Vasmegye – 1956. május 9.
Negyvenen indultunk el, valami újra, még nem látottra szomjas békeharcosok szombaton hajnalban Szombathelyről Sztálinvárosba. Szívünk tele meleg szeretettel és várakozással, hogy várnak bennünket első szocialista városunk békeharcosai, izgalmunk arcunkon és a szemünkben ült, még egyikünk sem látta a pentelei síkon felnövő ifjú várost.
Már a hosszú autóbusz-út maga is csodálatos benyomásokkal gazdagított. Lassított menetben haladtunk el Várpalota, Pétfürdő üzemei mellett, Inota erőművének monumentális alakja örökre emlékezetünkbe vésődött… S közben számlálni is alig tudtuk a sokemeletes lakóépületeket, ahogy egymás után, új és új utcasorokat alkotva húzódtak meg ipari településeink új meg új városrészeit alkotva. A szívünk dobogását a torkunkban éreztük, mert megéreztük annak bizonyosságát, hogy dolgos népünk esze, tudása építette ezeket, hogy forintjainkat – amikor békekölcsönt jegyeztünk – ezekre is adtuk.
Milyen lehet hát akkor az a város – csüggött ajkunkon a kérdés -, amelyben az ember mindig szabad volt, nem ismerte a testi-szellemi kizsákmányolás megalázottságát, amely úgy épül, hogy, ha az ég felhős is, árad belőle a napsütés, az arányok, a nagyszerűség fényessége a Vasműből, “a szellem napvilága” iskoláiból és kulturális intézményeiből, a boldog otthon melegsége a kényelmes, szép lakótömbökből.
Így történt velünk, hogy Székesfehérvárt elhagyva, egy nyárfákkal szegélyezett hosszú úton már csak a messzeséget kutattuk, mikor tűnnek fel a nagy mű épületei. S amikor megpillantottuk őket, attól kezdve alig győztük a tengernyi látnivalót.
Sztálin út /1956
fotó: Fortepan/UVATERV
Az Arany Csillag Szálló csinos eszpreszszójában néhány korty frissítővel oltottuk szomjunkat. Aztán már csak egyféle szomjúság rázott bennünket: látni mielőbb a Vasművet, a várost. De kedves vendéglátóink – Miskár Józsefné városi békebizottsági titkár és Mérey Sándor, a békebizottság tagja – már tudták, hogyan bánjanak a magunkféle türelmetlen látogatókkal. Beültettek bennünk az impozáns kivitelezésű Dózsa filmszínházba és egy húszperces dokumentumfilm keretében, amelynek címe: “A mi városunk”, bemutatták a sztálinvárosiak munkás hétköznapjait és vidám estéit.
A mi városunk című film forgatása Sztálinvárosról – 1955 november
.
Csak ezután vághattunk neki a gyönyörű, széles úton az alig tíz perces sétának a Vasmű felé. Siettünk. Egy órakor csapoltak a nagykohóban, s ott akartunk lenni ennél az ünnepélyes pillanatnál. Már vártak ránk, s Koós Kálmán, a Vasmű békebizottsági titkára szegődött mellénk utikalauznak.
Még néhány perc: megcsodáltuk Domanovszky híres festményét a homlokzaton, s beléptünk a Vasmű kapuján.
Szemtanúi lettünk annak az alkotómunkának – mondhatom úgy is: békeharcnak – amely a már megindult termelés mellett, azzal egyidőben valósággal napról napra emeli a Vasmű mintegy 1500 holdnyi területén az új gyár- és üzemrészlegeket.
Az acélművel ismerkedtünk először. Éppen a kemencéket “etették”. Próbát vettek az izzó acélból, s laboratóriumi vizsgálatra küldték, megfelel-e minősége. A Vasmű martinjai 98 százalékban elsőosztályú acélt adnak, s híre már az országhatáron is túljutott. A román szódagyárat például teljesen sztálinvárosi öntések acélkészítményeivel szerelték fel. Villogtak a kemencék nyílásai, a kokillák felsorakozva várták már az öntést, minket meg már sürgettek: kezdődik a csapolás a nagyolvasztóban.
Sztálin Vasmű /1956
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
Ezernyi szikra pattant, a levegő nehéz lett, s megcsendesülve, illetődötten figyeltük a tüzes nyersvasfolyam útját a kohóból a 90 tonnás, mozdonyvontatta tartályokig. Lenyűgözött a látvány, s míg mi gyorsan ugrottunk hátra a pattogó szikrák elől, az olvasztárok magabiztosan, nyugodtan markolták a “merőkanalat”, egyengették, biztosították a folyékony vas útját. Ez az út persze nem fejeződik be a Vasműben. Acéllá hevítve, finomítva kap belőle Csepel és Diósgyőr, s rajtuk keresztül az egész ország.
S mit láttunk még?
A hatalmas, 100-100 méter hosszú karú darut, amilyenből összesen három van Európában. Az erőművet, amelyben nincs is kazán, hanem szénporra belövelt 400 fokra hevített levegővel szolgáltatják az áramot. A Vasmű alatt önműködő szállítóberendezés bonyolítja le könnyen és biztonságosan a szállítást. Külön szállítási vállalata van a Vasműnek. Ezenkívül 1100 vasutas biztosítja a vágányokon való közlekedést. Cementgyára máris napi 40 mázsa cementtel szolgál a Vasmű és a város építéséhez.
A szív nem működhet erek nélkül
Mert a város is épül. Máris 30 ezer lakosa van. Megszámlálhatatlanul sok szép utca a modern lakóépületekkel, virágágyakkal, terekkel számukra épül. Tíz- és húsztantermes általános iskolájába járnak a gyermekek. A szülőotthonra, ami a nyár végére lesz készen, máris büszkék. A Bartók Béla művelődési otthon színházterme kedvelt szórakozóhely.
Bartók Béla Kultúrház
fotó: Fortepan/UVATERV
A szép üzletek minden jóval, szükségessel tele. Az öt kilométer hosszan telepített erdősáv a Vasmű és a város között már cseperedik. A liget fiatal fái közt van a sztálinvárosi “vidám park”, így nevezték el, s a játszóterek, hinták a gyermekeknek. Igen sok az apróság ebben a fiatal városban. Nekik épül a második ötéves tervben a gimnázium.
Barangoltunk a városban, sokat akartunk látni. A kikötőbe is lementünk, s autóbusszal a város és a Vasmű körül. A látottak alapján könnyen elképzeltük már ahogy vezetőnk mutatta: ide épül a kokszolómű, s a vegyitermékeit feldolgozó üzemel: a szalmacellulózegyár, a hideg-meleg hengerde – mind-mind az 1956-60-as években. Sokszorosára növeli termelését az előre gyártott épületelemek gyára. Szükség lesz erre, mert a dolgozók kívánságára nagyarányú családiház-építési mozgalom van kibontakozóban. A szép, kertes házakat is odaképzeltük Hagyó-Kovács egykori 1500 holdas birtokára.
Jálics Ernő Vincellér fiú szobra az egykori Ságvári téren /1956
fotó: Fortepan
Képzeletünket eleddig csak a képek, filmek táplálták. Most megismertük az ifjú város és a nagy békemű történetét, s az embereket, akik építik és építették. Még ott Sztálinvárosban mondotta dr. Zsigmond László, egyik útitársunk: “Még világosabban látom perspektívánkat”. Borbély Imréné háziasszonyból így fakadt ki az elismerés: “Minden olyan szép és igaz, ahogy leírták ahogy eddig képeken láttam. Mennyit beszélek én majd erről a békekisgyűléseken!”
Így voltunk valamennyien, akik olyan városból érkeztünk, ahol évezredes emlékek lengik, zsongják körül az embert. Sztálinvárosnak alig van múltja. Néhány évvel ezelőtt kukorica zöldellt e beláthatatlan területen. Megértettük tehát, miért vette ezt a várost oly gyorsan szárnyra a világhír. S boldogok voltunk, hogy most már személyesen is békeharcostársaknak vallhatjuk egymást. Vas megyeiek és sztálinvárosiak.
Markovits Ilona
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
