Néphadsereg – 1954. december 7.
A felszabadult Dunapentelétől Sztálinvárosig
SZTÁLINVÁROS… Esteledik. Kigyulladnak az utcai lámpák. A kirakatok fölött kék, lila, piros színekben ragyog a neonfény. Az utca zsong. A széles utakon autóbuszok robognak, jönnek a munkások a Vasműből. A házak ablakai fénylenek. Mennyi ablak és mennyi fény. Meg kellene számolni… Egy… kettő… tíz… száz… Nem tudom… Szembe jön egy munkás, most szállt le a buszról, Mészáros Józsefnek hívják, esztergályos a gépgyárban.
– Mondja elvtárs, hány lakás van Sztálinvárosban? – kérdem.
– Ötezer… – mondja. Néhány szót váltunk, aztán megy tovább, az Ady Endre utcába. Őt is három ablak fénye csalogatja, az otthon, a család.
Őt és tíz meg tízezernyi társát, akiknek az elmúlt években itt a síkságon otthont építettek. S erről eszembe jut egy verssor, Tyihonov írta, a “Pohárköszöntő”-ben: “Hogy irtatlan bozóti tájon új ifjú város nőne fel… “
Ó, hát nemcsak a szemem gyönyörködik, hanem a szívem is: itt áll egy új ifjú város, amely bozótok helyén született…
AZT MESÉLIK, a tájat magyarok lakják ezer éve. De éltek itt népek régebben is. Az új múzeumban a vasöntés ősi szerszámait őrzik. Réges-régen az illírek olvasztottak vasat az Öreghegyen. Az építkezések során pedig előkerült a földből az egész öntödei felszerelés. Találtak üstöt is, a mai kokilla ősét, azután formákat, amelyekkel harci eszközöket és használati tárgyakat formáltak. Az építkezés során több, mint 8000 őskori lelet került napfényre. Azután az illírek után jöttek a rómaiak, akik a fennsíkon várat is építettek. A rómaiak gazdag, fényűző, kulturált életet éltek itt majd félezer éven át. Utánuk az avarok ütöttek tanyát. Az építkezésnél feltártak egy avar temetőt, 1500 sírban találtak leleteket.
Honfoglaló őseink szintén kedvelték ezt a tájat. A föld itt legelőt, a folyó vizet és halat, a bozótos fennsík vadat adott a honfoglalóknak. Egy 1238-ból ránkmaradt oklevél Pantaleon, egy görög szent nevén említi Dunapentelét. Évezredek története íródott e tájon.
Dunapentele is jobbágyfalu volt. Lakói évszázadokon át a földesuraknak robotoltak, azokért harcoltak. Olykor megpróbálták lerázni az igát, de a hatalom mindig erősebb volt.
1836-ban egy Szórád Márton nevű zsellér fellázította a falut. A pentelei parasztok – Dózsa seregeinek példájára – kiegyenesített kaszával az urbárium eltörlését és a földosztást követelték a nemes vármegyétől. A vármegye katonasággal válaszolt. Szórád Mártont, a vezért börtönbe vetették, a felkelőket megbotozták. Tizenkét évvel később Szórád Márton fiai és a felkelők Kossuth seregében harcoltak. 1919-ben pedig vörös katonának álltak be a falu férfiai. Az egykori parasztvezér unokái most is Dunapentelén – Sztálinvárosban élnek. Az új város egyik utcája pedig Szórád Márton nevét hirdeti.
Ahol valóra vált Szórád Márton álma
TÍZ ÉVVEL EZELŐTT egy korateli hajnalon, idős, rokkant ember lélegzetét visszafojtva hallgatózott az egyik ház udvarán. Nem értette a történteket. Az ágyúk, a géppuskák elnémultak, a németek eltűntek, de egyetlen szovjet katonát sem látott. Az öreget Vagyóczky Mihálynak hívták.
Dunapentele a Magyar Tanácsköztársaság idején
1919-ben vörös katona volt. A tanácshatalom bukása után szekérhez kötötték, úgy vitték az orgoványi kivégzőhelyre. Ájultán érkezett meg. Ekkor egy fehér katona karddal megszabdalta, azután bedobták a halottak közé a gödörbe. Onnan mászott ki megtörten, megrokkantan… Ezekre a napokra emlékezett akkor az öreg.
Azután elindult, fel a dombtetőre.
Hajnal derengett a fennsík fölött. Lent a mélyben, a Duna vize csillogott.
A tetőn megállt, körülnézett és akkor meglátta, hogy Dunaföldvár felől már jönnek a szovjet katonák. Leszaladt hát a tetőről, bement a házba, ahol három család várta a hírnököt.
– Jönnek már.. Az Öreghegyen jönnek… 1944 decemberének hatodik napja hajnalodott.
AZTÁN ÖT ESZTENDŐVEL EZELŐTT, egy őszi napon megjelent az Öreghegyen néhány mérnök és munkás. Mérni kezdték és karókat vertek a földbe. Köztük volt Horváth László is, egy fiatal fiú, aki az acélszalagot húzta.
Korszerűsítik a városban vezető utat
fotó: Sztálinváros – Corvina
– Mi lesz itt, fiam? -kérdezte tőle egy öreg paraszt.
– Hát nem olvasta a párt határozatát? … Vasmű meg város…
A fiú büszkén mondta ezeket a szavakat, pedig a párt határozatot ő sem olvasta, mert nem tudott se olvasni, se írni, apátlan, anyátlan árva volt, nem járhatott iskolába. De azért a határozatot ismerte.
A falusiak nem hittek a fiú szavának, még a főmérnökének sem. Egy napon azonban gépkocsioszlop gördült a falu főutcájára. A gyerekek számolni kezdték a teherautókat.
– Édesapám, már száz! – kiáltott ez egyik.
Aztán jöttek a dömperek, a lánctalpas sztálinyecek, a vontatók, a toronydaruk, az ekszkavátorok, a földgyaluk, az árokásógépek és az öreghegy tetején, ahol Vagyóczky Mihály bácsi öt évvel ezelőtt meglátta a szovjet seregeket…, ahol térdig ért a sár és kukoricaszárat zörgetett a szél – megálltak. Délután a Dunán uszályok érkeztek észak felől. Az esti órákban gépkocsikaraván jött Budapestről.
Modern gépek veszik le a fizikai munka terhét az építők válláról
fotó: Sztálinváros – Corvina
Sofőrök és gépkocsik úttörő munkája Dunapentelén
Másnap reggel pedig megmozdult a föld. A gépek lefaragták az Öreghegy tetejét. Ekkor tárult fel a régi korszakok történelme.
– Micsoda kincs – mondta Borovszky Ambrus, az építkezés egyik vezetője és a munkásokhoz fordult; – elvtársak, vigyázzanak ezekre a régiségekre. Ha bárki valamit talál, azonnal jelentse.
Így kezdődött a pentelei fennsíkon a történelemnek egy új fejezete és a letűnt fejezetek feltárása.
A PENTELEI PARASZTOK még ekkor is hitetlenkedtek:
– Nem lesz itt város, soha – mondogatták.
Pedig ekkor már egyenes volt a föld, a gépek a vasmű alapjait ásták, s szinte meghajlott a föld, a kő, a kavics, a tégla, a cement, a deszka és a többi építőanyag alatt.
Érkezik az építőanyag
S jött az anyag, a gép, és jöttek a szovjet mérnökök, hogy segítsenek az új város felépítésében. S jött a tavasz – és jött az ország. Jöttek csongrádi kubikosok, Mezőföld parasztjai, fővárosi szerelők és mérnökök – az ország küldte fiait. Harmincezer ember sereglett ide.
1951 november 7-én ünnepet ültek az építők. Ezen a napon csapoltak először acélt az öntödében és ezen a napon kezdte meg munkáját a gépgyár.
Dunapentele azóta Sztálinváros.
S A VÁROS! – ötezer lakás, négyszáz ágyas kórház, rendelőintézet, három bölcsőde, csecsemőotthon, gyermekotthon, öt óvoda, három általános iskola, gimnázium, zeneiskola, kohászati technikum, kultúrpalota, mozi, amelyben naponta ezerhatszázan nézhetik meg a legújabb filmeket – sorolják a “bennszülöttek” a város nevezetességeit. Most, egy hónappal ezelőtt megnyílt az Arany Csillag szálló. Korszerű nyomda is van a városban. Itt nyomják a hetenként kétszer megjelenő “Sztálinváros”-t. Van itt minden. Fényes kirakattú üzletek, három étterem, Vidám-park, sörkert, irodaház, tanácsház, pártház, múzeum, könyvtár, posta…
Odább pedig, a várost védő erdőntúl határok legkorszerűbb vaskohászati üzeme áll. A kohó 76 méter magas, 300 vargon anyag fordul meg benne naponta. Építésénél születtek azok a legendás hőstettek, amelyek Répási Ferenc kohókőműves nevéhez fűződnek. A kohó ikertestvére a kokszolómű. Már működik, de még épül. Naponta tíz vagon szenet dolgoz fel. “Gyomrában” száztíz kamrán halad át a szén, míg koksz lesz belőle. Ha teljesen felépül, évi egymillió tonna kohókokszot ad. Azelőtt a kohókokszot külföldről vásároltuk, nem ismertük a hazai szén kokszosításának eljárását. Egy magyar mérnök, Bordács Lajos, felfedezte a megoldást. A nagytudású mérnököt a magyar nép Kossuth-díjjal tüntette ki.
Csapolás előtt a nagyolvasztóban
fotó: Sztálinváros – Corvina
Épül a Martin Acélmű is. Két kemencéje már ontja az acélt. A harmadik most épül, utána a negyedik építését kezdik meg. Mellette kettős hengersort építenek majd. A kátránygyár és a kéntisztító üzem, a kokszolómű melléktermékeit fogják feldolgozni.
A Martin-üzemben
fotó: Sztálinváros – Corvina
A Vasmű óriási gyártelep. Van gépgyára, erőműve, tűzálló téglagyára, betongyára, szivattyútelepe, öntödéje, szerelőüzeme és vasúti rendezőpályaudvara.
A szív nem működhet erek nélkül
Víztároló medencék
fotó: Sztálinváros – Corvina
A Vasmű percenként 250 köbméter vizet fogyaszt, annyit, mint a Sajó vize. A vizet a Duna adja. A folyó medre alatt, kilenc méter mélységben működik a szivattyútelep. Az nyomja fel a vizet 60 méter magasra. Bonta József Kossuth-díjas főmérnök alkotása. És itt, a Duna partján, a Szalki-szigeten épült fel a kikötő, amely tengeri hajók kikötésére is alkalmas.
Kikötő, ahová a vasérc érkezik
fotó: Sztálinváros – Corvina
A városnak ma 30.000 lakosa van és 5000 munkás jár ide dolgozni a közeli falvakból. Az öreghegy tövében áll a régi falu is, Dunapentele. Lakói most is a földet művelik, de közösen. Egy termelőszövetkezet és két termelőszövetkezeti csoport működik a faluban.
Az építkezés az utóbbi időkben meglassult. Mert a fő feladat: befejezni, amit eddig elkezdtek. A várost parkosítják, szerelik a közszolgáltatási berendezést. A lakásokban már meleg vízzel fűtenek. A magas hőfokú vizet az Erőmű adja. Tavaszra bevezetik a lakásokba a gázt is. Lesz minden. Azután építenek tovább. Mert az építkezés nem áll meg, Sztálinváros tovább épül. Szükség van rá, hiszen Sztálinváros, a Sztálin Vasmű nélkül, vas és acél nélkül nem tudjuk végrehajtani nagy célkitűzéseinket. Ma traktoralkatrészeket készít a gépgyár. A vasat, az acélt a mezőgazdasági gépekhez adják.
AZ ÚJ VÁROSBAN élnek katonák is. Az új várost úgy szeretik, mint saját szülőföldjüket. De lehet ezt a várost nem szeretni? Ez a város a magyar szabadság édes gyermeke. Ez a város költőket ihletett dalra, festők kezébe adott ecsetet, írók kezébe tollat, a katona pedig, ha meglátja, erősebben markolja fegyverét.
Bánk Béla – Rákosi elvtárs Sztálinvárosban
Sztálinváros a képzőművészetben
S a városban új emberek laknak. Olyan emberek, akik a város építése közben találták meg az élet igazi örömét. Ez a város a szó igazi értelmében szocialista. Most, november 28-án is, amikor az urnákhoz járultak, a szavazók 99,7 százaléka szavazott a Hazafias Népfront jelöltjeire. Tegnap pedig a régi kis falu, Dunapentele felszabadulásának tizedik évfordulóján összeült az új sztálinvárosi tanács. A város tegnap másképpen is ünnepelt. Sztálinváros népe együtt emlékezett a katonákkal. A fiatalok, akik a város történetébe hősi tettekkel írták be nevüket, – meggyújtották az ünnepi fáklyákat. Azután elindultak az óváros irányába, a szovjet hősök emlékművéhez, hogy leróják kegyeletüket, tiszteletüket, hálájukat a pentelei fennsíkon elesett hősöknek. A fáklyavivők között ott menetelt százötven katona, – a néphadsereg diszista harcosai és magasra tartották a lobogó fáklyákat.
Este a Dózsa György filmszínházban a Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Művészegyüttese mutatta be műsorát. Az ünneplők között is ott ültek a katonák, népünk fiai – Sztálinváros őrei és védelmezői.
Nagyon vigyázzatok rá – katonák!
Szendrei József
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
