Szabad Nép – 1953. április 25.
Borovszky Ambrus
fotó: Magyar Ipar – 1949. április 15.
A VASÖNTŐ JELÖLÉSE
Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor Borovszky Ambrust képviselőnek jelöltük. A mechanikai javítóműhely ebédlője zsúfolásig megtelt és még kint a folyosón és a lépcsőházban is szorongtak az emberek. A Sztálin Vasmű lakatosai, öntői, kohászai, művezetői és mérnökei, a gépgyáriak és a tűzállótéglagyáriak, az Erőmű kazánfűtői és a kohó, a nagyolvasztómű előőrsei. Ezek az emberek az ország minden részéből jöttek, részint ismerték egymást, részint csak itt ismerkedtek meg és forrtak össze munkatársakká és most – igen, ez így van – mind egy akarattal, egyező szándékkal sereglettek egybe, mind megejtették már önmagukban a jelölést és várták a pillanatot, hogy felnyújthassák a kezüket.
Magam is így indultam el, avval a föltett szándékkal, hogy Borovszky Ambrust ajánljam a Vasmű, a már eleven, lélekző Vasmű képviselőjének.
Ő ott ült az emelvényen az elnökségben, némileg szégyenkezve, mint mindig, ha “reprezentálnia” kell. Fejét kissé lehajtotta, de derűs, vidám szeme azért mosolyogva nézett szembe velünk.
★
Hová is jutott ő, az egykori szurtos öntőinas? …
Sok gondot okozott az apjának. Nem fűlt a foga egyetlen szakmához sem. Adta az apja cipésznek, könyvkötőnek, lakatosnak s még az ég tudja, minek, de hiába. Sehol se maradt meg, úgy vélték, munkakerülő lesz. Egyszer aztán eljött érte a nagybátyja, aki egy kis öntödében dolgozott.
– Éppen van inasfelvétel – mondta. – Velem jössz.
– Nem megyek én.
– Azt én mondom meg… Indulás!
Valósággal elhurcolták a műhelybe. Amikor beléptek, éppen öntés folyt.
Földbe gyökerezett a lába, a szeme felcsillant, úgy nézte az izzó, tüzesen habzó, csillagos szikrákat hányó csodás vaspatakot, mely villogva csurgott az üstbe.
Attól kezdve még aludni sem akart hazajárni. Beleszeretett az öntésbe, szenvedélye lett, betöltötte az életét. Sokkal hamarabb megtanulta a szakmát, mint más. Jobb öntő lett, mint a többiek. Mégis öntősegéd maradt. Évtizedeken át öntősegéd maradt, nem lehetett mester.
Miért?
Mert a szakszervezetben részt vett az ifjúság szervezésében.
Különös ember, ha abbahagyta volna, mester lehetett volna. A pénzt is egy kicsit jobban kellett volna szeretnie, valamivel több kapzsiság – több “élelmesség” – másképpen ment volna minden. De ő azok közül a különös anyagból gyúrt emberek közül való volt, akik nem a szervezést hagyták abba és ha takarékoskodtak is, nem futottak a pénz után. Azt is furcsállották sokan – és furcsálják ma is – hogy nem dohányzott soha. Ma sem. Nem is ivott soha. Ma sem. A kártyát sem kedvelte Ma sem.
Az egyetlen kép, amely Borovszky Ambrus öntőmunkást ábrázolja (balról a második) a Ganz Hajógyár öntödéjében. A hátoldalra írt dátum: “1936”. Akkortájt műhelyekben igen ritka vendég lehetett a fényképezőgép
Ember és gyár – Beszélgetés Borovszky Ambrussal
Az ő szenvedélye az öntés maradt, az izzó, folyékony vas. Ezenkívül szerette a szobrászatot és az irodalmat.
Így aztán szakmai tudás ide, hozzáértés oda – nem lett öntőmester.
Az öntőmester igazán alkotó és kicsit művész. Mintegy életre hívja a vasat. Nem csupán kezével dolgozik, sőt nem is csupán a fejével, hanem valamennyi érzékével. Tudni, mennyi legyen a párnakoksz, befűteni a kemencét, szabályozni a hőfokot, figyelni az olvadó vas színét, ragyogását… Nagyon szép mesterség a vasöntőé. A kemence belsejében, mint a vadállat, tombol a tűz, a megolvadt érc és ha széjjelvethetné ketrecét, porig égetne mindent tomboló dühében – de az öntő kezesbáránnyá változtatja, üstbe fogja fel, formákba önti.
Milyen nehezen teljesült ez az álma!
A felszabadulás után, mikor fogságból hazajött, vállalatvezető lett s így az álom még mindig álom maradt. Később még messzebb került tőle, mert a nehézipari központba helyezték.
De azt se fogja elfelejteni soha, amikor egyszer hivatták és egy komoly tanács előtt megkérdezték tőle:
– Borovszky elvtárs, szeretne-e még önteni?
Torkában dobogott a szíve. Egyfelől az öröm dobogtatta – teljesülőben az álom! – másfelől a szorongás: csak nem követtem el valami hibát?
– Igen – mondotta.
– Szeretnék.
– Rendben van .. Akkor felépít magának egy olyan vasipari kombinátot, mely annyi vasat fog adni, mint most az egész ország valamennyi vasműve együttvéve.
Borovszky nem sokat értett ebből. Kerekre nyílt szemmel bámult.
– Úgy gondoltuk, Borovszky elvtárs, maga lesz a Dunai Vasmű egyik szervezője.
Akkor fordult meg vele a világ. Mintha jégcsap ereszkedett volna a szívére, aztán meg igen nagy forróság. Még el sem tudta képzelni, milyen lesz ez a kombinát és hogyan szervezi majd ő ennek az építését. Nem is gondolt még arra, hogy négymilliárd forintot bíznak a kezére, hogy vállalatok százait, trösztöket tart majd a kezében és nagyobb és bonyolultabb szervezőmunkát kell végeznie, mint két-háromszáz évvel ezelőtt egy királynak, vagy miniszternek. Minderre még nem is gondolt és mégis úgy érezte, hogy erejét meghaladó feladatot kapott.
És most itt ül a Vasmű Gépgyárának egyik ebédlőjében, a jelölőgyűlésen, az elnökségi asztalnál, odakint pedig már kopoltyúival lélegzik a Vasmű, de már befejezéshez közeledik tüdeje is, a hármas, kupolás léghevítő..
A párt szavai úgy gerjesztették benne lassanként az álmot, a másikat, mint dinamó az elektromos áramot, amikor 1949 őszén szovjet és magyar mérnökökkel ott állt… Ott? Tán éppen itt! .. Itt ezen a helyen, a térdig érő sárban és nézett körül az esőben, az ázó, szomorúan kókadozó, fakó kukoricaszárakon, s északi szél tépázta kiaszott napraforgószárakon, s fölfedezte a himbálózó, egykedvűen bólongó két “radart”, a háborúnak kivert szemű, rokkant obsitosait, emberkéznek egyetlen nyomát – akkor már felrémlett előtte ködösen és bizonytalanul a nagy mű és a város. Hihetetlennek tetszett abban a pillanatban, de mert a szovjet mérnökök oly biztonságos természetességgel hittek benne, hát ő is hitt.
“SAS” elnevezésű távolsági felderítő radar Dunapentele déli határában
Mennyi minden történt azóta!
Korszakok múltak el, történelmi korszakok, melyeknek kezdetét és végét hónapok jelzik. Kezdetben volt az őskáosz, a gomolygó zűrzavar és a sár. S akkor ő belenyúlt a zűrzavarba, hozzálátott rendet teremteni. Százezrekkel és milliókkal számolt, olyan összegekkel, melyekben egy csekély tévedés, egy elírás, vagy “elhanyagolható mennyiség”, kerekítés és igazítás – néhány milliót tett ki. Emlékszem, éppen multkoriban magyarázta:
– Vannak, akik haragszanak ránk. Azt mondják, kukacoskodunk. Pedig nincs igazuk! Én elhiszem, hogy egy százharmincmilliós komplexumnál hétmillió ide vagy oda az első pillanatra megengedhetőnek látszik…. De hétmillióból egy öntödét lehet felépíteni…
Eleinte még nem érezte ezt ilyen világosan. De az építkezés szédítő iramában ő maga is rohamosan nőtt hozzá feladataihoz. Az Építők útján, a víztorony és a Dózsa-étterem között még mindig áll egy kis kunyhó. A neve: NEB-palota. (NEB) Nehézipari Beruházási Vállalat. Ennek helyettes vezetője Borovszky Ambrus.) Ezt a kunyhót ő építtette fel, a maga képzelte építkezés hozzávetőleges közepén, öt kicsiny szobával. “Ez lesz a székhelyem az egész építkezés idejére” – gondolta magában, aztán megcsóválta a fejét, mert úgy találta, hogy túlságosan nagy, olcsóbban is meg lehetett volna oldani. Ez volt az elképzelése akkor…
A Nehézipari Beruházási Vállalat irodája 1950-ben
A NEB-palota egy hónapig sem viselte megtisztelő tisztségét. Át kellett költözni egy kockaházba és ma már Borovszky hivatala az igazgatósági épületben van.
A “NEB-palota” ma már raktár. Innen az ablakból is látni, a víztoronytól balra. Akkorának látszik, mint egy gyufaskatulya.
Mennyi mindent kellett megtanulni! Többek között a beruházási szabályzatot. Az építkezés szervezetét. A tervezés és a költségvetés kérdéseit. A tervezőintézetek lassan dolgoztak. Eleinte állandó “tervszűke” volt. Sokszor az épület egyik szárnyát már építették, de a másik szárny tervei még hiányoztak. És ha a tervek megérkeztek, akkor is hiányzott a költségvetés. Az építők benyújtották a számlát, persze többet költvén, mint megengedhető lett volna… Az első hónapokban nagy volt a munkásvándorlás. Jöttek-mentek az emberek. Ez is gondot okozott Borovszkynak. Meg kellett tanulnia, hogy kulturális és szórakozási lehetőségekbe is be kell ruházni pénzt – az is a Vasmű beruházása.
Egy alkalommal elment a népboltba vásárolni valamit. Ez még 1951 tavaszán történt. Akkor már tízezer körül járt az építők száma, bolt mégis csak az, az egy volt, a béketéri. Volt is ott tolongás és sorbanállás! Borovszky tágra nyitotta ártatlan szemeit és aztán megjelent arcán a méltatlankodásnak, a felháborodásnak az a kifejezése, amely reá olyan jellemző – azé az emberé, aki a legjobb akaratú és ha váratlanul mellbevágják, olyan őszintén tud felháborodni. Beszélgetni kezdett az emberekkel, akik panaszkodtak az ilyen állapotok miatt. Borovszky gyorsan gondolkodott és hangosan megszólalt:
– Megígérem, hogy augusztus 20-ra, az alkotmány ünnepére elkészül az üzletház a Május 1-utca végén, annak a földszintjén lesz még egy nagy népbolt!
Dunapentele, 1951. augusztus 18. – Nyitás előtt a dunapentelei üzletház
fotó: MTI/Magyar Fotó/Bereth Ferenc
Megtartotta az ígéretét, amelyet a munkásoknak tett. A munkásoknak, az övéinek, a családjának. .. a vasöntő. Ígéretet tett a kőműveseknek, ácsoknak, kubikosoknak… Naponta ellenőrizte az üzletház építését. Augusztus 20-án pedig meghatott arccal nézegette a megnyílt boltot és Béke-éttermet. Akkor ébredt először tudatára valaminek, ami vele történt. Sokáig egy szót sem szólt, hallgatag volt. A Béke-étteremben ünnepélyes megnyitó folyt s mi ott ültünk hátul, hallgatva egy Rossini-nyitányt, melyet az új étterem új zenekara húzott. S akkor egyszer csak megszólalt Borovszky, suttogva és fogai között szűrve a szót:
– Én, az egyszerű vasöntő, elhatároztam, hogy itt augusztus 20-ra üzletház legyen… Augusztus 20 van, délután öt óra tizenkét perc és most itt ülök a megnyitásán…
S így állt november 7-én is, a kemence előtt…
Nem volt könnyű eljutni addig a pillanatig, hogy életében először és utoljára öntőmester lehessen. Oh, ez az elkésett beteljesülés!.. Akkor már hónapok óta a műszaki akadémián tanult, vasakarattal gyúrva mindazt, amit a múltban el kellett mulasztania. A mérnökök közül megkérte a jó matematikusokat, hogy tanítsák őt az egyenletekre és a függvényekre. Egy ízben, estefelé meglátogattam a lakásán – az egyik csontépületben lakik, a második emeleten – s mikor benyitottam, meglepetve láttam, hogy egy iskolai tábla előtt áll, mely a szoba szélességét majdnem betöltötte. Nehéz lehetett bevinni az ajtón…
– Ezt a táblát hozattam… – mondta némi restelkedéssel, de mosolyogva. – Ezen tanulok. Az ördögbe is, az akadémián mindig tábla előtt kell vizsgázni, hozzá akarok szokni!…
Oly sok küzdelem után – ennek az 1950-1951 -es küzdelemnek részletei hősi eposzt vagy regényt kívánnak! – 1951 november 7-én, Sztálinváros nevenapján vagy inkább keresztelőjén végre öntőmester volt Borovszky Ambrus.
Sándor András – Sztálinváros /1952
Ő öntötte a Sztálin Vasmű első vasát. Kezében a hosszú vaslándzsával, a “dugó”-val ostromolta a kemence falát, az utolsó akadályt az első vas előtt. Boldog ostrom volt ez, boldog fáradság. S mikor kibuggyant az első vascsepp, Borovszky Ambrus arcán úgy ragyogott az átszellemült boldogság, hogy átsütött a pirosas tűzfényen, mely megvilágította egész termetét. Ott állt a csillaghullásban, a szikraesőben, a vas meg zuhogott az üstbe.
Boldog volt, de meglepetten tapasztalta hogy nem érez megnyugvást. Életének álma teljesült ezekben a percekben – de hol van már ez az álom? Nem a beteljesülés boldogsága volt amit érzett a vasöntő, hanem inkább az emlékezés meghatott boldogsága, egy örökké kedves gyermekkori vagy ifjúkori álomra, mely valaha a beteljesülés boldogsága lett volna.
De hol van már a tavalyi hó!
Borovszky Ambrus ott, a kupolókemence előtt egy kohósort látott és másik vasfolyamot, melyhez képest ez, mely itt csörgedezik, piciny erecske csupán. Hatalmas tornyokat, hidakat, csattogó szalagokat látott és a jövő évi százmilliókra gondolt, melyeket műhelyekké és automatagépekké, kell változtatnia. Az országra gondolt és az acéltermelés emelkedésére… Kicsinyre zsugorodott az öntöde, pedig ezt akkor, azokban a pillanatokban legnagyobbnak éreztük valamennyi építmények között a világon. Kicsinyre zsugorodott és körülötte kirajzolódott az óriás építkezés képe, aztán még nagyobbak. Borovszky akkor úgy érezte, hogy egy kis világból egy hatalmas világba lépett, úgy érezte, hogy a világ megnőtt. Arra nem gondolt, azt csak mi láttuk, hogy ő nőtt meg, a vasöntő.
Odalépett mellé Wolf Johanna, a főmérnöknő, akivel nem egy összecsapása volt a nehéz problémák megoldásában. (Ilyen hatalmas művek mindig harcok tüzében kovácsolódnak ki. – Különben a főmérnöknő ugyancsak képviselőjelölt, egyhangú lelkesedéssel, szeretettel jelölték őt is a Sztálinvárosiak.)
Sztálinváros képviselőjelöltjei
Odalépett hát a főmérnöknő és oldalvást Borovszkyra nézve, a boldog emberre, akivel most madarat lehet fogatni – így szólt hozzá:
– Ugy-e, hogy megcsináltuk?
Borovszky elgondolkozott. Megrázta a fejét.
– Még hiányzik a vakolás a darupálya fölött, a födémlapoknak egy része…
A főmérnöknőnek rosszul esett a válasz. Hát ez a vasöntő még boldogságában se tud egy elismerő, egy jó szót mondani? Hát ezek a lényegtelen hiányok most, ebben a pillanatban említésre méltók? … Ő nem tudta, mi megy végbe Borovszkyban.
– Maga soha sincs megelégedve – mondotta rosszkedvűen a főmérnöknő és elfordította a fejét.
Borovszky feléje fordult – jó egy fejjel magasabb a főmérnöknőnél – rámosolygott és békülékeny, magyarázó hangon, de nagyon őszintén, hiszen igazán a szívéből jött, így felelt:
– Sohasem szabad megelégedni…
BOROVSZKY AMBRUS, a Sztálin Vasmű Tröszt igazgatója
★
Azóta a vasöntő új álmai köze jutottak a megvalósuláshoz és szive megdobbant a rászegeződő tekintetektől. Hallotta a jelölést, az ajánlásokat, a zúgó tapsot, enyhe nyomást érzett a mellében. Most már egy ország sorsát bízzák reá és a többi képviselőre… Öntőmester! Mit fogsz önteni? Kissé fátyolon át hallotta a szavakat:
– Aki elfogadja Borovszky Ambrus elvtárs jelölését a népfront képviselőinek listájára, kézfelnyújtással szavazzon…
Minden kéz a levegőbe emelkedett. Borovszky Ambrus úgy érezte, mintha a karoknak ez az erdeje fölemelné, olyan magasba, ahonnan már a nagyolvasztó torony darujának csúcsa is csak játékszernek látszik.
Sándor András
