Viharsarok – 1955. június 11.
Sztálinváros – hazánk büszkesége
II. RÉSZ
Ott, ahol a város épült, öt esztendővel ezelőtt sík terület volt. Erre a sík területre 1950-ben száz kommunistát vezényelt a párt azzal, hogy az építkezésnek ők legyenek a motorjai. A nemes célért küzdő párttagok teljesítették feladatukat: a nehéz munkák idején is bátran és harcosan szembeszálltak a dolgozó nép gyűlölt ellenségeivel, akik a kezdeti években még arra is képesek voltak, hogy az építkezésben résztvevő, becsületesen dolgozó munkásokat halálfélelembe ejtsék. Ezeket az elszánt gazokat az öt esztendő alatt két ízben csípte rajta a párt ételmérgezésen!…
Az építkezési és városfejlesztési tervek megvalósítása elé később más akadályok gördültek. Az MDP Központi Vezetőségének márciusi határozatából tudjuk – korábban pedig tapasztalhattuk is -, hogy az 1953 júniusi párthatározatokat egyesek opportunista, antimarxista módon eltorzították. Nos, a korábbi határozatok merész eltorzítása – mint annyi más területen – Sztálinvárosban is káros jobboldali következményekkel járt. A múlt esztendőben egy egész sereg igen fontos nehézipari építkezést leállítottak, s ezzel szinte máról holnapra nyolcezer embert kellett más területen munkába állítani. A sztálinvárosi pártbizottság sikeresen megoldotta ezt a feladatot is!
Most már a leállított építkezések folytatása a legtöbb helyen folyamatban van. Ebben az esztendőben befejeződik a vagonbuktató épület építése, amelynek hatalmas kéménye ma még félig felépítetten mered az égre; 1956 márciusában már a most épülő kokszólóból magyar kohókokszot szállítanak a nagy kohóba, mégpedig szalagfolyosón, amelynek építése már decemberben befejeződik. A kokszoló felépítése és üzemeltetése rendkívül fontos és nagyjelentőségű, mert jelenleg – szükségből – külföldi kohókokszot kénytelen használni az üzem. Ezek után pedig világossá válik, mit jelentett csupán egyetlen nagyüzemben a jobboldali elhajlás, melyet még ma is igen sokan egészen jelentéktelennek tartanak. Azt jelentette, hogy a jobboldali elhajlás közbejötte nélkül ma már – a hengermű kivételével, amelynek építése a jövő esztendőben kezdődik el – üzemképes, azaz termelőképes állapotban volna egy egész sereg új, nehézipari alkotás.
A 35-40 százalék vasat tartalmazó ércnek jelenleg mintegy 11-12 százaléka por alakjában a levegőben elszáll. Ennek megakadályozására épül az érctömörítő, amely brikettszerűen összesajtolja majd az ércet és a sztálinvárosiak évente ezzel is mintegy 12-14 ezer tonna színvasat takarítanak meg az országnak.
A Csongrád megyei pártiskolások – akik tanulmányi kirándulásuk alkalmával kicsit a városban is körültekintettek – láthatták, hogy az építkezésekkel nem tartott lépést a városban a fásítás, s a terek parkosítása. Ez azonban mégsem nevezhető lemaradásnak, mert Sztálinvárosban ma még nagyon sok tennivaló akad, mint többek között például a vízvezető csövek lehelyezése is, amire a fásításkor gondolni kell már előre. Előbb a csöveket és egyéb vezetékeket kell lerakni, s csak azután kerülhet majd sor a fásításra és a parkosításra.
A fiatal város történetében igen érdekes, de nem éppen szerencsés tény, hogy az üzemeknek még nincs kialakult munkás garnitúrája, amelyik ízig-vérig sajátjának tekintené gyárát, eredményeiért küzdene és mindennemű ellenséggel szemben, minden körülmények között képes volna megvédeni azt. A munkafegyelem és a munkáserkölcs ennek ellenére ma már kielégítőnek mondható, ezt azonban a párt csak igen kemény kézzel tudta elérni. A városban mindenekelőtt olyan munkáslakásokat igyekeztek építeni, amelyek minden tekintetben kifogástalannak mondhatók (egy szobás lakás alig-alig akad a városban) többnyire háromszobás lakásokat építettek.
A város vezetői nagy gondot fordítottak a lakosság egyéb szükségleteinek a kielégítésére is és ma Sztálinváros minden tekintetben messzi kilométereknek központja lett, de főképpen az egészségvédelemben, a kulturális életben és a dolgozók mindennapi vásárlási igényeinek kielégítésében vált fontos centrummá.
A munkafegyelem megszilárdulását jelentősen elősegítették a szigorú követelmények is, amelyek közül különösen az egészségvédelmi intézkedések igen kemények még ma is. Eleinte emiatt igen gyakori volt a 700-1800 forintos azonnali pénzbüntetés, amit fokozatosan egyre több és több dolgozó helyeselt. Ugyanis ebben a nehézipari városban, ha van, ha megtörténik egy-egy szerencsétlenség, akkor az rendkívül súlyos.
Ugyancsak komoly problémát jelentett a zsúfolt, elhanyagolt lakásokhoz szokott munkáscsaládokat hozzászoktatni a rendhez. A tőzsgyökeres sztálinvárosiak azonban féltve őriznek minden rózsabokrot, minden követ. Ők már jogosan sajátjuknak tekintik a várost üzemeivel együtt és rendkívül büszkék arra, hogy a sztálinvárosi acél világszerte ismert 96-98 százalékos kiváló minőségéről.
Mint fontos tényt kell megemlíteni azt is, hogy a Martin-kemence jelenleg 70 százalék folyékony vassal és 30 százalék ócskavassal dolgozik. Az ócskavasban azonban hiány van, beszerzése egyébként ma világszerte probléma. Mindennek ellenére nálunk van lehetőség az ócskavas beszerzésére, csak minden becsületes magyar embernek meg kell jól fontolni: mit vét azzal az országnak, hogy meglévő ócskavas készletét, amelyet egyébként semmire nem használ, nem adja át a gyűjtőknek!
Kár, hogy nagyon sok ember nem látta még ezt a gyönyörű várost és hatalmas üzemeit, mert hiszen, aki ma csak kicsit is körültekint az egykori Dunapentelén, örökre megfogadja: Sztálinvárost, hazánk büszkeségét mindenkor készséggel segítem, ha csak tehetem!
ZELEI BÉLA
Sztálinváros – hazánk büszkesége – I. RÉSZ
Felhasznált képek:
Corvina Kiadó – Sztálinváros
