Viharsarok – 1952. augusztus 20.
Kecskeméten, Dunaföldváron át, alig több, ide kétszáz kilométernél szocialista építésünk jelképe, az új város: Sztálinváros.
Amint átérünk a tavaly újjáépített, hosszú Dunai-hídon, egyszeribe megváltozik a táj: Petőfi szeretett Alföldje, a tágas Kiskunság helyébe a Dunántúl hepehupás, dimbes-dombos képe tárul elénk. A kis féltonnás teherkocsi vidáman, duruzsolva falja a kilométereket, dombra föl és lejtőn le egyaránt szépen engedelmeskedik vezetőjének, egy tizennyolcéves takaros kis soffőrlánynak. Vele versengünk egy-egy emelkedő előtt: ki pillantja meg előbb a kíváncsian várt látványt, a várost. Tucatnyi domb után végre egyszerre kiáltjuk:
– Látom! A domb tetejéről lelátunk a széles síkra. Le a Dunáig. Hatalmas vöröstéglás épületek, a füstölgő, alig félév óta működő Sztálin Vasmű kéményei, kemencéi. Az utakon nyüzsgő teherautók, anyaggal, dolgozókkal, az iparvágányokon szorgos gőzösök, az utcákon siető, dolgukra menő emberek, főként fiatalok. Kocsink a tanácsháza elé fut, ott van a múzeum is, ott van dolgunk.
Abban van valami jelképes, hogy a szocialista várossal együtt épül és fejlődik már a város múzeuma is. Lehetne-e szebb feladatot múzeum számára elképzelni, mint megmutatni egy gombamódra, a földből kinőtt, újdonatúj város számára a múltat, az elmúlt ezredévek tanulságait, s a majdani utókor számára az akkorra múlttá váló mát, a város építésének heroikus korszakát? Az ember hamar felejt: ki őrizné hát meg a régi Dunapentele azelőtti életét, s Sztálinváros mai képét az utókor számára, ha nem Sztálinváros Múzeuma?
Sztálinváros hazánk legfiatalabb városa s mégis négyezeréves múltja van már. Erről a négyezeresztendős múltról, s a város jelen harcairól számol be a múzeum. A Dunapentele területén folyt régi és a Sztálinvárosi építkezések során végzett jelenlegi régészeti ásatások nyomán napvilágrakerült tárgyi dokumentumokat ízléses, szép kiállítástechnikáival bemutatva.
Időszámításunk kezdete előtt, mintegy kétezer évvel, ezen a területen bronzkori település volt, melynek lakói földműveléssel, állat, tenyésztéssel és kézműiparral foglalkoztak. Előkerült a föld mélyéből a mai vasöntő kokilla őse, egy grafitból készült négyezeréves öntőtégely is, a bronzkori ipar érdekes, s a vasmű dolgozói által megcsodált eszköze.
A föltárt 1500 bronzkori sír a lakosság társadalmi megosztottságát, a gazdagok és szegények közti vagyoni ellentétet mutatja: ez a kifejlődött osztályellentét később a törzsön kívülre is kiterjedt, s rabszolgaszerző, hódító háborúkra vezet. Egyik nép a másik után hódítja meg a mai Sztálinváros területén a letelepült lakosságot. Időszámításunk kezdete előtt háromszáz évvel a kelták uralkodtak e tájon, majd időszámításunk kezdete táján, a Duna-Tisza-közi szarmata-jazig törzsek ellenőrzésére és szemmel tartására stratégiai okokból a rómaiak szállták meg lovascsapataikkal a Duna melletti magaslatokat. Emléküket néhány jellemző lelet őrzi: katonai sisak, fegyverek, orvosi eszközök, íróvesszők, ékszeresdoboz és műszeres üvegecskék. A rómaiak építették meg a Dunaföldvár felé vezető hadiutat, mely a mostani, nemrég épített betonútnak is – melyen jöttünk – alapja volt. A rómaiak viszonylag magas kultúrát teremtetek itt – a maguk és csatlósaik számára, míg a bennszülött lakosság számára uralmuk keserves rabszolgaságot jelentett.
Római kori bronz szobrocska a sztálinvárosi múzeumban
A szolgaság ellen többször lágzadt föl Pannónia népe is. A rabszolgalázadások és a népvándorlás friss emberhulláma végre is elsöpörte a római birodalmat. Sztálinváros vidékét hunok, majd az avarok vették birtokukba. Róluk ismét hatalmas föltárt sírmezők vallanak.
Hat az évszázad múltán, a XIII. században, 1238-ban készült oklevél és egy későbbi, 1552-ből való térkép mutatja, hogy az egyik dunai szigeten Pantaleon, görög szentről elnevezett monostort alapított a vidéket birtokló nemzetség. A monostort, s a hozzátartozó falut ettől fogva Pentelemonostor néven emlegetik a régi írások. Az itt élő szerzeteseket a falu jobbágyai tartották el robotjuk és dézsmájuk szolgálatosaival.
A török uralom alatt Pentele is a töröké lett. Egy 1663-ból való kezdetleges térkép mutatja, hogy a török is hadifontosságúnak tartotta a helyet, s palánkvárat épített a falu dombjára. A térkép barlanglakásokat rajzol a lakosság lakóhelyéül: a török és a saját földesuruk alatt nyögő jobbágyok laktak ezekben a barlangokban!
A jobbágyok nyomorúságáról a későbbi korok is megdöbbentő adatokat tárnak elénk: 1734-ben, alázatos hangú kérvényt nyújtottak be a pentelei jobbágyok “méltóságos, és nagyságos, kegyelmes nagyuruk” kezéhez, s panaszkodtak benne sorsuk kibírhatatlanságáról és könyöröttték robotjuk is szolgáltatásaik enyhítéséért. Mária Terézia urbáriuma itt nem enyhítette, csak súlyosbította a jobbágyi terheket.
A dunapentelei gazdák urbáriuma 1736-ból
Ezek ellen az újabb terhek ellen lázadt Szórád Márton, aki 1836-ban Pesten járva a reformországgyűlések határozataival megismerkedett, s ezekre hivatkozva követelte az urbárium eltörlését, a földesúri földeknek a zsellérek részére való fölosztását. A kiállított pörirat tanúsága szerint az úriszék Szórád Mártont börtönre, társait megvesszőzésre ítélte, a pentelei jobbágyokat pedig jóidőre eltiltotta attól, hogy Pestre járjanak.
“Csak most erőfeszítést, és mentve vagyunk”
1848-ban a pentelei jobbágyok is részt vettek a szabadságharcban, s a múzeumban látható névsorukban ott olvasható a lázadó jobbágyvezér, Szórád Márton neve is. A szabadságharc leverése után Pentele osztrák kézre került, de népe nem nyugodott bele, s fölvonult a községháza elé, hogy tiltakozzék, amiért földesura aláírta a császári hűségnyilatkozatot. Montbach Károly a pentelei földesúr a császári biztoshoz írt leveleiben nem győz panaszkodni a pentelei parasztok rebellis voltuk, “fanatikus Kossuth-pártiságuk” miatt. Közben a kapitalizmus fejlődésével párhuzamosan folyik a paraszttársadalom differenciálódása: néhány kulák mellett egyre nagyobb tömegek süllyednek zsellérsorba, s válnak a ferenc-józsefi idők, majd a Horthy-korszak “hárommillió koldusává.”
Sztálinváros Múzeuma nemcsak a múlt emlékeinek őrizője, de a jelen harcainak visszatükrözője is. Az utolsó kiállítási terem már a fölszabadulással megnyílt új korszak dokumentumait mutatja: statisztikát arról, hogy 1945-ban 316 jobbágyutód kapott földet a natusbirtokosok háromezer holdjából, s fényképmásolatban a párt hatalmas jelentőségű határozatát, mely létre hívta az új várost, a Dunai Vasmű építéséről szóló párthatározatot. Két nagy kötetben ott látjuk a vasmű vezértervét, fényképek és újságcikkeket, tömege mutatja a város és a vasmű építésének egy-egy szakaszát. Ott van a Makszimenko-féle vakolókarnál, s több más, a város építése során született újítás rajza, eszköze. Üveg alatt egy vaskos kötet, tele a dolgozók aláírásával. Ezzel a díszes albummal kérték Rákosi elvtárstól, hogy városukat és a vasművet a nagy Sztálinról nevezhessék el.
Hogyan született meg a Dunai Vasmű építőinek Rákosi elvtárshoz intézett levele?
Az ifjú város négyezeréves története tárul elénk Sztálinváros Múzeumának kiállításán. Arra tanítja a város és a vasmű dolgozóit, de minden dolgozót is, hogy évezredek nyomorúsága, harca után megszerzett békénket, boldog és szép jövőnk zálogát munkával, harccal kell megvédelmeznünk.
Dobos Ilona sztálinvárosi feljegyzései
Időnk lejárt. Még gyorsan beírjuk nevünket a múzeum vendégkönyvébe. Előttünk épp a baráti Csehszlovák Népköztársaság egy diplomatája írta be nevét, utánunk iskolásgyermekek sorakoznak, s néhány felnőtt, akik nyilván a fővárosból kiküldetésben vannak itt. A dolgozók inkább este jönnek, munka után, s akkor ráérően, nyugodtan sétálnak végig az ízlésesen, művészin berendezett termekben.
Este hétkor már újra Szeged utcáin gurulnak a kis kocsink kerekei. Technikai anyagot hozunk a makói múzeum számára. De nemcsak azt: bennünk él egy új város friss, lüktető életének íze, munkára, győzelmekre serkentő igézete is.
Péter László
