KAKASSZÓ
A KIS TANYA, mely az épülő város és a szántóföld között bújt meg, olyan volt, mint egy elgurult gomb. Az útról nem is igen lehetett látni, mert eltakarták a téglahegyek, a toronydaru meg eléje állt, mint valami óriásira nőtt jegenyefa. Botos Feri se vette volna észre, ha rá nem kukorékol egy kakas. Ez a hang megállította. Téged tán a transzportőr költött? – gondolta, mert a gépek sustorgó zaján perdült át a friss kukurikú.
Feri a hang irányába tartott, így lelt rá a kis házra, melynek udvarán egy lány futott keresztül. Varkocsa vidáman fickándozott a hátán, minden ugrált és játszott rajta: diószeme, gyerekesen fodros szája, még a pettyeik is a szoknyáján, mintha labdáztak volna.
Feri csak állt és nézte. – Itt laksz? – kérdezte merőben feleslegesen, mert hisz jól látta, hogy ide tartozik, ebből a kertből nőtt ki, mint a barackfa, amely szirmait rázta.
– Itt hát – felelte a leány s magot szórt a csirkéknek, kezével félkört írt le s ez olyan hívó mozdulatnak tűnt, hogy Feri akaratlanul beljebb került, egészen melléje.
– Már ötödik hónapja itt dolgozom – mondta – aztán még nem láttalak.
A lány a vállát húzogatta. – Nem járok én semerre.
– Akkor azt se tudod, hogy melyik a csontépület. Mert én ott dolgozom, a Berta mérnök csontjában.
A lány nevetett, teliszájjal, hangosan. – A Berta csontjában – ismételte és sűrű, fehér fogai megvillantak. – Jól mondja! – Nem nézett Ferire, a csirkékhez intézte szavait, melyek ott tolongtak, csapkodtak a lába körül.
– Sose hallottál a Botos-brigádról? – kérdezte Feri s választ sem várva folytatta: – Azok mi lennénk. Mármint én, Botos Ferenc a brigád-vezető s még négyen: Opra Józsi, Szabó, meg a két méter hosszú Sasadi, akit mi Csöpinek hívunk, mert hogy olyan csöppecske.
Most már sikkanva nevetett a leány, szinte látni lehetett, hogy hancúroznak a hangok a torkában. Feri kedvtelve nézegette. Pezseg, mint a szódavíz, gondolta s a nyakán akadt meg a szeme, amelyet a nevetés rezegtetett, majd feszeshúsú arcát nézte, melyet pirosra rázott a jókedv.
– Most jut eszembe. Elkelne nekem egy olyan habarcsteregető, amilyen te vagy.
– Milyen az az »olyan«? – A lány zavarában a csirkék fejére szórta a magot, azok heves szárnycsapkodással tolongva ugráltak egymás hátára, hogy onnan csippentgessék föl.
– Olyan fürge mozgású – mondta Feri. – Még az se árt, ha diószeme van, mint neked. És szeplők virítanak az orra táján.
– Úgyse eresztenek el engem itthonról.
– Még meg se mondtad a nevedet.
– Erzsi… Virág Erzsi.
– Hát idehallgass Virág. Mert én már csak így szólítlak, mint a brigád többi tagját: Opra, Szabó, Csöpi és Virág. Szabó bevonul két nap múlva, ő helyette kell nekem egy habarcsteregető.
– Hát keríts magadnak. Akad elég. – Erzsi leeresztette az üres szakajtót s már fordult volna meg, de Feri visszatartotta.
– Attól félsz, hogy ügyetlen vagy hozzá?
– Márhogy én? Egyszer kell csak nekem megmutatni, aztán megy, mint a vihar – mondta a lány hetykén s felszegte az állát, mely kerek és ropogós volt, mint a kenyér sarka.
– Eljöjjek holnap is?
– Felőlem… – Erzsi megint csak a vállát rándította s befelé indult, de másnap, ahogy Feri befordult az úton, messziről látta, hogy ott motoszkál az udvaron, elfoglalt arckifejezéssel, szelesen sürögve, mint aki mutatni akarja, hogy dehogy ér ő rá, nyakig van dologgal!
VÁRTÁL? – KÉRDEZTE TŐLE s Erzsi elhűlt, hogy ez a hosszú legény, akinek karját, lábát, mintha hurkatöltővel csinálták volna, így kimondja, amire gondolni sem akart, amit elhessentett magától, mint a szemtelen kakast, amely csőrével a lábát csípdeste.
– Gyere velem, megmutatom mit építünk. Itt élsz, aztán semmit se láttál még belőle.
– Van is nekem arra időm! – De azért ment engedelmesen, lehúzogatta elől a szoknyáját, tenyerével füle mögé seperte a haját s miután így rendbeszedte magát, elindult. Feri hozzáigazította a lépéseit s várta, hogy faggassa, kérdezgesse, de Feri nem szólt.
– Odanézz …
A »bivaly« épület hatalmas téglateste dagadt buckák, sötét árkok, kettészelt dombok közül tört a magasba.
– Ez igen – mondta Feri és felágaskodott, mintha el akarná érni az épülettömböt, amely most még nagyobbnak tetszett, valóságos óriásnak. A frissen bevágott ablaküvegen meszelt számok, kriksz-krakszok éktelenkedtek, a kapualjból hegesztőpisztolyok kék-fehér lángja csapott ki, radiátorokat forrasztottak éppen s Feni megfogta a lány kezét s a levegőbe kaszált vele.
– A saroktól az ötödik ablak.. Látod? Az a brigádunké.
Erzsi cipője orrával kaparta a földet. – Láttam én eleget, amikor épült. Tőlünk épp idelátni.
– Sose kaptál kedvet, hogy idegyere?
– Nem én. Nem is eresztettek volna. Meg aztán… – Elvörösödött, ingerült pirosság futott az arcába. – Ahol ez a hogyishijják épült, bivaly, vagy micsoda, keresztapáimé volt. Földosztáskor három hold szántót kapott, négy hold kaszálót. Aztán egyszer csak, gyerünk! Mikor már beleszokott.
Nézd csak hogy tüzel, gondolta Feri, mert Erzsiből ömlött a szó, a hangja hol elvékonyult, hol meg berekedt az indulattól.
– Kapott másutt földet a keresztapád. Nahát akkor! Csak mert ezt szokta meg? Amikor osztották a földet, nem morgott, hogy megszokta a cselédsorsot. Most morog, amikor kicsit odébbrakták?
– Mit értesz te ahhoz? – Erzsi leült egy felfordított malterosládára, haragosan lóbálta a lábát, összemorcolt szemöldökét a házra emelte. Feri tenyerébe akarta fogni a kezét, de a lány elkapta s a szeme, mint egy menekülő bogár, futkározott közte és a ház között.
– Tudod te, hogy öt arany petty van a szemedben? Látod, még ezt se tudod! Hogy tudnád akkor, hogy mi van a nagyvilágban.
Erzsi szája nevetésre hasadt, ám útközben meggondolta magát és csak fintor lett belőle. Megrázta magát, fölállt.
Körötte jöttek-mentek az emberek, akkora rajzás volt, hogy szinte szédült. Lányok énekeltek az úton, ötös sorokban vonultak fel, hangjukba beledördült a hangszóró, de ők csattogtak, daloltak tovább, mint a rigók. Nagy csapat fiú húzott el mellettük, vizes hajukat rázták, törülközőt csaptak át a vállukon. Egyikük odakiáltott Ferinek: – Hé! Mért nem voltál zuhanyozni?
Másfelől meg idősebbek jöttek, pergett a szó a szájukról, egynémelyik lábast szorongatott a kezében s óvatosan rakta a lábát, nehogy a paprikás lé kiloccsanjon. Két sihederformájú parasztfiú meg majd egymásnak esett. Azon vitáztak, ide lehet-e hívni Marcit a faluból, akinek az apja borral kupeckedett. – Kulák, – mondta az egyik s mutatóujjával a levegőbe bökött.
– Az kulák? Tíz hold szántóval? Akkor mink is azok vagyunk.
– Nemcsak a föld számít. Az úgy van … – Hangjuk beleveszett a zajba, mert egy motorkerékpár zúgott az úton, s minden irányból feléje kiabáltak. – Megvetted a Csepelt?
– Nicsak a Gyurka! Motort vett magának. Hogy a zivatar csapkodja meg!
Erzsi előtt összekapaszkodva ment egy fiatal pár. – … Velem ne labdázzanak. Ne tegyenek mindig új gépre. Alig hogy megszeretem, eldirigálnak onnan – mondta a fiú s a lány még tüzelte: – Ha hagyod magad! Nemcsak azért van szád, hogy engem csiklandj vele!
ERZSI CSAK MENT ebben az eleven áramlásban, nem tudta mit nézzen, mire figyeljen, nem tudott tájékozódni az érzéseiben, mert az ellenkezés, amely elfogta, valahányszor az épülő város csupasz falaira nézett, kezdett kihűlni benne. Volt valami a levegőben, ami kíváncsivá tette, nyugtalanította. Szeretett volna odahaza lenni, csirkéi, salátái, törökszegfűi között, s mégis lassított, visszafogta ez a sokféle ember, a sokféle zaj, amely innen is, onnan is egyre áradt. Mellette megrakott csillék gurultak, a deszkabódék előtti versenytáblákon kréta futott, nyomában számok és nevek cserélődtek fel. Egész kis kör verődött össze a táblák körül s szisszenve, csettintve, meglepett felkiáltásokkal kísérték a kréta kanyargását.
– Hát jössz, vagy nem jössz? – kérdezte Feri, aki elkapta Erzsi tekintetét. – Ahogy mondtam. Velem fogsz dolgozni. – Hunyorított, oldalra billent a feje. – Aztán majd meglátjuk.
Erzsi beszívta az ajkát, nem felelt.
– Hol lakjon az a rengeteg ember, aki majd a gyárban dolgozik, – arra felelj! Hol lakjak például én, ha te nem akarsz házat építeni?
– Vagytok ti elegen. Eddig is azt csináltátok.
Feri átfogta a lány vállát, amely harciasan rándult a tenyere alatt.
– Dehogyis vagyunk elegen. Az mind kevés. – Keze lecsúszott a lány válláról s a derekán pihent meg. – De tudnálak én szeretni téged, ha nem lennél ilyen buta.
– Én buta? – Erzsi leseperte magáról az ujjait, elpenderült mellőle s rohamra készen nézett szembe vele.
– Az hát! Nem gondolsz a gyerekekre. Pedig három kis Botost szeretnék tőled, legalább hármat.
Foszlottszélű fellegek futottak össze az égen, a levegő megtelt az alkony érett színeivel s a zsenge erdőcske, melyben vesszőnyi fák, nyurga hajtások lengedeztek, megmártózott a kékes fényben.
– Milyen szép lesz ez pár év múlva! – sóhajtott Feri. – Persze, ha te is akarod.
A lány nem tudta, tréfál-e, vagy komolyan beszél. Gyanakodva pislogott rá.
– Te.. te Virág… – folytatta a fiú. – Én csak egy kőműves vagyok, úgy mondták eddig, hogy egyszerű kőműves, de hát nem vagyok én már olyan egyszerű. Tudom, hogy mi kell a boldogsághoz. Hallod Virág? Béke kell!
Erzsi keveset aludt ezen az éjszakán. Miért is került útjába ez a Botos … ez a Feri, azzal a fura beszédjével. Hogy a szerelemhez béke kell. Hiszen az van most, béke. Mi más lenne… A keresztanyja nagykabátot ígért neki őszre, meg bebújós szvettert. Minek törné magát az építkezésen, megvan idehaza mindene. Ami meg nincs meg, az nem is igen kell.
Összefogta mellén az inget, az ablakhoz állt. De a város most messzi volt tőle, a bemázgált új ablakok mögött aludt a brigád, csak tán Feri nem aludt. Azon törte a fejét, ki jön a bevonuló Szabó helyébe, ki teríti keze alá a maltert. Vegyen magának a Munkaerőből! Akad még elég, akit nógat a jó kereset.
A hold, mint egy lángos fénylett az égen. Ha a maga asszonya lesz, lángost süt reggel az emberének, lúdtollal zsírt cseppent rá … Ehhez is béke kell?
Az éjszakai hűvösség átfújta, borzongó körök keringtek a bőre alatt. Azt mondta ez a hosszú legény.. mit is? Három kis Botos kell neki. Hát csak kelljen. Mért éppen egy ilyen buta lánytól kell, aki jól megvan nélküle. Visszabújt az ágyba, felhúzott térdére könyökölt és várt. Várta a hajnalt, az ismerős csipogást körülötte, az anyja elnyújtott kiáltását, várta a saját ellenkezését. Mert homályosan érezte, hogy olyan »akar is, meg nem is« érzésekből áll majd a napja. Lesni fogja Ferit, nehezen morzsolja az órákat, amíg megpillantja az út hajlatában, aztán ahogy közeledik feléje, már bújna is el, mert mindig olyanokkal jön. amit sehogysem ért. És ha csakugyan beszélne az anyjával? Ellátja ő egymaga is az aprójószágot meg a veteményest. Ha azt mondaná neki: megpróbálkoznék azzal az építkezéssel…
De nem szólt, mert hátha rosszkedvében találja az anyját s akkor dől belőle a sopánkodás s hátha enyhe kedvében, s rögtön rááll: eriggy csak. S akkor neki oda kell állni és rakni a téglát, mennykő nagy házakkal betemetni keresztapa földjét, melyért majd a szíve szakadt.
Most már haragudott Ferire. Csak dugja ide a képét, úgy kiadja az útját, hogy nyikkanni sem, mer.
De Feri nem mutatkozott. A délután már alkonyba fordult, nedvesorrú kis rügyek pattantak a fákon, az ágakról meg minden lebbenésre hulltak a rózsaszín szirmok. Minden mozgolódott, nyújtózott, készülődött, csak Feri nem volt sehol. Erzsi azt az ismerős szorítást érezte a torkában, amely megágyaz a sírásnak. Hát ez meg mi, gondolta s egy letört ággal csapkodta a szoknyáját. A jégverem tetejére mászott, onnan figyelte a sürgölődő várost.
MÁSNAP AZTÁN felkerekedett. – Hol dolgozik a Botos-brigád? – kérdezte, jóval hangosabban, mint ahogy akarta, hogy elleplezze hangja remegését.
Egy vízhordó kislány megmutatta: – Amarra ni!
Csakugyan ott állt Feri a magasban, egyenletesen járt a keze, egy sor tégla … majd megint egy sor … megint egy sor.
Tenyerével tölcsért formált, a szájához emelte: – Itt vagyok!
Feri vakolókanalával intett. – Itt a kis Virág! Mássz fel, ha tudsz. – Nevetett, állát előre tolta, mintha azzal is felfelé segítené.
– Csak azért jöttem, – kezdte és elakadt, mert annyiféleképpen fordult meg a fejében, hogy mit fog mondani, hogy most összegabalyodott benne minden. Csak állt szigorúan, számonkérőn, durcásra biggyedt szájjal. – Hisz van már segítséged – mondta hirtelen s hátralépett, hogy jobban szemügyre vehesse a Feri mellett mozgó fényeshajú, fekete lányt.
– Van hát! Hogyne volna … Nem instállunk mi senkit. Piri jött ide, aki nem is Piri, mert görög lány. De nem ragad fejünkbe a neve, hát Pirinek híjjuk.
A lány bólintott, mint aki tudja, hogy róla van szó, sötét szeme Erzsire tapadt, szétnyílt a szája, hogy mondjon valamit, majd megint összecsukta, látni lehetett, hogyan formálja, gyúrja magában a szavakat.
– Messze van haza … nem van marnia – mondta. – Ez most haza – s a nyersvörös téglafalra mutatott.
– A családját legyilkolták a fasiszták, mind egy szálig – magyarázta Feri, – S a többiekét is, akik hozzánk menekültek. Sose találkoztál még velük?
Erzsi nagyot, szárazat nyelt. Télen nagy csapat asszonyt látott, amikor a keresztapjához igyekezett. Lehettek tán százan is. Sarat lapátoltak az úton, a mély, cuppogó latyakot hordták el… Gyűrött kabátjuk ezer ráncot vetett, fekete kendőjüket körülcsavarták a nyakukon, állukat, szájukat is elfedték vele. Meg se kérdezte, kik ezek, honnan vetődtek ide, arra vigyázott, hogy fel ne csapjon a sár a szoknyájára, hogy le ne fröcsköljék a robogó autók.
– Aztán hogyan… miért? – kérdezte s csendesen himbálta a fejét, lecsüngő karral állt Piri mellett, aki nem volt Piri, s mégis úgy nézte a növő falakat, mintha kedvese arcát nézné.
LEFÚJTÁK A MŰSZAKOT, elindultak a Dunapart felé. A felszaggatott földeken túl akácos zöldelt, a ritkás ágakon keresztül a Duna olvadt ezüstje fénylett, melyen megrakott uszályok horgonyoztak.
– Odamegyünk, – Feri a lány repkedő hajához nyomta az arcát. – Már vártalak, Virág. Azt mondtam magamban: ma jön! – Tüzelt az arca, Erzsi a fejbőrén át érezte, milyen forró. A vállába kapaszkodott. Egymást átkarolva vágtak át a barakk, városon, melynek egyik szélén boglyas bozótok guggoltak, másikon meg állványerdők nyújtóztak az ég felé. Leereszkedtek a siklópályán, mely kettészelte a hegyet, kézenfogva futottak le a meredek parton, le, le, egész a folyóig.
– Holnapra csinálj helyet nekem – szólalt meg Erzsi, s szeme sarkát könnycsepp birizgálta.
– Akkor jó – mondta Feri. – Szerencse, hogy az a kakas ránkkukorékolt – nevette el magát, s magához húzta Erzsi arcát, melyen a könnycsepp hőkölve megállott.
1951
