Szabad Ifjúság – 1951. október 28.
A Vasmű építői kérik:
Dunapentele – Sztálinváros,
a Dunai Vasmű – Sztálin Vasmű legyen!
– Ez a név kötelez – mondotta Rákosi elvtárs a kérést tolmácsoló küldöttségnek
Rákosi elvtárs átveszi a Dunai Vasmű építőinek küldöttségétől a leveleket tartalmazó díszalbumot
Szombat reggel 15 tagú dunapentelei küldöttség kereste fel Rákosi Mátyás elvtársat. Sztahanovisták, brigádvezetők, mérnökök, ifjúmunkások, segédmunkások és dunapentelei dolgozó parasztok adaták át népünk vezetőjének, szeretett édesapánknak azt a kötetet, amelyben a gyár építőinek, Dunapentele lakóinak 14.800 aláírása volt.
A küldöttség óhaját Bojér Béla dunapentelei sztahanovista kőműves tolmácsolta:
– Régóta szívünkön viseljük, most végre ki is mondjuk: mi, akik a nagy Dunai Vasművet, a szocialista várost építjük, azzal a kéréssel fordulunk Rákosi elvtárshoz, hogy Dunapentelét Sztálinvárosnak, a Dunai Vasművet Sztálin Vasműnek nevezhessük el.
– Nemcsak aláírásokat gyűjtöttünk – folytatta Bojér Béla -, komoly felajánlásokat is tettünk. Vállaltuk, hogy jelentős megtakarítást érünk el a mély- és magasépítésnél egyaránt és így 49.215 órát takarítunk meg december végéig. Tegnap felajánlották dolgozóink, hogy békeműszakot rendeznek, Sztálin-műszakot, amelynek szép eredményei születtek. Legjobb brigádunk 517 százalékot, a Borbandi-brigád 360 százalékot teljesített. Női építőbrigádjaink között van olyan, amelyik 237 százalékot, egy másik 215 százalékot ért el. Ígérjük, hogy méltóak leszünk a nagy névre, amelyet üzemünk, városunk büszkén viselni fog.
– Szívesen tolmácsolom a kérést pártunk és a kormány felé – válaszolta Rákosi elvtárs. – Nagyon örülök, hogy a dolgozók ilyen egyhangú lelkesedéssel támogatják ezt a helyes kezdeményezést. Valóban megtisztelő, hogy első szocialista városunk a magyar nép nagy barátjának, mindnyájunk szeretett vezérének, Sztálin elvtársnak a nevét viselje. Az elvtársaknak azonban érezniük kell, hogy ez a név kötelez. Kötelez még nagyobb, még fegyelmezettebb munkára. A Vasmű minden dolgozója ne csak büszke legyen majd erre a kitüntetésre, hanem érezze kötelességének, hogy a nagy névhez méltóan, fegyelmezettebben, felelősebben, szocialista hazaszeretettel végezze munkáját. Szeretném, ha megmondanák otthon, hogy ezzel a kéréssel fokozott kötelezettséget vállaltak az egész dolgozó nép és maga Sztálin elvtárs előtt. Ez a tudat adjon erőt újabb eredményekhez és újabb győzelmekhez.
“Szívünk minden melegével kérjük…”
A dunapentelei dolgozók ezrei már régen gondoltak arra, amit most, a november 7-ét megelőző napokban öntöttek szavakba. Levelek százait írták a pártbizottsághoz, a városi tanácshoz. Valamennyi levélben a legszeretettebb szót írták: Sztálin nevét. Október 11-én este gyűltek össze a Vasmű dolgozóinak legjobbjai, hogy megtárgyalják régi kívánságukat.
Sokezer dolgozó óhaját fejezték ki Horváth László brigádvezető szavai: “Szívünk minden melegével kérjük, hogy az első magyar szocialista várost Sztálinvárosnak és a Dunai Vasművet Sztálin Vasműnek nevezhessük el.” Szavait viharos taps követte.
Földes László elvtárs, a Dunai Vasmű pártbizottságának titkára a sokszáz levél közül felolvasta Treplán Ferencné sorait: “Mióta férjemmel itt élünk és építjük az új várost, esténként sokat beszélgetünk férjem brigádjáról, a Komszomol-brigádról. A beszélgetés gyakran késő éjszakába nyúlik. Egyszer megkérdeztem: “Ha az öntödét felépítettétek, az első acélt öntik, azon a nagy ünnepen te milyen nevet adnál Dunapentelének és a Vasműnek?
Most ceruzát vettem a kezembe és megírom a mi pártunknak, hogy ezer és ezer pentelei dolgozó velünk együtt kéri: a mi városunkat és nagy művünket a mi Sztálin elvtársunkról nevezzék el…”
A gyűlésen megjelent dolgozók, ifjúmunkások nemcsak szavakkal, de tettekkel is ünnepeltek. Balogh Károly, a gyárépítés XlII-as munkahelyének DlSZ-titkára elmondta: “A XlII-as ifjúmunkások nevében vállalom, hogy naponta két órát rohammunkával az öntödén fogunk dolgozni.” A Vízvezetékszerelő Vállalat egyik ipari tanulója társai nevében megígérte, hogy egyetlen órát sem fognak mulasztani és minden darab vasat összeszednek, hogy azt az öntödében felhasználhassák.
Sárvári György elvtárs, a DISZ-bizottság titkára javaslatot tett a szerkesztőbizottság tagjainak megválasztására, akik a levelek, hozzászólások alapján megfogalmazzák a Rákosi elvtárshoz küldendő levelet. A gyűlés a dolgozók legjobbjaiból megválasztotta azt a küldöttséget, amely elviszi a levelet Rákosi elvtárshoz.
A nagygyűlést követő napokban lelkes röpgyűlések voltak minden munkahelyen. A szerkesztőbizottság is összeült és elkészítette a levelet. A levél így hangzik:
A Dunai Vasmű és a szocialista város
építőinek levele Rákosi elvtárshoz
“Drága Rákosi elvtárs!
Mi, a Dunai Vasmű építői: kőművesek és ácsok, mérnökök és technikusok, vasbetonszerelők és vasmunkások, kubikosok és segédmunkások nagy kéréssel fordulunk Rákosi elvtárshoz, pártunk Központi Vezetőségéhez, Népköztársaságunk minisztertanácsához. Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34-ik évfordulóján, épülő nagy művünket és városunkat, ötéves tervünk büszkeségét a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb, legjobb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezzük el. A Vasmű mindenegyes építője, városunk mindenegyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk, a “Sztálin Vasmű”, új szocialista városunk a “Sztálinváros” nevet vehesse fel.
Másfél éve építjük a mi óriásunkat. Kezünk nyomán új házak, új város, új gyárcsarnokok nőttek ki a földből. Építő munkánkkal megteremtjük a magyar nehézipar leghatalmasabb erődjét, amely majd acélt ad új esztergapadjainkhoz, szövőgépeinkhez, traktorainkhoz, s ha kell fegyverhez is, hogy építsük és védjük szocialista hazánkat.
Egyre többen tudják közöttünk, hogy minden felrakott téglával erősítjük hazánkat, békés, boldog jövőnket. Másfél esztendő alatt közülünk a munkának sok hőse került ki, akik kiváló teljesítményükkel, fáradhatatlan, példamutató munkájukkal bebizonyították, hogy nem voltak méltatlanok Rákosi elvtárs, a párt és népünk bizalmára. De azt is tudjuk, hogy az általunk kért legnagyobb megtiszteltetésre és dicsőségre még ezután kell igazán méltókká lennünk. A munka hősei és kitartó harcosai mellett még mindig akadnak igazolatlanul mulasztók, munkakerülők, anyaggal, idővel, szerszámmal pazarlók. De ígérjük: akik közülünk ma még gyengébben dolgoznak, holnap munkahősökké fognak válni. A Sztálin Vasműnél, Sztálinvárosban mindenki úgy fog dolgozni, hogy eredményeink méltók legyenek a nagy Sztálin nevéhez.
Sztálin elvtárs dicső neve zászló lesz kezünkben. Magasra emeljük ezt a zászlót a magasabb teljesítményért, a jobb minőségért, az anyaggal való takarékosságért, a munkánkat akadályozó ellenség és a maradiság ellen vívott harcunkban. Megfogadjuk, városunk megtervezőjének és első építőjének, Rákosi elvtársnak, hogy győzelmi lobogó lesz kezünkben Sztálin elvtárs neve: határidő előtt felépítjük acélvárosunkat!
Dunai Vasmű építői,
Dunapentele dolgozói”
Szattyánbőrbe kötött vörös ritkaság
Sándor András – Sztálinváros XII.
