Sztálinvárosi Hírlap – 1961. október 20.
Ahol valóra vált Szórád Márton álma
Látogatás az egykori zsellér-vezér unokájánál
Százhuszonöt évvel ezelőtt, egy csontfagyasztó téli reggelen háromszáz zsellér jelent meg a dunapentelei községháza előtt.
– Kenyeret! – kiáltották a farkasorditó hidegben.
A zsellérviskók zúgai mélyén kihűlten álltak a sütőkemencék. Üresen a kamrák. Nem füstölögtek a kémények. Csak a szél süvöltött a pentelei fennsík felől, s tépdeste, cibálta a zsellérek csapzott, bozontos üstökét.
Az első kiálltást csend követte.
A hatalom hallgatott.
A sűrű tömeg utat nyitott, mert Szórad Márton törekedett előre. A községházáig ment, s ott megállt. Megkocogtatta a bíró ablakát.
– Megyünk földet osztani, bíró uram!
A “földosztókat” utolérték Modrovich alszolgábíró zsandárai. Nyolc lázadót vasra vertek. Szórád Mártont pedig a megyei tömlcbbe vetettek. Két évig raboskodott, heti kétnapi böjttel és minden negyedévben huszonöt pálcaütéssél. A nyírfavesszőket használat előtt hideg vízben áztatták, hogy ütésük jobban tépje a bőrt.
Így őrzi Szórád Márton történetét a levéltári anyag és a nép ajkán élő hagyomány. Városunkban pedig 1952. május 1-én utat neveztek el róla. Ez az út ma már a történelemhez tartozik: ezen át áramlottak a gyár és a város építői a pentelei fennsíkra.
Ezen az úton indulunk el most mi is az Óvárosba, hogy felkeressük Szórád Márton unokáját: a 71 éves Rózsa Mihály bácsit, aki a Vörös Csillág Termelőszövetkezet egyik darálóját kezeli. Éppen kukoricát darál, amikor megérkezünk.
– Mióta szövetkezeti tag Mihály bácsi? – adjuk fel a kérdést.
– Két és fél éve. Örülök, hogy az én életemben válóra vált nagyapám, Szórád Márton álma: a föld a dolgozó parasztoké lett. Csak az a kár, hogy engem már későn ért ez az öröm. Hiszen hatvankilenc éves voltam, amikor beléptem a szövetkezetbe, s ma már a hetvenegyediket taposom. De igyekszem helytáállni, amíg bírom. Erre kötelez nagyapám emléke. Meg a becsület is. Aztán, ha nyugdíjba megyek, a szövetkezetre bízom hátralevő napjaimat.
A kővetkezőkben a családi kapcsolatokra tereljük a szót. Erről Rózsa Mihály bácsi szívesen és fáradhatatlanul beszél:
– Szórád Mártonnak öt leánya és egy fia volt. A lányok közül került ki az én édesanyám. Nekem nagyon mostoha gyerekkorom és nehéz fiatalságom volt. Még a negyedik évet sem értem el, amikor elvesztettem szüléimet, s egyik rokonhoz kerültem. Apám dunai molnár volt. Én is az lettem fiatalon. Később a szárazföldi nagymalomba kerültem, s ott egészen a főmolnárságig vittem. Majd 1932-ben darálót rendeztem be, s azóta ezt a mesterséget űztem.
Ezt folytatja még ma is, hetvenegy éves korában, mint a szövetkezet megbecsült tagja. Tisztes kora ellenére is fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy nagyapja, Szórád Márton megvalósult álma: a felszabadult, dolgozó parasztság élete minél szebb és minél jobb legyen.
– mérei –
Szórád Márton tiszteletére, emlékezetére szobrot is terveztek. A korabeli újságcikkben látható, Nagy Sándor szobrászművész már “az utolsó simításokat” végzi a pályázatra beküldött anyagán.
Sztálinváros – 1955. október 4.
Ám a szobor végül nem került ki a tervezett helyére, a Dózsa György út – Szórád Márton út kereszteződésébe.
Az esetleges okokról még tavaly ősszel Wehner Tibor írót, művészettörténészt faggattam, aki a következőket válaszolta a szobor hollétét firtató kérdésre:
“A cikkben hivatkozott Nagy Sándor szobrászművész munkásságát alaposan ismerem, egyetlen életrajzi dokumentációjában sem szerepel az általa alkotott Szórád-szobor. Miután a cikkben is csak a szobor tervéről esik szó, és feltehetően a fotón szereplő mű is gipszmodell, igazoltnak vélhetjük, hogy végleges anyagban nem született meg ez az alkotás.
A feltételezésem az (miután az 1950-es években meglehetősen zavaros körülmények között születtek meg a köztéri alkotások) hogy Nagy Sándor szobrának végső fázisba került kivitelezése nem történt meg, a szobor nem készült el és nem állították fel. De természetesen ezt nem tudom hiteles hivatkozásokkal, dokumentumokkal igazolni.
(…)
A modelleknek és a később más anyagokban kivitelezett gipszeknek a sorsa meglehetősen változatos, de hosszú távon általában megsemmisülnek: nagy méretük miatt problematikus a raktározásuk, és egyébként is meglehetősen sérülékenyek. Nagy Sándor esetében, aki kőszobrász volt, halála után évekig tartott, amíg megnyugtató helyekre került kőszoborhagyatéka, de ebben az anyagban gipszekkel nem találkoztunk. “
Hogy hol akadtak el a folyamatok, miért nem valósulhatott meg ez a terv sem, azt talán már soha nem tudjuk meg. Egy biztos: városunk Szórád Márton szobor nélkül maradt…
