Szabad Nép – 1955. október 17.
Késő délután leszállok az autóbuszról s a szép, egy kis nyári meleget visszalopó, őszi alkonyatban körülnézek, megpróbálok tájékozódni. Utoljára, három esztendővel ezelőtt jártam itt. Először is felfedezem: nem egyszerű autóbusz-megállónál vagyok, hanem autóbusz-pályaudvaron. Az épület szép, modern, sima vonalú. Három esztendeje egyetlen ferde táblácska jelezte valahol egy grundnál az autóbuszállomást. Pályaudvarnak híre-hamva sem volt… Végre egy ismerős szürke épület, falkerítés. Igen, akkor vendéglő volt itt, egyszerűen “késdobálónak” nevezték – itt vacsoráztam. Rövid kérdezősködés után kiderült: “az étterem itt már rég megszűnt”.
Béke-téri autóbusz-pályaudvar – fotó: MTI/Balassa Ferenc
Még néhány hasonló “csalódás” – kukoricaföld helyén házsor, a bódé-üzleteket elnyelte a föld – és elhatározom, nem kísérletezem tovább, hogy emlékeim alapján tájékozódjam. Ez a hely ugyanis nem a régi varosokhoz hasonlóan fejlődött; nem évtizedek, évszázadok véstek arcára egy-egy új vonást, hanem hetek-hónapok alakították és alakítják egyre nagyobbá, szebbé. Sztálinvárosban vagyunk!
Induljunk sétára. De most nem az ipari óriást nézzük meg, hanem a várost, a lakónegyedet. Megpróbáljuk az oly jellemző esti forgalomból, az éjszakai “életből” megtudni, kiszűrni: mennyire vált mára 35 000 lakosú Sztálinváros – “igazi” várossá?
Sztálinváros, 1954. január 1.
A felavatott Bartók Béla Kultúrotthon.
MTI/Magyar Fotó
Minden városban vannak „forgalmi áramlatok”, amelyek a legnépszerűbb, leglátogatottabb helyek felé vonzzák az embert. Most Sztálinvárosban örömmel hagyom: sodorjon csak az “áramlat”. Így érünk egy gyönyörű, oszlopsoros épülethez. A felirat szerint “Bartók Béla Kultúrház”, bár inkább a kultúrpalota elnevezés illenék rá. A derűs színűre festett épület teljesen befejezettnek tűnik, a főbejáratnál mégis építőállványok emelkednek. Az első járókelőtől megkérdem, mit dolgoznak az új palotán? Készségesen, sőt látható örömmel adja a magyarázatot: “Itt Sztálinvárosban először mindent egyszerűen építettünk fel. De most már eljött az idő az épületek csinosítására. A kultúrház bejárata fölé most egy domborművet helyeznek el…” Valóban, belül is hasonló dolgokat látni. Az előcsarnokban építőállványok: most készítik a kupola színes, művészi mozaiküvegét. A hétszáz személyes, impozáns termet pedig színházzá alakítják. A gyönyörű épület minden zugában pezseg az élet. Itt a szabásvarrás titkaival ismerkednek, amott a színjátszók próbálnak, ismét másutt óriási sakk-csata dúl… A kultúrház gazdag programmal várja a látogatókat.
Csúcs Ferenc Allegória című 3 részes domborműve a színház főbejárata felett
Sztálinvárosi munkások a színes üvegkupola alatt
Beköszönt az este, a sztálinvárosi utcákon felgyulladnak a tejüvegű kandeláberek – vagy az erősfényű ideiglenes lámpák, s a sokszínű neonok. A villanyfény figyelmeztet: későre jár, Már nyolc óra is elmúlt, amikor eszembe jut, vajon lehet-e itt ilyenkor még kapni valamit. Drága mulatság lenne próbavásárlással megtudni! A város 80 boltja közül sok este 9 óráig árusít. Sok a vevő, egyedül a Sztálinvárosi Kiskereskedelmi Vállalat boltjaiban havonta több mint tízmillió forintért vásárolnak…
Ragyognak az est fényei. Meleg, piros színével hív a 800 személyes Dózsa Filmszínház neonja. Állandóan telt a mozi, pedig az óvárosban is működik elsőhetes filmszínház, s ezenkívül több helyen rendszeresen vetítenek keskenyfilmeket. A 2500 nézőt befogadó szabadtéri színpad már bezárt, a kultúrház színháztermét alakítják – s mégis minden héten van miben gyönyörködjenek Thália hívei: a kecskeméti Katona József Színház és más együttesek rendszeresen játszanak – ideiglenesen – a Dózsa helyiségében…
Koncert a Dózsa Mozi színpadán
A négy étteremből esténkként muzsika szűrődik ki az utcára. A közeli Béke Étteremből éppen ide száll a muzsika. Vajon a télikertjébe, az eszpresszójába vagy a táncparkettes nagytermébe menjünk? A nagytermet választjuk. Szól a zene, az asztalok majd mindegyike foglalt. A szomszéd asztalnál fiatal pár ül, a fiú gomblyukában a két sztahanovista csillag… Nehéz otthagyni a zsongító muzsikát, de azért átmegyünk a város büszkeségébe, az Arany Csillag Szállodába. Itt is zene szól, színvonalas műsor pereg, s alig akad szabad asztal. Kik ülnek így hétköznap este a “reprezentatív” étteremben? Odamegyek az egyik asztalhoz. Zloch Istvánékkal, Kovács Lászlóékkal ismerkedem meg. Mind a négyen “őslakók”, az építkezésen kezdték a munkát. Városalapítók és szomszédok – mindkét házaspár a Május 1 utcában lakik. Barátságuk a nagy, közös munka tüzében edződött. Együtt járnak szórakozni. A négy-öt évvel ezelőtti életről kérdezem őket. Csak sokatmondóan mosolyognak. Számukra úgylátszik ez már nagyon régen volt… Sokára szólal meg Kovácsné: “Akkoriban esténként már annak is örültünk, ha az éjszakát szárazon megúsztak, s nem csapott be az eső a lakásunkba…”
Az Arany Csillag terasza
Megnyílt Sztálinvárosban az Arany Csillag szálloda
Éjfél van. Ismét az utcán járok, a barátságos fények még világítanak. Az éjszakai ügyeletet tartó központi patikába benyitok. A vezető itt is először arról beszél, hogy öt évvel ezelőtt még “egy kis kamrában” működött a patika. Mai helyiségei gyönyörűek, korszerű berendezéssel, jól felszerelt laboratóriummal, példás rendben tartott hatalmas raktárral. A patika dolgozóinak nemcsak szép éttermük, társalgójuk, hanem még fotólaboratóriumuk is van. Vendégkönyvük már majdnem betelt, jórészt külföldi vendégek neveivel, elismerő soraival…
A budapesti Sztálin útnál szélesebb Sztálin úton, a patikával szembeni hatalmas épület ablakai is ontják a fényt. Halkabbra fogom a lépést: ez a 220 ágyas kórház és poliklinika. A központi postára azonban már benézek. Már nincs “hivatalos idő”, de azért még mindig nagy a sürgés-forgás. Most rakják össze a város 20 postaládájából este kiszedett leveleket. Naponta 10000 levelet rendeznek itt… Az emeleti, korszerű távbeszélő-központban sincs soha szünet: állandóan zümmögnek, kattognak a gépek, havonta 180 000 helyi és 15 000 interurbán beszélgetést kapcsolnak. Az Arany Csillag Szálló egyik lengyel lakója ebben a percben Varsó-Wolska 45-öt kéri. A posta dolgozói is elmondják, hogy két- három évvel ezelőtt (vagyis az itteni fogaltnak szerint régen) még nem palotában, hanem kis viskóban dolgoztak. Igen, a páratlan iramú fejlődés minden sztálinvárosinak is olyan nagy, mély élménye, hogy már félórás összebarátkozásnál is okvetlenül beszélni kell róla.
Ma már végig sem lehet járni a várost egyetlen éjszaka. Élményből azonban ilyen gyorsan is ezernyi marad az emberben. Érezzük, tapasztaljuk, hogy Sztálinvárosból modern, nagy város vált. S nemcsak a számok mutatják ezt, bár ezek is sokat mondóak. (Öt év óta például 1650 házasságot kötöttek a városban és 3232 gyermek született. A három általános iskolában 3000 gyermek tanul, ezenkívül gimnázium, zeneiskola, kohászati technikum is működik. Ötvenhat orvos lakik, dolgozik itt…)
Már a hajnal közeleg. A halvány derengésben előttünk terül el a város, amely kitéphetetlenül megkapaszkodott, gyökeret vert a Duna partján. Előttünk a város fényei, mögötte pedig a vasmű hatalmas tömbjei mint óriások vigyázzák a lakónegyed álmát… Nagy a csend, a vasmű zaját is messze, másfelé viszi a szél. A pompás szálló 96 szobájának nagy részében már kialudt a fény, végre van a portásnak is ideje leülni, cigarettára gyújtani… Az éttermekben csomagolnak a zenészek… A postán már megteremtették az összeköttetést Varsóval… Ismét elmúlt egy nap Sztálinváros életében, s a város egy újabb, dolgos hétköznapra virrad.
Bodnár Ottó
Felhasznált képek:
Intercisa Múzeum archívuma
MTI
Horváth Tamás
