Lobogó – 1979. június 28.
KÖTELÉKEK
| Borovszky Ambrus: Sohasem éreztem munkának… |  |
Egy ember megy a város főutcáján, s mindenki köszön neki. Tisztelettel, szeretettel, vagy éppen őszinte “hátbavágós” örömmel. A többség így:
– Szervusz!
Furcsa ügy. A Vas-, Fém- és Villamosenergiaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke, a Dunai Vasmű nyugdíjas vezérigazgatója és…
– Szervusz!
Nem egyszer vagy kétszer, hanem ha tízezer emberrel találkozik a város hatvanezer lakója közül, akkor tízezerszer.
– Legtöbbjükkel együtt építettük a várost – mondja Borovszky Ambrus.
S ahogy kimondja a szót: együtt, már arcán a ránctalanító emlékezés mosolya. A magas termetű, derestüskehajú városalapító huszonkilenc esztendőt fiatalodik.
– Sokszor elmondták, leírták már, de nem lehet elégszer emlegetni a csodát, hogy Pentele fölött a jó talajú kukoricaföldek között leszúrtak pár karót, s azt mondták, ez lesz a város közepe. Az első barakk, ott volt az én irodám is, íróasztalom, ágyam, akkora volt, mint most egy lakás. Aztán látja-e, mi lett belőle. Hatvanezres város.
Járom Dunaújváros főutcáját, s kérdezem az embereket:
– Ismeri Borovszky Ambrust? Milyen ember?
Mindenki ismeri. S jönnek a félmondatok :
– Az mindenkinek segít…
– Öntőből lett igazgató. Jó igazgató volt, de soha nem felejtette el, hogy milyen a melós…
– Én azt mondanám, hogy a város atyja. Sokat tett a városért.
– Szüleim meséltek róla sokat. Én csak látásból ismerem. Húszéves vagyok.
 Szüleim meséltek sokat róla… |
 A Borovszky? A város atyja! |
– Valaki azt mondta önről, hogy a város atyja.
– Azt? Sokan voltunk, akik építettük, mindenki lehetősége szerint. A várost, az első szocialista várost nagyon akartuk.
– A Vasmű mit tehetett a városért?
– Mindent! Együtt épült a város és a Vasmű. Ugyanazok az emberek építették. S amikor azt hittük, már kész a város, akkor a valamikori építők jöttek a Vasműbe dolgozni. Mit tehettünk? Mindent.
(Azt hitték, hogy kész a város. A Vasmű út, mely a hatalmas üzem diadalívszerű kapujától vezetett a domb széléig. A kis ablakos, három-öt emeletes házak, L, U és négyzetformáikkal … Ennyi lett volna? Ma több mint húszezer dolgozója van a Vasműnek, hatvanezernél több az állandó lakos, az új lakótelepek felékszerezik a Pentele fölötti hármas dombot. Igazi város.)
– Én a Vasmű úton lakom. Nem tudom, hányadik háza a városnak, de az elsők közül való. 1953-ban költöztünk oda. Nem akartam és nem akarok onnan elköltözni. Szeretem. Szeretek lemenni a Vasmű útra, beszélgetni, nézelődni.
– Emlékezni? – Talán azt is. De ez több annál. Huszonkilenc év minden napja a vérünkben van. Hogy tudjuk szinte, melyik fát ki ültette a parkban, hogy a mostani szép aszfaltos úton, valamikor az építés idején ki vesztette el csizmáját a térdig érő sárban…
A Nehézipari Beruházási Vállalat irodája 1950-ben
(A hőskor. Így emlegetik az építők, a dunaújvárosiak a város születését. Akkor is korzó volt a Vasmű út. Pufajkás, csizmás korzó, hangos italboltokkal.
Most másfajta korzó. Kevés ország, s kevés város van, hol annyi a gyerek, a fiatal, mint itt. A délelőtti gyereknapoztató séta, az ebéd utáni műszakváltás, ahogy hömpölyög a Vasmű felől a város irányába a tömeg, ahogy délutáni séta közben csak úgy összefutva kialakulnak hatos-nyolcas-tízes társaságok.)
– Hivatalosan a Vasmű vezérigazgatója volt?
– Igen. Persze a város alapításától a városi tanács végrehajtó bizottságának a tagja. Itt soha nem volt ellentét a Vasmű és a város között. Felismerésnek neveztem? Az első perctől kezdve tudtuk: a munkás közérzete nemcsak a munkahelyi közérzetén múlik. Hogyan él, hogyan szórakozik, művelődik munkaidőn túl. Lehet-e különválasztani, kinek az érdeke volt, hogy női munkaerőt foglalkoztató üzeme legyen a városnak? A vasműs feleségeknek kellett az állás. Együtt oldottuk meg. A művelődési ház, a Vasmű Klub, mind közös érdek volt. De hát később, az ország első vidéki műjégpályája, vagy a fedett uszodánk… nem a város és nem a Vasmű oldotta meg. A dunaújvárosiak!
(Másfajta lokálpatriotizmus ez. Nem százéves hagyományok őrzése, hanem harmincéves közös munka adta gyönyörűség. Hogy egy meghirdetett társadalmi munkára ezrek mennek el, s dühöngenek, ha kevés a lapát, hogy semmit se ér a máshol jó osztószám, mert itt szorozni kell a társadalmi munka értékét…)
– Most, hogy pár éve többet járok az országban, sokszor meghatódom. Találkozom emberekkel, akik valamikor, a hőskorban, akkor, amikor az ország minden részéből jöttek a munkásokat hozó vonatok, nálunk jártak és segítettek. És mondanak egy házat, de betűjele szerint, mert akkor még nem voltak utcák, s kérdezik, megvan-e még. Mesélik, hogy elviszik családjukat is megmutatni Dunaújvárost s a kezük nyomát.
– Borovszky elvtárs most is Dunaújvárosban él.
– Azt a várost én nem tudom elhagyni. Eredendően pesti vagyok. Érden születtem, de gyerekkorom, inaskorom a fővároshoz köt. A lőrinci öntödében voltam segédmunkás, lettem inas, majd öntőmester. Tulajdonképpen ez volt a meghatározó. Aztán Ganz Hajógyár húsz évig, majd a kinevezés Pentelére, Sztálinvárosba, Dunaújvárosba. Életem legszebb, s talán legtermékenyebb harminc éve Dunaújvároshoz köt. Ott élnek barátaim, ismerőseim, s mindennap látom a várost, a Vasműt…
(A város szélén, ma már lombos erdőkkel körülvéve a Vasmű. Tornyai, kéményei, szén- és salakhegyei imponálóan hatalmasak. Néha sárga porfüst szökik az égre.)
– Akkor látja a füstöt is. Biztosan ismeri a városi elnevezést: Borovszky-púder.
– Ismerem, persze, hogy ismerem. Bosszant is. Nem, nem az elnevezés, a tény. Rengeteget küszködtünk megszüntetésén. Nagy öszszegű beruházást igényelt, egyszerre nem lehetett megoldani. Úgy tudom, hamarosan elkészül a szűrőberendezés.
– Három éve nyugdíjas vezérigazgató. Nem hiányzik a korábbi munka?
– A városban, s talán mondhatom így: a várossal élek. Ismerem minden változását. A másik: szakszervezeti funkcióm is ellát feladatokkal.
– Nem titok: hatvanhét éves. Erővel, energiával…
– Bírom. A korom is most jutott eszembe a napokban, amikor kiszámolták, hogy két év múlva ötvenéves tagja leszek a szakszervezetnek, talán a legrégebbi… De az előbb a munkáról beszéltünk. Én soha nem tekintettem munkának, inkább örömnek.
Fiatal ember. Városa most lesz harmincéves.
S BODA ANDRÁS
A híres hintóval a gyárban
