Balkon – 1997. július-szeptember

Meggyőződésünk, hogy a király meztelen

Páldi Líviával és Szoboszlai Jánossal, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet társigazgatóival beszélget Ivacs Ágnes

Ivacs Ágnes: Dunaújvárosról tudjuk, hogy van egy Uitz Terme, és épül egy kortárs művészeti múzeum, amely már állandó gyűjteménnyel is rendelkezik. De azt talán még kevesen tudják, hogy Kortárs Művészeti Intézet alakult itt 1997-ben. Jól tudom, hogy elég rendkívüli az intézet létrejöttének története?
Páldi Lívia: A nyolcvanas évek végén, még a változások előtt, magánkezdeményezésre létrehoztak Dunaújvárosban egy alapítványt Modern Művészetért Alapítvány néven, melyet az akkori tanács legitimált. A kezdeményezés Takács Lajos és Birkás István nevéhez fűződik. Takácsnak, aki Svédországban él, de eredetileg dunaújvárosi, viszonylag nagy műgyűjteménye van. Birkás István dunaújvárosi képzőművész, az alapítvány kuratóriumának elnöke. Rendeztek tehát Dunaújvárosban egy kiállítást Takács Lajos gyűjteményéből. Salvador Dali-nyomatokat és kisplasztikákat mutattak be. Akkor merült fel az az ötlet, hogy maradjon a gyűjtemény a városban, azzal a feltétellel, ha az anyagot egy erre a célra létrehozott épületben, intézményben tárolják és mutatják be. Ezért hozták létre a Modern Művészetért Alapítványt.
A rendszerváltást követően az önkormányzat az alapítványt közalapítvánnyá alakította. Az eredeti cél, tehát az ún. modern művészeti múzeum felépítése mellett újabb célokat is kitűzött a Modern Művészetért Közalapítvány. Részt kapott a város távlati fejlesztési tervében Is: nevezetesen, hogy a múzeum­épület felépítése után a város központjában, a Vasmű úton további művészeti Intézményeket is kialakítson. Tehát e pillanatban az a helyzet, hogy a közalapítvány egy folyamato­san fejlesztendő intézményrendszer egyik tagjaként működteti az új épületekben lévő intézetet. A történetnek van még egy nagyon fontos momentuma: az Uitz Terem átvétele, amely eredetileg a Bartók Béla Művelődési Házhoz tartozott. Ez a nagyméretű kiállítótér a város központjában van, mégpedig pontosan amellett a telek mellett, ahol a modern művészeti múzeumot fel akarták építeni. Evidens volt a gondolat, hogy az önkormányzat függetleníti az Uitz Termet a Művelődési Háztól, és a közalapítványra bízza szakmai programjának Irányítását. Tehát a képlet a következő a kilencvenes évek közepén: a Modern Művészetért Közalapítvány egyrészt szervezi az Uitz Terem kiállításait, másrészt a tőszomszédságában épít egy épületet, amelynek hipotetikus neve modern művészeti múzeum, és ezen túl részt vesz a város távlati kulturális fejlesztésének programjában. Ekkor vettük hírét (1996-ban), hogy az új intézménybe szakmai vezetést keresnek. A történet valóban rendkívüli, hiszen mindenki tudja, hogy a rendszervál­tás után mindenre volt pénz a közép-európai országokban, csak a kultúrára nem. Ezért érdemes szemügyre venni ezt az esetet, mert mindenképpen figyelemre méltó, hogy egy magánkezdeményezés, egy magángyűjtemény létété inspirálja egy kortárs művészeti intézmény, mégpedig közintézmény létrejöttét. Régebben volt persze erre példa, hiszen a Nemzeti Múzeum és később a Szépművészeti Múzeum alapja is egy magángyűjtemény volt.
Hogy kerültetek a Kortárs Művészeti Intézet élére, ráadásul ilyen szokatlan társigazgatói formában?
PL: Sasvári Edit művészettörténész, a Modern Művészetért Közalapítvány kuratóriumi tagja említette, hogy szakmai vezetőt keresnek arra a feladatra, hogy egy nagyobb ívű szakmai programot alakítson ki. Úgy gondoltam, hogy manapság egy nagyobb intézményt egyedül vezetni nem túl szerencsés, mert az ember elvész a gyakorlati ügyekben, és szakmai felkészülésre, továbbképzésre nem marad ideje. Ezért Jánossal, akivel már korábban is dolgoztunk együtt, közösen pályáztunk, s azt elfogadta a közalapítvány kuratóriuma, a társvezetőség elképzelésével együtt. Szeptembertől ösztöndíjasként dolgoztunk: megismerkedtünk a környezettel és tervezgettünk. 1997 január elsejétől már mint kinevezett vezetők dolgozunk.


Soboszlai János, Páldi Lívia, Ivacs Ágnes

Mit jelent számotokra az, hogy az intézet tagja a Pro Helvetia Svájci Kultúralapítvány által támogatott Független Képzőmű­vészeti Műhelyek Ligájának?
PL: Ez kísérlet egy régóta hiányzó szervezeti forma megteremtésére. A Liga összefog hat nonprofit galériát, illetve intézményt – szándékosan nem használom a független szót, mert a függetlenség csupán a programok összeállítására, nem a pénzügyekre vonatkozik -, a Stúdió Galériát, a Bartók 32-t, az Óbudai Társaskört, az Első Magyar Látványtárat, a Liget Galériát és minket. A Pro Helvetia négy célcsoportot alakított ki, ezeket és a programjaikat három évig (1996-97-98) támogatja. Az első évben az infrastrukturális beruházásokban segített minket és tanulmányutakat finanszírozott, a második évben csereprogra­mokat és egy Liga kiállítás megszervezését támogatja, melynek a tematikáját közösen alakítjuk ki, ehhez jön még egy tanulmány­kötet, valamint egy szintén közösen szervezett konferencia. A harmadik év projektjel ősszel dőlnek el.
Térjünk még egy kicsit vissza az elnevezésre! Az intézet szó számomra kissé gyanúsan cseng, de legalábbis túl sok konnotációja van!
Szoboszlai János: A Kortárs Művészeti Intézet többfunkciós intézmény. Az intézet kifejezés elég kézenfekvő volt, mert az ICA, vagyis az Institute of Contemporary Art elnevezésű Intézetek igen elterjedtek Európában, vegyük csak a legfontosabbat, a londonit. A londoni Intézet azon túl, hogy kiállításokat szervez, tehát bemutatja a vizuális művészet egy bizonyos körét, igen nagy hangsúlyt fektet a művészet társadalmi kontextusának feltérképezésére. Nem csupán a zárt művészeti világgal kapcsolatos témákkal foglalkozik, hanem társadalmi, politikai kérdésekkel is, és helyt ad a nem-konvencionálls művészeti formák publikálásának is.
Ha jól értem, az intézet lényege, hogy többfunkciós, tehát nem pusztán kiállításokat szerveztek, de kutatni is akartok bizonyos témákat, megvilágítani a műalkotások elméleti hátterét. Könyvkiadást, illetve különféle publikációkat is terveztek, sőt művészeti csereprogramról is említést tesztek a brosúrátokban. Emellett a szimpozionok szervezésének a terve is azt sejteti, hogy olyan művészeti életet szeretnétek kibontakoztatni Dunaújvárosban, ami nemcsak a városban élőkre számít. Megszüntetni vagy oldani a magyar művészeti élet zártságát…
SzJ: Nem mondanám, hogy bármit is meg akarnánk szüntetni vagy feloldani, nincs nekünk annyi időnk… A kortárs művészettel való foglalatosság magába foglalja ezeket a tevékenységeket. Az “Intézetnek” mindemellett van némi laboratóriumi kicsengése, ami azt jelenti, hogy hosszabb távon kreatív, produktív munka folyik a keretei között. Ezt mi úgy fogalmaztuk meg, hogy szeretnénk külföldi és magyar művészeti teoretikusokkal, illetve más társadalomtudósokkal is együttdolgozni. Ennek a közös munkának, amely konkrét projektek formájában már be is indult, az az alapja, hogy rettentően kíváncsiak vagyunk mások véleményére és kutatási eredményeire a kortárs művészetet illetően. Az intézet művészetelméleti szövegek, elemzések, esszék publikálását is tervezi. Az első kör valószínűleg antológiák és forrásanyagok (interjúk, dokumentumok) megjelentetése lesz.
PL: A tényből, hogy itt vagyunk Dunaújvárosban, közvetlenül adódik, hogy alapvetően többféle dologgal, többféle formában kell foglalkoznunk. Figyelembe kell vennünk a környezetet, a meglehetősen heterogén közönsé­get és elvárásokat. Csak nagyon jól irányzott szelekcióval látom megvalósíthatónak tervezett működésünket. Az egyik legfontosabb célcsoportunk a helyi ifjúság. Sokan járnak be, hoznak anyagokat és szeretnék, ha ez a hely az övék is lenne. A helyi művészek is vágynak titkon valami hasonlóra. A többségük meglehetősen elszigetelt.

Gondolom, Dunaújváros – mint környezet – központi tényező az intézet működésében, több szempontból is. Egyrészt, milyen mértékben építetek az itteni, esetleg kevésbé ismert művészek munkájára…
SzJ: Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az intézet egy olyan közegben működik, amit koncentrikus körökkel tudnék ábrázolni. Elsősorban Dunaújvárosban vagyunk, másodsorban Magyarországon, harmadsorban Közép-Európában, negyedszer Európában, és így tovább egészen a globális művészetig. Ha az első kört, tehát a városi környezetet kapásból kilőjük, nem veszünk róla tudomást, az gyakorlati szempontból hosszútávon öngyilkosságot jelent, hiszen az immunrendszer, mint idegen testet, kilökne a szervezetből. Ha elméleti szempontból nézzük a dolgot, akkor a következő a helyzet: nap mint nap választ kell adnunk arra a kérdésre, mit is jelent a kortárs művészet. Naponta találkozunk ti. olyan művészekkel, itt is és Budapesten is, akiknek a sorsa és művészi fejlődése nem része a magyarországi mainstreamnek. Mi a mainstream és hogyan viszonyulunk hozzá? Ez a kérdés akkor, amikor egy dunaújvárosi művész alkotásait állítjuk ki. Ezzel a témával maga a művészet is foglalkozik a húszadik században. A művészet fogalmának a kérdése, a művészet fogalmával való foglalatosság, nevezzük konceptuális művészetnek, neokonceptnek vagy másnak. Milyen mértékben határozza meg az alkotások formáját a kritika, a kereskede­lem, a média, a gyors siker érdekében manipulált interpretá­ció? Egy dunaújvárosi szobrász vagy festőművész kiállítása esetében rögtön szembetaláljuk magunkat azzal a kérdéssel, hogy vajon ők részei-e a kortárs művészetnek vagy sem? Ki, hogyan és milyen alapon definiálja a kortárs művészetet? Ezekre a kérdésekre keressük a választ. Az intézet szeretne Dunaújvárosban otthon lenni, ezért teljesen evidens, hogy egy Dunaújvárosban működő kortárs művészeti intézet bemutatja a Dunaújvárosban működő vizuális művészeket.
Emellett nem szeretnénk az ún. vidéki lét sztereotip, provincialitással küszködő attitűdjébe esni. Számos európai intézmény kíván csereprogramokat lebonyolítani velünk, s őket egyáltalán nem zavarja, hogy Dunaújvárosban vagyunk. Külföldi művész még egy esetben sem utasította el a meghívásunkat. Kialakult egy informális network, ami a hozzánk közel álló művészeti központokból és művészekből áll.
…másrészt, mint vidéki város kisebb közönséget vonz egy-egy program vagy kiállítás, főképp ha nincsenek meg a feltételei annak, hogy a szokásos pesti közönség könnyen eljusson ide.
SzJ: Bennünket inkább az foglalkoztat, hogyan lehet megteremteni azt a kultúrát, amiről ebben a pillanatban még nem sokat tudunk. Nem valamiféle mérhető igény kielégítése vezérel tehát. Igyekszünk olyan kiállításokat szervezni, olyan programokat futtatni, amik hosszabb távon megteremthetik azt a közönséget, amelyik úgy érzi, ez az ő kultúrája, itt találhatja meg azt a fajta művészetet, ami őt érdekli, és azt a szakmai hangvételt, ami közel áll hozzá. Ezért nagyon bízom abban, hogy ez a csoport, ez a kör nemcsak dunaújvárosiakból fog állni, hanem fővárosiakból is, sőt másokból. És az intézet multifunkcionalitása miatt is szélesebb közönségkörrel számolhatunk. Másrészt viszont alapvető kérdés, ha valamit kiállítunk, akkor miért pont azt és miért pont itt. Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy szeretnénk művészetelmélettel foglalkozni, ti. bizonyos művészek kiállítása elméleti megalapozottságot kíván. Persze nem megmagyarázni, értelmezni akarjuk a műveket, hanem minél több információt biztosítani a közönségnek a kiállított művészről vagy műalkotásról, a mű társadalmi kontextusáról, mégpedig szórólapok, katalógusok, brosúrák, előadások, web-anyagok formájában.
A közalapítvány rendelkezik saját gyűjteménnyel, ezenkívül a kezelésére van bízva egy másik, magángyűjtemény is. Ezek milyen részt kapnak az intézet programjában? Milyen gyakorisággal mutatjátok be őket?
PL: A deponált gyűjtemény jogi viszonyainak tisztázása folyamatban van, sőt ennek az első szakasza már le is zárult. A következő fontos lépés a gyűjtemény felmérése. Az őszi nyitókiállításon ebből a gyűjteményből mutatunk be egy válogatást. A Közalapítvány saját gyűjteménye az elmúlt években (1992-96 között) az Uitz Teremben rendezett kortárs művészeti kiállítások egy-egy darabjából áll, illetve a kiállító művészek, pártolók adományaiból. Ezenkívül ez év elején tizennégy új mű került a tulajdonunkba, ezeket szintén a megnyitón mutatjuk be olyan művekkel együtt, amik régebbiek, de még nem voltak kiállítva.
Mi a koncepciótok a gyűjtemény fejlesztésével kapcsolatban?
PL: Gyorsan elmondom a két varázsigét: saját generáció és kísérleti. Az, hogy fiatal művészekkel foglalkozunk elsősorban, nem jelenti azt, hogy rossz értelemben vett generációs intézménnyé válnánk. A generációs intézmény itt elsősorban korszerű módszerek alkalmazását jelenti a komplexitást, a gyűjtemény kezelésének a koncepcióját, a kiállítási programot illetően. Az 1992-96 közötti időszak szakmai programját Várnai Gyula alakította ki, tehát a gyűjtemény egy részét az ő generációjából kikerülő művészek művei alkotják. Mi is azoktól kérünk anyagot, akikkel együtt dolgozunk. A mi gyűjteményünk nagyon erős válogatás lesz a kilencvenes évek művészetéből, főként a fiatalabb magyar generáció műveiből, ami később felbecsülhetetlen érték lehet. Persze ez nem két nap alatt valósul meg. Nagyon fontos a Közalapítvány gyűjteményének a fejlesztése, de technikailag most még nem tudunk készpénzért műalkotásokat vásárolni, mert nincs elkülönített költségvetésünk erre. Ebben a pillanatban a felkért művészek adományaira kell hagyatkoznunk. A kortárs művészet vásárlása és gyűjtése kardinális kérdés. Az első évek a feltételek megteremtésével fognak eltelni.
SzJ: Szeretnénk kialakítani a kommunikációt az idősebb korosztályokkal, művészettörténészekkel, szponzorokkal, művészekkel, állami intézményekkel és alapítványokkal. A kísérleti jelleg számunkra elsősorban ebben áll. Művészeti értelemben is, tehát ami a gyűjtést, a gyűjtés kockázatát, másrészt a folyamatosság fenntartását illeti. Hadd jegyezzem meg, hogy éppen egy olyan tíz fős közép-európai csoport kialakításán dolgozunk, amely harminc körüli művészettörté­nészeket, filozófusokat, szociológusokat tömörít, akikkel a következő években együtt szeretnénk dolgozni.
Ez a projekt a “Who by Fire?”?
Sz]: Igen. Ez két részből áll. Terveink szerint minden tavasszal egy szakmai találkozóra kerül sor itt, a Kortárs Művészeti Intézetben, ahol az év legfontosabb, legklhívóbb, legfelháborítóbb, legizgalmasabb művészeti, kulturális és politikai kérdéseiről beszélnénk, elsősorban a közép-európai térségre koncentrálva. Művészettörténészeket, filozófusokat hívunk meg Lengyelországból, Szlovákiából, Csehországból, Svájcból, Ausztriából, Szlovéniából, Romániából, Horvátor­szágból és talán Oroszországból is, de ez utóbbi még nem biztos. Ezek a tavaszi szimpozionok beszélgetések lesznek. Nem arra törekszünk, hogy közös hangvételt alakítsunk ki, hiszen jóllehet nagyon hasonlóak ezek a kultúrák, mégis borzasztóan eltérőek, hanem azt próbáljuk megragadni, melyek azok a pontok, ahol értelmes együttműködni, ahol tudunk egymásnak segíteni. Ezeknek a tavaszi beszélgetések­nek azzal kell végződniük, hogy elhatározzuk, milyen lépést teszünk majd az év őszén. Ez a lépés lehet egy kiállítás szervezése, egy szóló kiállítás, egy csoportos kiállítás vagy egy tematikus kiállítás. Lehet egy teoretikus esszéket tartalmazó könyv kiadása, de lehet, mondjuk, egy olyan szövegnek a tíz nyelven való megjelentetése, ami az adott év kvintesszenciáját adja. Lehet egy CD-ROM vagy internetes akció – de a médium nem is fontos. A lényeg az, hogy egy teljesen esetleges tíz fős csoport szellemi terméke lesz. Az esetlegesség abból fakad, hogy olyan emberek alkotják ezt a csoportot, akiket már évek óta ismerünk, akikkel baráti és nagyon jó kommunikációs viszonyban vagyunk, akiknek a véleményére hallgatunk. Nem állami intézmények küldöttei­ként vagy politikai csoportok képviselőiként érkeznek ide. Valamiféle generációs és civilizációtörténeti önismeretről van szó, ezért dokumentumokat szeretnénk gyűjteni. E tíz ember éves kommunikációjának a termékét, e-maileket, faxokat, leveleket, s ezt a gazdag információáramlást minden évben egy kötetbe rendezve kiadjuk majd. Ezekben a beszélgetések­ben pénzről, művészekről, esztétikai kérdésekről, a médiáról, politikai eseményekről lesz szó. Ezek a dokumentumok megint csak a borgesi gigantikus könyvtár számára készülnek.
Másik fontos projekt a MemMaker2.
SzJ: A MemMaker2 egy szimpózion lesz, ahol különböző emberekkel fogunk beszélgetni az emlékezet és a felejtés adományáról, illetve a felejtésről és az emlékezésről mint istenverésről, csapásról. Antropológiai értelemben, a művészet­ben és a kultúrában. A kiindulópont az, hogy 1996 szeptemberé­ben Amsterdamban volt már egy MemMaker (Memory Maker) nevű szimpózion, amit a Stedelijk Museum Bureau Amsterdam nevű részlege és az Amsterdam University szervezett. Ők nem akarták ezt folytatni, de mi megkértük és megkaptuk a jogot, hogy folytassuk. Engem személy szerint nagyon érdekel a téma, főleg az ún. rendszerváltások következményei Kelet-Közép-Európában, pontosabban a rendszerváltások kulturális hatása. Ez nemcsak művészeti, képzőművészeti hatásokat jelent persze, hanem az általános viselkedési szisztémák megváltozását. Hogyan változott meg a rendszerváltást átélő emberek kultúrája, öltözködési, viselkedési, vizuális kultúrája vagy akár az időbeosztása? Ez egy nagyon komplex kérdéskör, de mi nem kutatómunkát akarunk elindítani, csak így frissiben megnézni, mi változott. Megint csak dokumentum-termelésről van szó, önismereti kérdésről. Biztos vagyok benne, hogy filozófusok, antropológusok és szociológusok már foglalkoznak ezzel a területtel. Szeretnénk őket összecsődítenl az Intézetben és beszéltetni ezekről a kérdésekről.
Technikailag nagyon érdekes formát találtatok ki a szimpózion lebonyolítására!
SzJ: A szimpózion nem úgy zajlana, hogy tizenöt ember találkozik és előadásokat tartanak, aztán majdcsak lesz valami konklúzió, hanem szeretnénk feldobni a témát az internetre, a reakciókat átnézni, és az igazán izgalmas, igazán érdemi reakciókat prezentáló embereket meghívni, hogy személyesen Is találkozzanak. De mielőtt találkoznak, a beérkezett véleményeket a Net segítségével elküldenénk mlndannyiuknak. Ismerjék meg egymás gondolatait, és már úgy jöjjenek Ide, hogy tudják, mit gondol a másik. Tehát a szlmpózion a magyarországi gyakorlattal ellentétben nem prezentációk, statementek egymás után való felsorakoztatása lenne, hanem rögtön a vitával kezdődne.
Ebbe akár az is belefér, hogy az e-mailen már gazdát váltott leveleket kinyomtatjátok és hozzáférhetővé teszitek a nagyközönség számára is?
SzJ: Persze, erre már van példa: a NetTime kötetei. Nem tagadom, ezek inspiráltak.

Más művészeti célokra nem akarjátok használni az Internetet? Művészeti projektek szervezésére? A Web mint művészeti médium nagyon előtérbe került manapság.
Szj: Az őszi megnyitó események egyike, hogy tíz napig Dunaújvárosban tartózkodik majd a hollandiai Attila Foundation paraSITE-ja. Te is láttad Rotterdamban ezt a felfújható, mozgatható építményt, ami pár napig állomásozik ott, ahol megjelenik, és a szervezők segítségével összegyűjti azokat az izgága, közlékeny embereket, akik az Interneten keresztül szeretnék kifejezni magukat. Ezt bárki megteheti otthonról is, ha van Internet-hozzáférése és számítógépe. A lényeg az, hogy a paraSITE csak tíz napig van egy helyen, de akkor napi 24 órán keresztül. Benne számítógépek, digitális kamera, scanner, audio eszközök, és sok-sok mindent lehet csinálni, 3D-s animációt, zenét vagy hipertext-költészetet. Használhatod a digitális technikát, de nem kell feltétlenül digitális ügyeket létrehoznod. A paraSITE szeretné megterem­teni a saját nyelvét, ezért muszáj adatokkal táplálni…
A felhasználók csak művészek lehetnek?
SzJ: Nem. Képzőművészekre, építészekre és olyan dunaújvárosi fiatalokra számítunk, akik már évek óta digitális környezetben élnek és dolgoznak, s bár nincsenek művészi ambícióik, képesek szorosan együttműködni az ötletet hozó képzőművésszel. Személyes találkozásokról van szó olyan emberek közt, akik soha nem találkoztak. Másrészt viszont a paraSITE-ban, ebben az ideiglenes workshopban készült anyagok egy, már most is bárki által megtekinthető web-site-ot gazdagítanak. Nagyon furcsa, ami ott megjelenik, nézd meg! Most Helsinkiben van, onnan érkezik Dunaújváros­ba. Felkínáltuk a lehetőséget 10-15 embernek, és a nyár folyamán még 10-15-nek felkínáljuk majd. Jön a paraSITE és leteszteli, mire képes Dunaújváros.
Azt mondtátok, hogy eddig leginkább az infrastruktúra kialakításán, a munkakörnyezet megteremtésén dolgoztatok, és valójában szeptemberben kerül sora nagy debütálásra. Ennek ellenére máris csináltatok egy-két dolgot.
PL: Igen, Bozsó András fotókiállítását és “Második utazás” címmel egy vetített kiállítást. Hárman, János, Várnai Gyula meg én egyszerre vetítettünk diákat. Mind a hármunknak teljesen mások voltak az elképzelései. János sokkal tematikusabb dolgot állított össze, az enyém eléggé kísérleti volt, tehát én olyan dolgokat tettem össze, ami ott alakult a falon. Gyula saját munkával szerepelt, különböző diákat készített, és ezek alá kevertünk zenét.
SzJ: Ezután Kortárs képzőművészet címmel tartottam egy előadást. Ugyanezt a diaanyagot használtam a mondanivalóm illusztrálására, a kortárs képzőművészet társadalmi helyzetéről, problematikusságáról, neurotikus pontjairól, történeti előzményeiről. Meglepően nagy volt az érdeklődés, több, mint harmincan jöttek el. Sorozatot szerettünk volna, de nem folytatódott, mert az építkezés benyomult az Ultz Terembe, elöntött a por, nem volt fűtés. Csináltunk egy képzőművészeti vetélkedőt is gimnazistáknak.
Majdnem megfeledkeztünk az Aritmiáról, ami, ha jói tudom, jövőre megújult formában, képzőművészeti és zenei programként folytatódik.
PL: Igen, az Aritmia eddig egy kiállításból és kortárs klasszikus zenei koncertekből állt. A kiállított munkáknak helyspecifikus műveknek kellett lenniük, míg a koncertek többnyire új zeneművek premier előadásai voltak. Ezek szervezésében a Magyar Rádió Elektroakusztikai Zenei Stúdiója segített. Elhatároztuk, hogy koncentráltabbá tesszük a fesztivált: nemcsak kortárs klasszikus zene lesz, hanem nyitunk a kortárs zene más területei (pl. a noise) felé, és a fesztivál köré építjük a kiállítást.
Mi az, amit még szeretnétek megújítani?
SzJ: Folytatjuk a Budapesten már elkezdett szakmai találkozókat, ahová fiatal művészettörténészeket hívunk meg. Előadásaikból kiderülhet, mennyire másként gondolkodunk és miért, hiszen teljesen más világnézeti platformon vagyunk. De akár az is kiderülhet, hogy sokak számára egyáltalán nem létezik deklarált és megfogalmazott világnézet. Szóval a sötétben tapogatózás helyett jó lenne egy kicsit élesben játszani.
Meglep, hogy a kutatás, úgy a környezet specifikus jegyeinek, mint a szakmai véleményeknek, a világnézeti háttérnek a felkutatása milyen fontos szerepet játszik az intézet kialakításában.
SzJ: Így van. Hosszabb távra tervezünk, nem túléléssel akarunk foglalkozni. Azt akarjuk, hogy az intézet magára találjon szellemileg, anyagilag, mikro- és makró-közösségben egyaránt. Ez persze nem a megnyitó pillanatában fog megtörténni. Ennek az interjúnak az egyik legfontosabb missziója az lehet, hogy ha a Balkonban elolvassa akárhány száz ember, és ezek közül, mondjuk, három szimpatikusnak tartja az intézetet, megérzi beszédünk zavarodottságából, hogy mire gondolunk és mivel szeretnénk foglalkozni, akkor gyümölcsöző kapcsolat alakulhat ki velük. Ez számomra sokkal fontosabb, mint egy két mondatban leírt koncepció, ti. nincs kész recept. A nyugat-európai kollégák és intézmények receptje a magyarországi gazdasági viszonyok között, ez kiderült az elmúlt fél évben, nem használható. Munkánk során például aránytalanul sok energiát és időt kell áldoznunk arra, hogy a közintézmények és a cégek a nonprofit kulturális tevékenységet ne az idiotizmus netovábbjaként értelmezzék.
A kész recept hiánya azért nem azt jelenti, hogy nincs stratégiátok?
SzJ: Dehogy nincs, van egy erős stratégiánk. De azt hiába várod, hogy szakmai koncepcióként felmutassunk egy precízen kidolgozott, három éves tervet, nagy nevekkel csak azért, mert a művészeti világ e pillanatban business-központú, statement-központú, ahol reklámfogásból, a puszta túlélés miatt el kell adnod magad. Megfogalmazhatnánk persze egy jól hangzó koncepciót, amire mindenki azt mondhatja, hogy hú, öregem, ezek aztán ügyesek, akik baromira kitalálták, és baromira tudják, hogy miről van szó. Holott meggyőződésünk, hogy a király meztelen. A művészeti teória, a művészeti gyakorlat és a kortárs művészeti intézmények meztelenek. Magyarországon és külföldön is. Káosz van. Nívó alatt történnek a dolgok. A megoldás nem az, hogy nem csinálunk semmit, csak várjuk, hogy megoldódjon a helyzet. Egészen egyszerűen fel kell vállalni, hogy problematikus helyzetben vagyunk, beszélni kell a helyzet problematlkusságáról, és keresni kell a megoldást. Mint közszolgálati és szakmai intézmény alakítsunk ki egy világnézetet, ha lehet. Ha nem, akkor ezt a lehetetlenséget kell megfogalmazni. Közhelyeket mondok: nincs domináns stílus, nincs domináns műfaj, nincsenek domináns vizuális formák és nincs domináns elméleti stratégia. Jó lenne tudományos szempontból átlátni a helyzetet, ezért is igényeljük a szakmai kommunikációt. De ha bárki azt várja tőlünk, hogy most írjuk le hat mondatban, mi az intézet vezetésének koncepciója, hogy adjunk egy listát arról, hogy milyen művészeket támogatunk és állítunk ki, akkor azt mondom, hogy ez egy merőben konzervatív szempontrendszer alapján megfogalmazott igény. Olyan gyorsan változik a művészet, olyan gyorsan változik a kultúra és a civilizáció, hogy inkább az érzékenység, az affinitás, az ambíció, a reakcióképesség, a reakciógyorsaság döntenek. Azért vállaltuk el ezt a feladatot, mert úgy érezzük, menni fog. Nem mellékes, hogy ketten csináljuk. Pontosan a társigazgatói forma jelent egy erős kontrollt. Iszonyú hipokrita környezet­ben élünk. Magyarországon nagyon könnyű elérni, hogy jó véleménnyel legyenek rólad. Ez ugyanolyan üres, mint amikor rossz vélemény alakul ki valakiről.
Azt akarod mondani ezzel, hogy például a külföldi modellekre vagy általában a külföldön szerzett tapasztalatokra nem is lehet támaszkodni?
SzJ: De Igen, bizonyos esetekben. Rotterdamban van például egy nagyon jó művészeti központ, a neve: Witte de With. Hasonló ahhoz, amit mi csinálunk, csak szükebb a tevékenysége, mert nincs gyűjteménye. Az igazgató a spanyol Bartomeu Marí, aki egyébként csak egy évvel idősebb nálunk. Amikor a Simulacrum című lap szakírója megkérdezte tőle, ml a Witte de With koncepciója, két dolgot mondott. Az egyik, hogy mostanában a kiállítások kurátorai azzal foglalkoznak, hogy felgyorsítsák a művészeti jelenségeket, tendenciát csináljanak belőlük, s hogy minél többet megmutassanak az adott tendenciából. Ezen azt érti, hogy a kurátorok észrevesznek valamit, gyorsan összegyűjtik, kiállítják és katalógust csinálnak hozzá, rögtön megírják az interpretációját. Ehelyett Marí a dolgok lelassításával foglalkozik, el akar időzni azoknál a dolgoknál, amik megérik ezt. Ő ezt az elldőzést a dolgok lelassításnak nevezi. Emellett hozzátesz egy másik nagyon fontos dolgot, nevezetesen hogy a művészet megengedi, hogy amikor valaki néz egy műalkotást, valami olyasmire gondoljon, valami olyasmit érezzen, és valami olyasmi történjék vele, amire korábban nem gondolt volna, nem érzett volna, és nem is történt volna meg. Tehát van egy megjósolhatatlan faktor a művészethez való viszonyunkban. Őt a művészi jelenségeknek elsősorban ez az oldala érdekli, tehát nem a kiszámítható, ügyesen strukturált, azonnal Interpretálható, azonnal a helyükre tehető lépések. A kortárs művészet nem feltétlenül egyezik meg az újjal, lehet maga az előre nem látható, vagy eddig nem látott, noha ez a számomra való újdonság a művészet története szempontjából esetleg nem igazán új. Azt akarom mondani, hogy rengeteg olyan előre megjósolhatatlan dolog van a művészetben, amit szeretnénk észrevenni, ezért nem tudunk egy három éves fix tervet, koncepciót adni. Szeretnénk koncepcionálisan nyitottak lenni. Szeretnénk fenntartani azt a képességünket, hogy érzékenyek maradjunk.

A társigazgatóság és a projektfelelős szisztéma lenne az egyik alapfeltétele ennek a nyitottságnak?
SzJ: Azokban az intézményekben, amelyek egyszemélyes vezetéssel működnek, sokkal kisebb a lehetőség a napi munka mellett a nemzetközi kapcsolatok ápolására, az olvasásra, az írásra vagy az elmélyülésre. Ez a forma nem annyira kísérleti már, mert pl. az Artangel Trust is így működik Londonban. Felosztjuk a projekteket, de nem csak magunk között. Vannak olyan kiállítások, amiket teljes egészében én viszek, másokat Lívia, és vannak olyanok, amiket külső emberek. De a belső emberek közül Várnai Gyula képzőművész, a gyűjtemények kurátora is visz kiállításokat teljes egészében. A megnyitó után szeretnénk felkérni művészettörténészeket vagy művészeket erre a feladatra. Ennek persze a financiális háttere a legizgalmasabb (a legrizikósabb), hiszen az ilyen munkát nyilván honorálni kell. Azt akarjuk, hogy a kiállítások büdzséjében legyen egy olyan tétel, amely a rendező honoráriumát fedezi. Az elmúlt években nagyon sok olyan nyilvános és magánbeszélgetésen vettem részt, ahol a művészek honoráriuma volt a kérdés. Kapjon-e a művész honoráriumot a kiállításért? A válasz nem lehet igen vagy nem. Szerintem vannak bizonyos esetek, amikor a művész igenis olyan munkát végez, amiért megilleti a honorárium.
Mi az a munka, amiért megilleti a művészt a honorárium?
SzJ: Ez főleg az adott projektre szerzett pénz mennyiségén múlik. Emellett elképzelhető, hogy egy művész, mondjuk, nyilvános tereken megjelenő, akár rádió és tévé csatornákat is felhasználó összetett projektet hoz tető alá más művészekkel együtt, s ez olyan munka, amit fél éven keresztül csinál. De miből él addig?
A honoráriumnak pejoratív értelme van Magyarországon, sokon még ma is elutasítják a pénzért dolgozó művész gondolatát. Szóval ti szeretnétek fizetni a művészeknek…
SzJ: …bizonyos esetekben igen, szeretnénk. A projekttől függ. Magyarországon, mint tudjuk, a művészetből megélni nagyon kevés ember tud. Vannak persze szerencsére olyanok, akik így vagy úgy bejáratódtak, megvan az összeköttetésük, megvannak azok a galeristáik, akik rendszeresen el tudják adni a munkáikat, s így van bevételük a művészi tevékenység­ből. A legtöbb művész azonban grafikus tervezőként, tanárként, rajztanárként, fotósként, dekoratőrként, kirakatren­dezőként dolgozik, hogy pénzhez jusson, és csak mellékesen csinálja a művészetet, de Igazság szerint csakis ezzel szeretne foglalkozni. A Kortárs Művészeti Intézet nem tudja ezt a kérdést úgy megoldani, hogy kijelenti, mi vagyunk az a hely, amelyik fizet a művészeknek, hiszen nem vagyunk gazdagok. Minden egyes kiállításra pénzt kell szereznünk, de gesztusér­tékűnek és fontosnak tartom, hogy bizonyos esetekben fizessünk honoráriumot a művésznek.
Mi most a legnagyobb gondotok?
SzJ: Az épület befejezése. El fog készülni, ez nem kérdés, de nem lehet pontosan tudni, hogy mikor. Afféle made in Hungary: egy szóval, bizonytalan. Mindenesetre mi a szeptember 12-i megnyitóra készülünk.

Dunaujvaros