Egy dialógust idézek először. Színhelye a du­naújvárosi Aranycsillag Szálló különterme. Szerep­lői a Tücsök című magyar film stábja, és a Vasmű meghívott munkásai, vezetői. A hivatalos pohár­köszöntők után történt, hogy a jelenlevők közül valaki megkérdezte, mi nehezebb: igazgatónak lenni, vagy igazgatót játszani? …
A kérdező tréfának szánta, akiket érintett, komolyan vették. A teremben levők elnémultak. És mint penge villant a két válasz.
Bessenyei Ferenc: Játszani nehezebb, mint lenni.
Borovszky Ambrus (kis szünet után): Feri ba­rátunknak van igaza. Én csak tudom.
(A csend oldódik, poharak emelkednek, a fe­szültség jókedvre vált.)

________________________

Borovszky valóban tudja. Itt nőtt fel, a hőskorban kezdte. A kukoricaföldön, Dunapentelén, ugaron, szántón – a kitalálás korszakában. Amikor még nem lehetett tudni, mi lesz belőle. Amikor még nem lehetett tudni, hogy lesz-e belőle valami. Akár az emberekből, akik az ország minden részéből válogatás nélkül özönlöttek ide a munka hírére 1950-ben, a vasműhöz, s a mellé építendő városba.
Öt évvel voltunk a felszabadulás után. A leckét feladták nekik: új, modern gyárat és várost kell építeni. S velük kell építeni.
1952-ben húszezren voltak. Két, két és fél évben megszabva a teljes felfutás, az építkezés zárókövének időhatározója.
Borovszky ekkor a második ember. Szépen elosztják egymás közt Sebestyén Jánossal a feladatokat: városépítés – gyárépítés. (Milyen egyszerű leírni, tíz-tizenkét év múltán.)
Ez volt az a korszak, amikor a mai busz-pá­lyaudvar helyén felállított első söntésben, a Nagy­csarnokban, kifizetési napon nem mértek bort és pálinkát. Csak sört. Magam is méltatlankodtam érte. Emlékszem, a csapossal vitáztam, amikor türelmetlenül blokkot nyújtva újabb kuncsaft érkezett a pulthoz. Nyújtotta a blokkot:
– Harminckét korsó sört kérek.
Ez még a csaposnak is sok volt. Szeme elnyílt, arca elsápadt. Nem így a megrendelő:
– Mit csodálkoznak?! Ketten vagyunk! Nem fogok szünet nélkül a pult és a kassza között járkálni, – és a poharaknak rendszeresített faállványnál várakozó cimborájára mutatott.
A csapos – miközben mérni kezdte a sört – csendesen, a foga közt szűrve a szót, csak ennyit jegyzett meg okulásunkra:
– Most képzeljék el ugyanezt borral!
Borovszky Ambrus ezt a korszakot is túlélte.

________________________

Érden született, 1912-ben, de kora gyermek­ségétől Pest nevelte. A Ganz Hajógyárban szaba­dult vasöntő tanoncként 1928-ban.
A sok, rossz gyerekkori mellé egy nagy, fel­nőtt emléket őriz szívében. 1951-ben elhatározta, hogy november 7-én vasat csapol az öntődében. (A nagyolvasztónak akkor még híre-hamva sem volt.) Két nappal később begyújtatott a kúpolóba. A ké­ményen kemény szikrák pattogtak, mint karácsonykor a csillagszórón. Az igazgató csak a vasat vigyázta. Mint később megtudta, az emberek is. Akik még életükben nem láttak folyékony vasat. Ömlött, hömpölygött a vörös folyó a csatornán, és Borovszky Ambrus ebben a percben úgy érezte, hazaérkezett. A pesti Váci útról, a Duna mellől, va­lamivel lejjebb – a Duna mellé. És valamivel fel­jebb: vasöntő tanoncból igazgató lett.

________________________

1962. márciusában a felettes szervek úgy hatá­roztak, hogy Borovszky Ambrusra szükség van a minisztériumban. A határozat azt jelentette, hogy a volt vasöntő tanonc – 1931-1934-ben, a nagy gaz­dasági válság idején csatornamunkás és kispesti szemétbányász – miniszterhelyettes lesz. Csakhogy nem rangra vágyott. Hivatásra. S úgy érezte, ezt már megtalálta.
Mégis mennie kellett. Szomorúan ment. Ma mégsem bánja. Abból a magasságból jobban látni a magyar kohászat problémáit, mint a dunaújvá­rosi íróasztaltól. Két évig volt távol. Percig se hitte, hogy távozása végleges. Minden vasárnap reggel itt volt. Csatázott, vitatkozott, szidott, ér­velt.
– És senki sem haragudott meg rám, hogy beleszólok a munkájukba. Hát nem csodálatos? – kérdi ma, és büszke rá, hogy így volt. Pedig termé­szetes. Az emberek megérezték, hogy értük harag­szik, s nem ellenük.
– Nem tartok fogadónapot. Minek álljon sor­ba negyven ember a folyosón, amikor hajnaltól késő estig itt vagyok?… Néha csodálkoznak, ami­kor szombat esténként 10 órakor benyitok egy-egy üzembe, ők nem tudják, hogy éltető erőm ez a gyár, a munkám. A teljes élet ez. Azt hiszem, bol­dog vagyok.

________________________

A “nagy fordulat” – ő így nevezi – 1960-ban következett be a Vasmű életében. Addig ráfizetett az ország. Az alap-beruházás igen nagy volt, a termelési érték kicsiny. A fordulatot a meleghen­germű hozta. Azóta rentábilis a dunaújvárosi Vas­mű. A jövő év újabb előrelépést ígér. A hideghen­germű elkészültével teljes lesz a vertikum. A jelszó változatlan: lemez – és cső!
Gázhoz, távfűtéshez, csatornázáshoz már ed­dig is gyártott spirálisan hegesztett csövet Dunaúj­város. És – kisegítőként – megoldott olyan fel­adatokat is, mint a 120 ezer négyzetméter alapterületű gabonaraktár, és gyártott, a fahiány pótlására, jólsikerült ajtókereteket is.

________________________

Amikor Borovszky két év múltán, idén már­ciusban, a miniszterhelyettesi széket visszaváltotta az igazgatóira, úgy tért haza Dunaújvárosba, mint­ha előző nap hagyta volna abba a munkát. Úton-útfélen megállították ismeretlenek, s a kezét szo­rongatták. Erre büszke. Mert különben igazán sze­rény. Nem játssza szerepét – éli. Így könnyebb. De csak így! Ha valaki tudja a titkot. Hogyan kell igazgatónak, vezetőnek lenni.
A célt látja, s a feladatot várja szüntelen. Hogy megoldhassa.
– A tizenkét milliárdot vissza kell fizetni az országnak! Minél előbb. Nem szeretem, ha adóssá­gom van. Nem tudok aludni tőle.
Nagy, erős test, nehézkes mozdulatok; mozgé­kony lélek, gyorsan váltó agy. Beszélgetésünk köz­ben kétszer láttam különös, homályos fényt a sze­mén. Amikor az első dunaújvárosi vasról, és ami­kor első unokájáról beszélt.
Én pedig, róla szólván, azt hiszem, először lát­tam életemben dunaújvárosiak között – egy du­naújvárosit.

CSILLAG ISTVÁN
FÉNYKÉPEZTE: SZALAY ZOLTÁN

Megjelent: 1964 november 10. Tükör

Dunaujvaros