca felé, ahol pontosan kilenc órakor a Dunai Vasmű építőinek küldöttsége – sztahanovisták, mérnökök, brigádvezetők, egy dolgozó paraszt – találkozott Rákosi Mátyás elvtárssal…”
(Dunai Vasmű Építője, 1951. október 30.)

“Reggel ahogy elindultunk, hatalmas vörösbőrű könyvet nyomtak a kezembe – meséli Horváth elvtárs. – Azt mondták, hogy jól vigyázzak rá, nagy kincs van benne, tizenötezer dunapentelei dolgozó aláírását viszem magammal… Izgatottan álltunk a fogadószobában, nem tudtam, hová tegyem a leveleket. Mosolyogva lépett be Rákosi elvtárs, és mindjárt közénk jött – Horváth elvtárs maga is mosolyog a gondolatra, mintha elhozott volna magával egy darabot Rákosi elvtárs jóságos nevetéséből. – Én adtam át neki a leveleket, erősen kezet szorított velem… úgy jött közénk, mint idősebb, tapasztaltabb munkás a többiekhez. Kérdezett bennünket, és mi szívesen válaszoltunk…
Horváth László valóban boldog. Aki egész életével példát mutatott népünknek, boldogságot hozott erre az országra, néki is megmutatta a boldogság útját. Az igaz emberek boldogságáét.”
(Dunai Vasmű Építője, 1951. október 30.)

“Rákosi elvtárs elbeszélget a küldöttség tagjaival – jórészüket ismeri is már régebbről… Pergel Józsefné, a női építkezés segédmunkása, nagy MNDSZ jelvénnyel a mellén áll a szeretett vezér előtt. Rákosi elvtárs arca egyre jobban felderül. Hosszan elbeszélget Pergelnével:
– Ugye nem bánta meg, hogy az építkezéshez jött?
– Nem bántam meg… szeretek ott dolgozni. Legutóbb takarításra akartak áttenni, de én visszakértem magam a kőművesekhez.
– Nem nehéz magának ez a munka?
– Nem – hangzik a válasz -, szívesen dolgozom ott.
– Akkor hívja Pentelére a nőismerőseit is. Férfiaknak gyakran nem hisznek a nőmunkások, a nő náluk a legjobb agitátor. Mindenüvé oda kell állítani a nőket. Az elvtársnő például átképzősnek is elmehet.
– Én analfabéta vagyok Rákosi elvtárs – mondja Pergelné. és mintha kicsit szégyellné magát.
– Ez igazán nem akadály. Egy hatéves gyermek egy év alatt jól megtanul írni és olvasni, akkor az elvtársnőnek elég két hónap.
– De én már idős vagyok, tizenhárom gyermek anyja, hat él közülük… Sőt, az egyik katonatiszt.
Mennyi büszkeség csengett ebben az utolsó mondatban! Rákosi elvtárs azonban nem fogy ki az érvekből.
– Annál inkább! Levelet fog írni a fiának.
– A télen megtanulok írni-olvasni – adja be a derekát mosolyogva Pergelné, és szemében a hűség és a szeretet ragyog…
Mindenkivel külön-külön elbeszélget, mindenkihez van olyan szava, amely annak az embernek saját, különleges problémáiban mutat utat.”
(Dunai Vasmű Építője, 1951. október 30.)

“Mióta a kérelem elindult a dolgozóktól, megváltozott a város, megváltoztak az emberek. Olyan a hangulat, mint egy nagy ünnep előtt szokott lenni. Emelkedik a termelés, kevesebb a későnjárók száma… A Dunai Vasmű dolgozói a pénteki napon békeműszakot tartottak… Sztálin nevével indultak újabb termelési csatába a dolgozók… Sokszor volt lelkes hangulat az építkezésen, de a pénteki nap minden eddigit felülmúlt… A hangszórók kétóránként adták a győzelmi jelentéseket, számoltak be a békeműszak alatt elért kiváló eredményekről… Szlipcsevics István kőműves brigádja 871 százalékot ért el a reggeli órákban. A négytagú Maróthi Rózsa kőművesbrigád 231 százalékot ért el, hogy a küldöttség, amely Rákosi elvtárshoz megy, be tudjon számolni arról, hogy a Dunai Vasmű építői hogyan dolgoznak, hogyan akarnak méltókká lenni a magyar nép nagy művéhez, mely Sztálin nevét fogja viselni.”
(Dunai Vasmű Építője, 1951. október 30.)

“Szombaton reggel nagy napra ébredtünk. A Szabad Nép és a Népszava közölte, hogy Rákosi elvtárs a pénteki minisztertanács elé terjesztette kérésünket és a minisztertanács határozatot hozott, hogy Dunapentelét november 7-én Sztálinvárosnak és a Dunai Vasművet Sztálin Vasműnek nevezi el.”
(Sztálin Vasmű Építője, 1951. november 6.)

“Sokat gondolkodtam azon, hogy november 7-én öntjük az első vasat. A kertész annak küldi első virágait, aki a legkedvesebb neki… Kérem a pártbizottságot, gondoskodjék arról, hogy az első vasból elküldjünk egy-egy darabot Sztálin és Rákosi elvtársaknak, öntsünk Sztálin elvtársnak egy szobrot… Bükliási Imre segédmunkás, Sztálin Vasmű gépgyára.” (Sztálin Vasmű Építője, 1951. november 6.)

“November 7-én reggel… Ünnepi díszben áll a Sztálin Vasmű első három kész üzeme: a forgácsolóműhely, az öntöde és a vasszerkezeti szerelőműhely… A hatalmas csarnok minden talpalatnyi helyét elfoglalja az ünneplő tömeg. A fiatalok a most született új jelszót kiáltják: Sztálinvárost építjük, Rákosi a vezérünk!”
(Szabad Nép, 1951. november 9.)

Szabad Nép – 1951. november 9. – letöltés

szabadnep19511109

“Az ünnepi nagygyűlés után a vendégek a szomszédos öntöde hatalmas csarnokába mennek… A Sztálin Vasműben először öntenek!… Az izzó vas vörös folyama megindul az üst felé. Egyenletesen ömlik a vas, vörös fényt árasztva maga körül. S az eddig izgatott csendben most éljen viharzik fel: Éljen Sztálin! Éljen Rákosi! Éljen a Párt! … A Sztálin Vasmű első terméke a formába ömlik. Az első öntésből plakett készül azoknak, akiket a magyar nép a legforróbban szeret: Sztálin és Rákosi elvtársaknak.”
(Szabad Nép, 1951. november 9.)

SIPOS ANDRÁS

A Vasmű építői kérik