Észak-Magyarország – 1989. november 25.
Bécstől Egerig
Portrévázlat Sándor Andrásról
Sándor András éles kanyarokkal követhető életútját nagyon nehéz röviden bemutatni. Az észak-magyarországi írócsoporthoz tartozó író, szociográfus, esszéista, aki jelenleg Egerben él, 1923-ban Bécsben született.
Apja 1919-ben a belügyi népbiztosság vezető tisztviselője volt, a Tanácsköztársaság leverése utánBécsbe emigrált. Születése után alig két hónappal a család visszament Erdélybe, ahonnan azonban a román hatóságok kiutasították. Szüleivel Budapestre költözött. Középiskolai tanulmányait a budapesti Madách Gimnáziumban végezte. Érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem klasszika-filológia és történelem szakára iratkozott be, később a görög nyelv helyett az olaszt vette fel és romanistának indult. Ezt a szándékát a háború és egyéves katonai szolgálata meghiúsította, miután orosz fogságból hazatért, újságíró lett, részt vett a politikai mozgalmakban. Belépett a Magyar Kommunista Pártba, egyik szervezője a népi kollégiumoknak. Munkatársa volt a “Szabadság” című napilapnak, a MAFIRT fotóriport-osztályának, szerkesztője a Fehérvári Hírek és az Abaúj Népe című lapoknak. Első könyvét 1947-ben írta, övék a föld címmel. A Szabad Nép, majd a Szabad Föld szerkesztőségében dolgozott, Nagy Imre főszerkesztősége alatt, többek között Fehér Lajossal, Dobozy Imrével és Urbán Ernővel. Szerkesztője lett a Magvető című parasztifjúsági hetilapnak; innen a Rajk-per befejezésével egyidejűleg, megbélyegző határozattal, mint nacionalistát, eltávolították. Ezután a Fejér megyei Nagykarácsonypusztára költözött, az itt tapasztaltakat írta meg Híradás a pusztáról című könyvében (1951.).
Könyve címlapja
1950-ben kezdődött meg Nagykarácsony közelében, Dunapentelén a Vasmű építése. Sándor András ekkor települt át az építkezésre és a későbbi Sztálinváros népművelési ügyvezetője, majd ismert írója lett. Kezdeti lelkesedése után gyorsan szembekerült a helyi, majd az országos pártvezetéssel, s miközben megjelent Huszonnégyen kezdték című ifjúsági regénye is, több pártbüntetést kapott.
Élesen ellenzéki megnyilvánulásai után 1954-ben kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából és Rákosi Mátyás személyesen tiltotta meg írásainak közlését. Ezt követően a Vasmű Martin acélművében dolgozik, kemencés segédmunkásként. 1956-ban az SZKP XX.kongresszusa után rehabilitálták; a Petőfi-kör egyik szervezője volt és 1956. október 23-án részt vett a tüntetésen. Az akkor már – javaslatára – Dunapentelére visszakeresztelt új városban megszervezte a Nemzeti Bizottságot, küldöttséget vezetett követelésekkel Budapestre, majd részt vett a budapesti Forradalmi Értelmiségi Bizottság munkájában.
1956. november 22-én letartóztatták, Kádár János november 26-i beszédében Gimes Miklóssal együtt “eszeveszett uszító”-nak nevezte. Decemberben szabadlábra helyezték, de 1957. februárjában ismét letartóztatták és 1958. márciusában 8 évi börtönre ítélték. A börtönből az 1960. évi amnesztiával szabadult. A Szerzői Jogvédő Hivatalba került, hogy széleskörű nyelvtudása alapján a magyar irodalom külföldi terjesztésében vegyen részt. Megszervezte a hivatal nemzetközi osztályát, háromnyelvű tájékoztató közlönyt írt és szerkesztett. A népi-nemzeti irányhoz való változatlan ragaszkodása miatt szembe került Aczél Györggyel, aki tiltó listára tette és minden publikálási lehetőségtől megfosztotta. 1970-ben kénytelen volt megválni a Szerzői Jogvédőtől és az Építésügyi Tájékoztató Központba ment dolgozni, ahol az olasz-magyar vegyesbizottság építési szekciójának tagjaként közelebbi kapcsolatba került a közgazdasággal. 1973-ban Egerbe költözött, s itt az Egri Dohánygyárban, annak vezetőjével együtt, új vállalati modellt dolgozott ki és valósított meg, olyan önigazgatási rendszerrel, amely ma is egyedülálló az országban (Üzemrészi Akcióbizottságok). Ezalatt vállalati rendszerbe integrált állandó jellegű vezetőképzést szervezett és vezetett az Egri Dohánygyárban, az Országos Vezetőképző Központ munkatársa lett, részt vállalt olyan nagyszabású kutatásokban is, mint a “sikeres vezetők” projektum. Ennek keretében részben írta, részben szerkesztette a “Mit ér a siker, ha magyar?” című tanulmánykötetet, amely ma is tankönyv az Országos Vezetőképző Központ tanfolyamain. A természet iránti szeretetétől vezérelve alapította meg a Bükki Nemzeti Park Baráti Körét, a Heves megyei környezetvédelem egyik ismert aktivistája lett. Megszerkesztette a “Kilátás a Kövekről” című nagy Bükk-monográfiát, mely 1983-ban jelent meg.
Időközben – a publikálástól elzárt írókszokásos módján – fordítással is foglalkozott, elsősorban spanyol és olasz nyelvből. Lefordította a fiatal kubai író, J. M. López Valdizón Virradat előtt című művét, Michele Barbi: Dante élete című monográfiáját ,Miguel Ángel Asturias: A zöld pápa és Kincses úrfi, valamint a kolumbiai José Eustasio Rivera: Az örvény című regényét.
1988-ban létrehozta az egri Népfront-klubot, majd ugyanebben az évben megalapította a Magyar Demokrata Fórum egri szervezetét. Rendszeres résztvevője az évenként ismétlődő Tokaji Írótábornak, melynek 1988-ban egyik referátumát tartotta Szellemi buldózerek címmel. (Ezt a címet viseli majd az írócsoport kiadásában, közelesen megjelenő esszékötete is.) Egyik alapítója az egri Erdélyi Szövetségnek. Rendszeresenpublikál a miskolci Napjaink és a tatabányai Új Forrás folyóiratban, munkatársa az 1989-ben indított Egri Újság című kéthetilapnak.
1956 – “Sztálinvárosban nem akartam forradalmat”
A Magyar Újságírók Szövetsége 1989-ben rehabilitálta és tagságát, a 40 év beszámításával, visszaadta.
Tevékenységének, munkásságának egyszerű felsorolásából a nagyfokú sokoldalúsággal bíró írói arcképe bontakozik ki előttünk.
Kedvenc műfaja az esszé és a publicisztika, amelyekben közvetlenül fejezheti kimindazt, amit a világon változtatni és jobbítani akar. Mert Sándor András cselekvő író. Nem a belső kényszer, hanem a cselekvés, a tenni akarás szorításából is.
1951-ben kapott József Attila-díjat az úgynevezett szocialista realista írásaiért, amit akkor hittel és lelkesedéssel vallott. A kor hazugságait azonban korán, már 1953-ban felismerte, szembefordult akkori önmagával, szemléleti tévedéseivel, lelkesen csatlakozott a Nagy Imre féle reformmozgalomhoz.
Életútja a rendkívül művelt, a társadalmi valóságra érzékeny, ellentmondásoktól sem mentes emberé, aki végleg elkötelezte magát a társadalmi igazságok képviseletére. Ez tükröződik írásaiban, amelyek hol agitatívak, hol elgondolkodásra kényszerítőek, az író cselekvő szolgálatát szemléltetik.
A közéletben túlvállalt, erejét, idejét szétforgácsoló szerepe azonban nagyban hátráltatja igazi írói kiteljesedését. Pedig Sándor András tehetségében benne van a nagy MŰ. Ennek megvalósítására kellene összpontosítania elsősorban.
A jó író írásával egyszerre végezheti el mindazt, amit a maga területén a politika, az oktatás, a társadalomtudomány felvállal.
Mészáros György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
