Pentelétől – Újvárosig


Magyar Nemzet – 1985. április 30.

Van munka, temérdek…

Pentelétől — Újvárosig

A tavasz esős, borongós volt akkor is. A tél után megmaradt néhány élettelen fűszálat meg-megborzolta a dunai szél, és a nyűtt kabátos, bakancsos emberek keze majd odafagyott a talicska szarvához, míg kerülgették az úton a fodrozódó szélű pocsolyákat. A kubikosok, ácsok, kőművesek várost építeni indultak a Duna partján. A helyszín: Dunapentele. Időpont: 1950. május harmadika – most harmincöt éve.

Százötven-kétszáz gyalogmunkás és körülbelül száz paraszt szekeres volt az induló létszám. Közöttük lassan elkezdődött átrendeződni a világ. Építkezési iroda lett a Jacski vendéglő különterméből. Vindits Mihály hentes és mészáros házában pedig szerszámraktár. Uszályok érkeztek anyaggal, szerszámmal és emberek – sokfelől, sokfélék. “…nyomukban észrevétlenül bár, de ott járt a történelem” – írta a város múltjáról szóló dokumentumkötetében érthető és indokolt pátosszal Miskolczi Miklós.
Az építőmunkásoknak azonban már akkoriban sem volt sok érzékük a meghatódáshoz, az ünnepélyes pillanatokhoz. Azt látták csupán, hogy először valami siklófélét kell építeni, amivel a Dunán érkező anyagokat fel tudják juttatni a partra. Elkezdték irtani az emelkedőn a növényzetet, utat építettek, aztán lerakták a csillék vágányait. A másik, csoport elindult a hatos út mentén. Az országút és az egyik dűlőút kereszteződésénél, nagyjából a mai Béke tér helyén felhúzták az első barakkot.

A nagy felvonulás – Garancz István naplója

Város és vasmű

Így kezdődött. Ez a két út, amely valójában egy, azóta is kísérője az itteni életnek. Munka és lakás, vasmű és város.
Az utak kiépítése, a vízszolgáltatás, az élelmezés, a munkások letelepítése voltak az indulás küzdelmeinek fő színterei. Ősszel kapott először sajtót az építkezés, október 13-án, amikor Révai József választási beszédet mondott Szegeden. Ebből idézett a Szabad Nép: “…Egész népünk büszke ötéves tervünk legnagyobb létesítményére, a most épülő és 1953-ra befejeződő hatalmas dunapentelei vasműre, (Dübörgő taps. A sorok között terjed a zúgás, az éljenzés és a tömeg együtt kiáltja: békét akarunk, a népfrontra szavazunk!), mely alapja lesz annak, hogy az ötéves terv folyamán megkétszerezzük vas- és acéltermelésünket… A Dunai Vasmű egész népünk figyelmének, gondoskodásának és szeretetének középpontjába kell hogy álljon, a szó szoros értelmében nemzeti ügy ez, amelyért érdemes lelkesedni, dolgozni és áldozni…”
A dolgozók, az “áldozók” jöttek is, tömegesen. A következő tavaszon, 1951-ben csaknem tizenegyezer ember dolgozik Pentelén, de még ez sem elég. A barakkok és a vakolatlan lakóházak nyár közepén már tizennégyezer dolgozót fogadnak be. Kiváló vállalati dolgozók érkeznek, magas elismerést ígérő megbízólevéllel, és jönnek rendőri felügyelet alatt állók. Értelmes életet kereső munkások, értelmiségiek utaznak ide – és küldenek a megszüntetett budapesti nyilvános házakból kétszáz “könnyű lányt” dolgozni.

Dunaújváros első évei

Ez az év, 1951 – a várossá nyilvánítás éve is. A Belügyminisztérium előterjesztése szerint “a város ideiglenes neve: Dunapentele.” Nem sokáig. Októberben személyesen vitték el Rákosi Mátyásnak azt a levelet, amelyen 14 ezer aláíró kérte: nevezzék el a várost Sztálinvárosnak, a vasművet pedig Sztálin Vasműnek. Sokat elárul a légkörről, a hangulatról T. Ferencné munkásasszony levele, amelyet egy nagygyűlésen fel is olvasott: “Mióta férjemmel itt élünk, és építjük a várost, esténként, amikor a férjem hazajön a munkahelyéről, nagyon sokat beszélgetünk a brigádjukról… Egyszer, amikor a férjem már álomra hajtotta a fejét, halkan szóltam felépítettétek és az első acélt lecsapoltátok, azon a nagy ünnepen te milyen nevet adnál Dunapentelének és a Vasműnek? Férjem hirtelen felült az ágyban és napbarnított arcán mosoly futott át. Te, Kató, emlékszel, alig pár hete Galyatetőn üdültünk. Mit gondolsz, kinek köszönhetjük ezt? Ki ad nekünk erőt, amikor úgy érezzük, elfáradtunk… Ha rajtam állna, november hetedikén új városnév kerülne a magyar térképre, Sztálinváros.”

Ünnep Sztálinvárosban

Az olvasztár rangja

A város és a vasmű “felfutó szakasza” 1953-ban tetőzött. Ekkortájt döntött úgy egy vékony székesfehérvári fiatalember, hogy ő bizony megpróbálja, milyen az élet Sztálinvárosban. Amit addig hallott, olvasott, az csupa jó volt. Az ország közepe nem Pest, hanem a Vasmű – ami abból is látszik, hogy immár a vas és acél országa lettünk. Aki Sztálinvárosba megy, csakhamar híres és gazdag ember lesz, sőt, ami ennél is fontosabb: az ország, a nemzet ügyét viszi előbbre. Nyilvánvalóan így van ez, hiszen jó néhány neves futballista is ide jött, és a Sztálin Vasmű Építők focicsapata az “enbéegy” egyik legjobbja lett.

Vas-mű! Vas-mű!

A fiatalember jó tanuló, és ez kedvező jel, ha valaki tovább akar tanulni tizennégy évesen. Csak azon csodálkoznak néhányan, hogy nem valamelyik rangos fehérvári gimnáziumot választja, hanem biciklire ül, és meg sem áll addig, amíg Sztálinvárosba nem ér. Itt lesz a kohó- és gépipari technikum tanulója, négy év múlva pedig a vasmű dolgozója, mint…
– … mint hatos olvasztár – mondja beszélgetőpartnerem, Sólymos Ernő műszaki igazgatóhelyettes, az akkori fiatalember. – Ez az olvasztárok között a legalsó rang volt, de hatalmas megtiszteltetés ért, hogy a technikusi oklevél megszerzése után ilyen jó állásba kerülhettem. A sor úgy kezdődött, hogy főolvasztár, kohómester, aztán a többi, és végül én.
A melegüzemben töltött évekről a cserzett arc híven beszámol. Csuklóján felhúzza kissé a kabát ujját, hogy lássam a karóráját.
– Ezt a Doxát az első fizetésemből vettem, bányásznapon. Havonta 1250 forintot kerestem, ami elég nagy pénznek számított akkoriban. A főolvasztár fizetése elérte a 4500 forintot, és ráadásul tekintélye is volt. Ha végigment a Sztálin úton, az emberek összesúgtak mögötte, szinte nem is mertek közel menni hozzá…
Tűnődöm: az emlékek okozta meghatottság fékezi hirtelenjében a vas-kézfogású, barázdált arcú egykori olvasztár mesélőkedvét, vagy inkább az összevetés, a jelen helyzettel készteti gondolkodásra.
– És manapság milyen az olvasztárok rangja?
– Mint a Vasműé. Nem olyan, mint kellene. Nekünk a technikum épülete előtt, a szabadban egy hosszú bádogvályú volt a mosdónk, oda álltunk reggelente mosakodni, ha esett, ha fújt. Ehhez képest most vattába csomagolják a jelentkezőket, de még az egyetemre is alig megy jó képességű gyerek. Az okok persze itt vannak a Vasműben, és a szakma vonzerejének csökkenésében meglehet, magunk is hibásak vagyunk. Nehéz munkán, nagy melegbe, felelősségel dolgozni egy mai olvasztárnak, nyolc-kilencezer forintért bizony nem nagyon csábító.
– A csökkenő vonzerő azt is jelenti, hogy rosszul megy a Vasműnek?
– Nézze, azt mindenki tudja, hogy a vas- és acélgyártás beruházásigényes és folyamatosan igényli a fejlesztési pénzeket is. Ilyen iparágnak életveszélyes fenyegetés a beruházások, a fejlesztések visszafogása. Ehhez járult még a nemzetközi piacokon tapasztalható válság, ami a kohászatot, a kohászati termékeket sújtotta. Ilyen körülmények között jó eredménynek tartom, hogy a Dunai Vasmű a legutóbbi években is megőrizte fejlődőképességét. Nem akarok szakmai részleteket sorolni, de a folyamatos öntőmű, a tolókemence, az új kokszolómű, a konverter üzerhbe helyezése mind a korszerűsödés jelei.
– Mit hoztak ezek a beruházások a Vasműnek?
– Korszerűbb termékeket és korszerűbb munkakörülményeket. A Martin-acélműbe még úgy kellett belapátolni az ércet és az adalékanyagokat, a konverternél erről szó sincs. Ez a nagy fejlesztés bajaink egyik forrása is. Az utóbbi, öt év átlagában évente 2,3 milliárd forintot költöttünk fejlesztésre, és ez nyomasztó pénzügyi terheket hozott magával.


Az 1954. augusztus 20-án üzembe helyezett Martin-acélművében 1960. április 28-án csapolták az egymilliomodik tonna acélt.
fotó: MTI/Szilágyi Pál

Elfogyott nyereség

A nehézségeket hallva alig merem megkérdezni: mennyire nyereséges ma Magyarországon vas-, és acélgyártással foglalkozni? A műszaki igazgatóhelyettes nem titkolja az adatokat.
– Gondolom, tőlem elsősorban a Dunai Vasmű nyereségének nagyságára kíváncsi, feltéve, hogy van ilyen. Nos, 1980-ban egymilliárd forint volt a nyereségünk. Egy év múlva már csak 350 ezer forint, 1982-ben és 1983-ban pedig veszteségesek voltunk, az előbb mondott okok miatt. Közben azonban kezdtek beérni a fejlesztéseink, és 1984-ben már 120 millió volt a nyereség, 1985-re pedig 200 milliót terveztünk. Erre jött az idei tél… Aki nem itt dolgozik, el sem tudja képzelni, mit jelent nálunk a hideg, a fagy. A gyártáshoz nélkülözhetetlen vizet szivattyúzó dunai telepek eljegesedtek, a csarnokokon belül is szétfagytak a vezetékek… Normális körülmények között a vasmű óránként 46 ezer köbméter földgázt használ fel, erre kaptunk átlagosan tízezret, de volt, hogy csak hatezer jött. Ezek után idén célunk a veszteség elkerülése. Harmincmilliós nyereséget szeretnénk, de ez, figyelembe véve a 17 milliárdos termelési értéket, a számítási hiba határán belül van…
Bajban lenne Dunaújváros, a Dunai Vasmű? Másoktól is megkérdeztem. Csodálkoztak. Intézkedések sorozatáról beszéltek, amelyek hamarosan átformálják a nagyvállalat szervezetét. Vállalati tanács lesz, tovább épül a vállalati gazdasági munkaközösségek már eddig is országos hírű hálózata. Egy-két éve megindult a vasműbe a visszaáramlás, enyhülnek a munkaerőgondok. A fizetés – az kevés. Nem elegendő az erre az évre tervezett bérfejlesztési százalék sem – ezen dolgoznak most a vállalat vezetői, hogyan lehetne megkétszerezni, vagy legalább valamennyire megnövelni.
Hogy baj lenne? Arról senki se szólt. Munka viszont ma is van, temérdek.

Bognár Nándor

 Dunaújvárosban más a helyzet

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros