Evangélikus templom I.

Visszaemlékezés az evangélikus egyházközség életének pillanataira személyes szemszögből, Őri Zoltán tollából:

Fogalmazhattam volna a címet így is: evangélikus templom is épült Dunaújvárosban, mivel templomunk már csak a második helyet mondhatja magáénak. Akkor, amikor a templomépítés száraz adatait sorolom, szeretnék kissé azokkal a körülményekkel is foglalkozni, amelyek között a dunapentelei, dunaújvárosi evangélikusok élték életüket. Az írás saját emlékeimen alapszik, ezért könnyen megeshet, hogy helyenként nem tud tárgyilagos lenni.
(…)
1837-től 1980-ig volt Dunapentele, majd Dunaújváros Dunaföldvár filiája. Ettől kezdve megváltozott a helyzet: a kisapostagi gyülekezethez tartoztunk, az egymást sűrűn váltó fiatal lelkészek jártak ki Kisapostagról a dunaújvárosi filiába.
A városban még mindig uralkodó merev felfogás jellemzéséül szeretném megemlíteni a református gyülekezet helyzetét. Imaházuk szűkösnek bizonyult, szerették volna bővíteni, illetve meglehetősen nagy méretű telken templomot építeni. Mint kiderült, a megváltozott városrendezési elképzelések miatt az építési hatóság a telken újabb építést nem engedélyezett. Megkíséreltük Kassai Sándor tiszteletes úrral a város területén arra alkalmasnak ítélhető más telkeket hozzunk javaslatba templomépítés céljára. Mindenféle ürüggyel a javaslatok ismét elutasításra kerültek. Évekig tartott ez a helyzet, míg végül is dr Tóth Károly református püspöknek, a Keresztyén Békekonferencia akkori elnökének közbenjárása vetett véget azáltal, hogy magának Kádár Jánosnak az intézkedését sikerült kieszközölnie a dunaújvárosi városvezetés felé. Más lehetőség immáron nem lévén, kénytelenek voltak megengedni a református templom építését, azonban javaslatainkat a helyet illetően most is rendre elutasították. Így került felépítésre a református templom egy meglehetősen félreeső, régi falusi telken. 1985. szeptember 15-én avatták.
Időközben megtört az eddigiekben a város vezetése részéről tapasztalható merev, dogmatikus szemlélet, a jég kezdett olvadozni. Evangélikus gyülekezetünk az Országos Egyház segítségével a régi Dunapentelének egyik utcájában, az Arany János utca 44. szám alatti telken és a rajta lévő házat megvásárolta, hogy abban gyülekezeti otthont és imaházat alakítson ki.
Ebben az épületben 1985. november 17-én tartotta első alkalommal istentiszteletét a gyülekezet, amikor is Tóth-Szőlős Mihály esperes úr, kecskeméti lelkész végezte az igehirdetői szolgálatot.
Ezt követően az esperes úrral több alkalommal is beszélgettünk róla, miképpen lehetne az épületet átalakítani, esetleg bővíteni. A feladat meglehetősen reménytelennek tűnt. A több mint száz éves parasztház a keskeny, alig 14m széles telken már nagyon rossz állapotban volt: döngölt, vert falai repedezettek, helyenként nedvesek, tetőszerkezete megroggyanva, a kis traktus szélesség nem engedett semmi bővítést: bárhol is nyúltunk volna hozzá, csak felesleges ráfordítás lett volna.
Nagyné Szeker Éva lett időközben a kisapostagi evangélikus gyülekezet lelkésze, ő járt Dunaújvárosba az istentiszteletei szolgálatokat megtartani. Más lehetőség nem lévén, összejöveteleinket a gyülekezet tulajdonában lévő régi épületben voltunk kénytelenek megtartani, melynek nemcsak az állapota volt rossz, de Istennek legyen hála, rövidesen befogadó képessége is kevésnek bizonyult a megnövekedett érdeklődésnek köszönhetően. 1986. augusztusában a szűkös helyzetben nagy megalkuvással elkészített tervben a belső válaszfalak elbontását irányoztuk elő. Ebből elkészült a konyha és a szoba közötti válaszfal kibontása, így már egy kétszeres nagyságú helyiség állott rendelkezésünkre ahhoz, hogy a gyarapodott létszámot befogadja.
Be kellett látnunk, hogy épületünket nem tudjuk átalakítani, sem bővíteni, de még ha el is bontanánk, keskeny, hosszú telek valamint környezete sem alkalmas arra, hogy rajta csak minimális igényeinket is kielégítő szakrális épületegyüttest emeljünk. Kihasználva azt a kedvező változást, amely Dunaújváros vezetésében időközben bekövetkezett, tájékozódni próbáltunk az építési hatóságnál annak érdekében, hogy a város területén hol kaphatnánk templom építésére alkalmas telket. Nagyné Szeker Éva lelkészünkkel 1988. október 31-én nyolc változatot javasoltunk megbeszélésünkön, melyek közül egyetértve a hatósággal a megvalósítani tervezett új bekötő útnak a Baracsi út és a Szilágyi Erzsébet út közötti nyugati oldala tűnt alkalmasnak a templom építésére. Ennek alapján állítottuk össze templomunk sebtében megálmodott tervezési programját, melyet a gyülekezet maroknyi csapata el sem tudott képzelni 1988. november 10-én.
A kiválasztott hely a megbeszélés időpontjában még nem rendelkezett közművekkel, sem kiépített úttal. Dunaújváros általános rendezési terve azonban a területen átvezető gyalogösvénynek kiemelt szerepet szánt: a 6-os és 62-es utak csomópontjából a város centrumába bevezető kiemelt forgalmi úttá kellett válnia. A kiválasztott telek úgy a fekvése, mint a megközelítés lehetősége és a róla feltáruló kilátás szempontjából is ideálisnak tűnt. A tanács szakemberek vállalták, hogy a telket templomépítés céljára a gyülekezetünknek fenntartják.
Az építési hatósággal történt tájékozódó megbeszélésünket követően, azért, hogy a telket el ne veszítsük, 1989. december 27-én dr Harmati Béla püspök úr hivatalosan adott nyilatkozatában erősítette meg templom építési szándékunkat dr Varga Lajos, Dunaújváros tanácselnöke előtt.

Megvolt az építési szándék és az építési telek ígérete is, de még mindig nem lehetett tudni, hogy az építést mikor, és főleg, miből lehet elkezdeni. Istentiszteleteink még mindig abban az épületben voltak, amely már majdnem a fejünkre omlott, és fel nem újítottuk. Nem volt más mint, hogy a nagyon szűkös lehetőségből kiindulva, valamilyen átmeneti megoldást találjunk. Arra gondoltunk, hogy az épület elbontása után felszabaduló telekre építünk egy olyan gyülekezeti házat, imaházat, melyet adott alkalommal eladhatunk és árát a végleges templomépítéshez felhasználhatjuk. Ez később másként alakult…
Kettesben Nagyné Szeker Évával, hónunk alatt az elképzelt imaház vázlattervével 1990. februárjában felkerestük dr Harmati Béla püspök urat és előadtuk neki elképzelésünket. Az ő válaszából idézek: ” Azt gondolom, az volna a legjobb, ha a tervezett ideiglenes imaházat nem a jelenleg birtokunkban lévő ház helyén, hanem már az új templomtelken építenénk. – Lehetne arra gondolni, hogy ez az építmény a templom vagy parochia alagsori része lenne és most ideiglenesen templomnak használnánk, később pedig gyülekezeti teremnek. A dunaújvárosi gyülekezet számára LVSZ segélyből kiutaltam 250.000 Ft-t erre a célra. Ha ehhez hozzájönne a jelenlegi birtokunkban lévő ház eladási ára, akkor ezt a termet, mint az építkezés első szakaszát ezekből az összegből befejezhetnénk.”
Ez a püspöki levél volt az, amely arra késztetett, hogy elfeledve az ideiglenességet, a végleges megoldásról gondolkozzunk. Sokat segített az a püspöki ígéret is, mely szerint a siófoki templom felépítése után a dunaújvárosi lesz az Országos Egyház fő célkitűzése.
Itt kell megemlékeznünk két olyan változatról, mely a továbbiakra erősen rányomta a bélyegét:

1991. szeptember 1-én kezdte meg szolgálatát Kisapostagon az új lelkész, Reisch György, akinek a későbbiekben a templomépítés terén oroszlánrésze lett, és elvitathatatlanul vált gyülekezet és templomépítő lelkésszé
megszűnt a városi tanácsi rendszer, létrejöttek az önkormányzatok, Dunaújváros megyei jogú város lett, ezzel megváltozott a város irányításának eddigi diktatórikus rendszere.

A templom telkének megvásárlásáról tárgyaltunk előzetes megbeszélésen 1992. február 13-án a Dunaújvárosi Polgármesteri Hivatalban, majd 1992. április 21-én kaptuk meg az önkormányzattól az 1526/4 hrsz. 2628 m2 nagyságú telket. Ára kedvezményesen 3.942.000 Ft volt 50% engedménnyel, melyet az önkormányzat a templomot építeni szándékozók részére biztosított.
Később, amikor kerestük a vételár további mérséklésének lehetőségét, merült fel az a gondolat, hogy a városban hiányzó hangversenytermet lehet pótolni az evangélikus templommal olyképpen, hogy az építés során alkalmassá kell tenni koncertek megtartására is.
Istentiszteleteink még mindig az Arany János utcai rossz épületben voltak. 1992. június 8-án jött létre egy szerződés a Zeneiskolával, amely szerint istentiszteletek céljára felhasználhatjuk az iskola nagytermét. Jó példája volt lelkészünk nyitottságának.

Ettől kezdve az események felgyorsultak. Figyelembe véve javaslatainkat is, a püspöki hivatal összeállította a tervpályázati felhívást, melyre megadhattuk észrevételeinket is. Kértük annak kiegészítését az ifjúsági ház, valamint a vendégszobák betervezésével. A pályázatok benyújtási határidejéül 1992. október 15-ét szabta meg a püspöki hivatal.
Lázas készülődés, kőkemény akarat, a megoldások keresése, az ötletek felvetése, azok letisztulása jellemezte 1992. rövid, nyári időszakát. Egy alkalommal Reisch György lelkész úr keresett fel dunaföldvári nyaralónkban egy ismeretlennel, akiről rövidesen kiderült, hogy Rékasi Csaba érdi tervező, aki szintén szeretne részt venni a tervpályázaton. Ez a tény talán önmagában nem lényeges, de annak, aki tudja, hogy a sötétségben milyen kalandos úton találhatott oda hozzánk az, aki a dunaföldvári Göböljárást soha nem ismerte, őszinte csodálata járt ki az ilyen kísérletezők felé. Egész éjfélig beszélgettünk, felvetettünk különböző ötleteket, aggályokat.

Jöttek a különböző szebbnél-szebb elképzelések, majd az az aggodalom, hogy ezek mind komoly Forintokat kívánnak a megvalósítás alkalmával, ami viszont a kivitelezés átfutási idejét beláthatatlanul megnövelheti.
Ezekről nem mondhattunk le, bármilyen merészeknek is tűntek a szűkös viszonyokban, ezért terveztünk szakaszos építést, olyképpen szakaszolva a megvalósítást, hogy az egyes szakaszok abban az esetben is használhatók, működtethetők legyenek, ha az építés anyagi feltételei nem állnak egyszerre rendelkezésünkre. A három elképzelt szakasz, melyeket a tervezőknek figyelembe kellett venni: gyülekezeti terem, templom, lelkészi hivatal és lakás. Utólag került megtervezésre az ifjúsági ház és a két vendégszoba.

Megnehezítette a tervezést az a megállapodás, melyet a helyi önkormányzat közgyűlésével kötöttünk, mégpedig az, hogy az építési telket ingyen kapjuk, ha a templom alkalmas lesz városi hangversenyterem céljára is. A templomteret, a szentélyt úgy kellett megtervezni, hogy biztosítsa a közönség elhelyezését, befogadja a zenekart, a kórust. Ezért készült az oltártér bútorzata mozgatható elemekből. A gyülekezetei terem és a templomtér alkalomszerű összenyitásával megnövelhető a tér befogadóképessége, a gyülekezeti terem előtere ruhatár célját is szolgálhatja. Természetes, hogy szükséges volt biztosítani a nagyszámú közönség részére szükséges kiszolgáló tereket, pl. mellékhelyiségek, valamint a közlekedést a megnövelt létszámra. Mindezt úgy kellett kialakítani, hogy az épület szakrális jellege ne sérüljön. Lényeges szempont volt az egész terem (templomtér) jó minőségű, homogén megjelenése és remek akusztikája is.

A tervpályázat egyik buktatója az az előírás volt, hogy a létesítmény a meglévő és a tervezett környezetbe illő, magas építészeti értéket hordozó épület legyen. Tekintettel arra, hogy a pályázatok benyújtásának idején még csak a meglévő természetes környezet létezett, az a tájékoztatás, melyet az általános rendezési terv érintett lapjáról készített fénymásolat tudott nyújtani, kevés volt a jövőben kialakuló környezet meglátásához. Ez inkább a pályázók képzeletének feladata lehetett. Volt olyan terv, mely erről meg is feledkezett, a pályázó az együttes fő homlokzatát az akkori adottságokat alapul véve a város irányából kívánta bemutatni, elfeledkezve arról, hogy ezt a látványt a későbbi eléépítések teljesen takarhatják. Az a pályázó járt jól, aki a templomegyüttes részére minden oldalról közel azonos jelentőségű homlokzatot tervezett.
Fentiekkel azon nehézségeket kívántam érzékeltetni, melyek az ismeretlen, “tervezett” környezetbe való beilleszkedést jelentették, abba a környezetbe, melyről a tervpályázat idején csak annyi volt tudható, hogy valamilyen közintézmény fogja még alakítani.

Végül is a bíráló bizottság a hét beérkezett pályaterv közül Nagy Tamás Ybl-díjas építész terveit fogadta el, mely egyszerű, tiszta szerkezeteivel, világos, áttekinthető alaprajzával, az erdélyi evangélikus erődtemplomok impozáns építési hagyományait formázó megjelenésével, tégla architektúrájával nyerte el a tetszést.
A zsűri véleményének helyességét az azóta eltelt időszak tökéletesen igazolta. Templomunkban nemcsak a gyülekezet, az ifjúság talált otthonra, de rendszeresen zajlanak a város egészét érintő koncertek, a gyülekezetei terem otthont ad azon művészek kiállításainak is, akik még nem részesülhettek nagyobb nyilvános megmérettetésnek, – sőt egy alkalommal még katolikus testvéreink is itt tartották a Szent Pantaleon napja alkalmával rendezett ünnepségüket.
Maga az épületegyüttes, mint építészeti műalkotás a Velencei Biennálén nemzetközi elismerésben részesült.

A templomunk ünnepélyes alapkőletétele 1993. december 4-én, felszentelése 1996. május 25-én, pünkösd szombatján volt, amikor az ünneplő közönség nemcsak a templombelsőt töltötte meg, de még az udvarban is alig fértek el.

A két határnap közötti két és fél év küzdelmes időszaka a megvalósulás csodája volt: nem kellett a szakaszolás, azaz a létesítmény kivitelezésének három üteme, mert a csoda folytán sikerült a teljes beruházás költségeit egy részben biztosítani. Ennek következményeként a szakaszolás az építési technológiának megfelelő lehetett: az épület szerkezete, majd a belső építészet építésére szorítkozott.