Lobogó – 1979. szeptember 6.
Beszélgetés a történelemről
Kollár Juliannával
Horváth Elekné Kollár Julianna történetét hallgatva nem találok más szót erre, mint sikeres életút, a szó legjobb értelmében. Mert mi másnak is nevezhetnénk azt, hogy egy hat elemit végzett vidéki lány kőműves lesz, aztán művezető, majd egy szövetkezet egyetemet végzett elnöke?
És hol is játszódhatna ez a történet, ha nem hazánkban, 1945 és 1979 között?
A dunapentelei építkezésen. Bal oldalt Kollár Júlia, mellette Tevan Zsófia építésvezető
– Mohácson születtem. Apám kubikos volt, korán meghalt. Anyám ottmaradt három gyerekkel, özvegyen. Nem volt iskolázott asszony, de rendkívül sokat tanultunk tőle. A világon semmije nem volt, csak a két dolgos keze, elég korán munkára is fogott bennünket a testvéreimmel. Úgy tervezték, Mohácsra kerül a Dunai Vasmű, ott volt munkaalkalom, én a hat elemi után oda kerültem kőműves átképzősnek. Onnan küldtek fel 1950-ben Budapestre, művezető iskolába. Végzés után Dunapentelére irányítottak. 1951. május 1-én jelentkeztem ott munkára, a női építkezésen.
– Mit jelentett a női építkezésen dolgozni, Dunapentele hőskorában?
– Nehéz volt elfogadtatni magunkat, mint nőket, teljes értékű munkaerőként. Az ország minden részéből érkeztünk, fiatalok voltunk, lelkesek, lehet, ma már nem is tudnám végigcsinálni, amit akkor vállaltam.
Körülményeink sem voltak a maiakhoz hasonlók. Melegíteni kellett a vizet, ha mosakodni akartunk. Ennek ellenére szép, fényes az az idő az emlékezetben. Lelkesek voltunk. Az építésvezetőnk, Tevan Zsófia, maga is fiatal volt, szerette a fiatalokat, felkarolt minket, törődött velünk. Az a fajta nő volt, aki meg akarta mutatni, mit tud.
– Milyenek voltak a munkakörülmények?
– Ma már egészen más a technológia, fárasztó volt a munka. De hogy tudtunk dolgozni! Volt ott egy délszláv brigád, a Matuláék. Égett a kezük alatt a munka, ki is emelték őket. Sajnos, egy idő után a fejükbe is szállt a dicsőség.
A nagyon nehéz munka mellett tartalmas kollektív életet éltünk. Egy helyen laktunk, talán a diákok élnek ma olyan közösségben, egy-egy kollégiumban, mint mi. Együtt indultunk a munkába, még énekeltünk is, ha jókedvünk volt. Pedig akkoriban még barakkokban laktunk, étterem is összesen egy volt egész Pentelén. Szántóra, kukoricaföldre települt az építkezés. Két-három út volt, azon jártak a teherkocsik is, mi is. Gyakran gyalogoltunk kilométereket a nunkahelyre, meg vissza, sáros tavaszi utakon, kora esti szürkületben, télen. Építettük a vasművet. Előfordult, hogy éjszaka bebetonozták a kéményt, amit nappal építettünk. Le kellett bontani, újraépíteni. Tudtuk, nem mindenki jött ide lelkesedésből, megfordult itt mindenféle ember, deklasszált elemek, szabotőrök is, volt, aki csak munkaalkalmat keresett, másokat a nagy építkezés vonzott.
– Mit, jelent az életében a szó: Dunaújváros?
– Büszkeséget. A semmiből létrehozni egy ilyen gyönyörű várost, nagyon nagy dolog. Most is olyan jó érzéssel gondolok arra az időre, az embernek a szívéhez nő egy ilyen életszakasz, egy ilyen hely. Hosszú-hosszú ideig, bármikor visszamentem volna, hogy Dunaújvárosban éljek. Együtt nőttünk a várossal. Művezettem a tűzállótégla-gyár építkezésén a transzformátorházat, és az én irányításommal készült a kvarcaprító. A férjemet is Dunaújvárosban ismertem meg: ő volt a DlSZ-bizottság káderese. Összeházasodtunk, behívták katonának, jelentkezett tiszti iskolára, már mint tiszt került vissza az építkezésre és onnan költöztünk fel Budapestre, 1953-ban.
– Katonafeleségként, tisztfeleségként többnyire a férj munkájához kell igazodni. Hogy sikerült a munkában, tanulmányokban haladnia?
– Még Dunapentelén öthónapos pártiskolára küldtek, utána a Gyárépítő Vállalat pártbizottságán dolgoztam Budapesten a Földmunkát Gépesítő Vállalathoz kerültem. 1954-ben megszületett az első gyerekem, 1955-ben párttitkár lettem a vállalatnál és elvégeztem a 7-8. osztályt. 1956-ban született meg második fiam. A férjem elvégezte az akadémiát. 1957 áprilisáig karhatalmista volt, én otthon voltam a két kisgyerekkel azokban a nehéz időkben. Anyám megbetegedett, leköltöztünk Mohácsra, társadalmi és pártfunkciókkal bíztak meg. 1959-ben kerültünk Kiskunfélegyházára. Itt a Háziipari Szövetkezetnél dolgoztam. A város úgy hozzám nőtt, mintha ott születtem volna. A szövetkezetnél én alapoztam meg a politikai munkát, párttitkár lettem. Szerettek, befogadtak minket a félegyháziak. A megyei pártbizottságba is beválasztottak, és amire nagyon büszke vagyok, én, a nem helyi születésű, a megye választott küldötte lehettem a X. pártkongresszuson. Akkor iratkoztam be a közgazdasági technikumba, amikor a kisebbik fiam elsős lett. Elvégeztem a marxizmus-leninizmus esti egyetemet, amióta a Stylus Szövetkezetnél vagyok, két speciális kollégiumot is. Tanulni kell, fejlődni kell, ez a véleményem. A férjem is rendszeresen képezte magát, nyelveket tanult. Emellett a család mindig szent volt. Az én gyerekeim sosem mentek azért rendetlenül óvodába, iskolába, mert az anyjuk este párttaggyűlést tartott. Gyakran ültem le akkor tanulni, amikor a környéken már sehol nem égett a villany.
1975 óta vagyok a Stylus Szövetkezetnél. Kiskunfélegyházán ismerkedtem meg a szövetkezeti mozgalommal, innen szeretnék nyugdíjba menni, igazán nőnek való, szép munka amit csinálok. Nekem mindenhez kell érteni, nincs mindennek reszortosa. de talán a maga nehézségeivel együtt is belejöttem a feladataimba.
– Ha végiggondol életének 1979-ig tartó szakaszán, szép pályát járt be. Kinek, minek köszönhető karrierje?
– Én az iskolában mindig kitűnő tanuló voltam, de ha nem születik meg a szocialista rendszer, nem valószínű, hogy tanult ember lesz belőlem. De a férjemből sem.
Ha végiggondolom: nagyon szép életem van, de nehéz is. Nem kell bizonygatni, hogy vezetőnek nehéz lenni, ha helyt akar állni. Ami a családot illeti: rendes férjem van, jó gyerekeim. A munka, a család mellett rendszeresen képeztem magam. Ehhez nagyon nagy akaraterő kellett. Mert a társadalom csak a lehetőséget adja meg; nekem, a férjemnek, másoknak. Az már a mi dolgunk, hogy élni is tudjunk vele.
TÓTH ILDIKÓ
Dunapentele legjobb leánybrigádja
