Lobogó – 1979. szeptember 6.

Beszélgetés a történelemről
Kollár Juliannával

Horváth Elekné Kollár Julianna történetét hallgatva nem találok más szót erre, mint sikeres élet­út, a szó legjobb értelmében. Mert mi másnak is nevezhetnénk azt, hogy egy hat elemit végzett vidéki lány kőműves lesz, aztán művezető, majd egy szövetkezet egyetemet végzett elnöke?
És hol is játszódhatna ez a tör­ténet, ha nem hazánkban, 1945 és 1979 között?


A dunapentelei építkezésen. Bal oldalt Kollár Júlia, mellette Tevan Zsófia építésvezető

– Mohácson születtem. Apám kubikos volt, korán meghalt. Anyám ottmaradt három gye­rekkel, özvegyen. Nem volt is­kolázott asszony, de rendkívül sokat tanultunk tőle. A vilá­gon semmije nem volt, csak a két dolgos keze, elég korán munkára is fogott bennünket a testvéreimmel. Úgy tervez­ték, Mohácsra kerül a Dunai Vasmű, ott volt munkaalka­lom, én a hat elemi után oda kerültem kőműves átképzősnek. Onnan küldtek fel 1950-ben Budapestre, művezető is­kolába. Végzés után Dunapentelére irányítottak. 1951. má­jus 1-én jelentkeztem ott munkára, a női építkezésen.
– Mit jelentett a női épít­kezésen dolgozni, Dunapentele hőskorában?
– Nehéz volt elfogadtatni magunkat, mint nőket, teljes értékű munkaerőként. Az or­szág minden részéből érkez­tünk, fiatalok voltunk, lelke­sek, lehet, ma már nem is tudnám végigcsinálni, amit akkor vállaltam.
Körülményeink sem voltak a maiakhoz hasonlók. Mele­gíteni kellett a vizet, ha mosa­kodni akartunk. Ennek elle­nére szép, fényes az az idő az emlékezetben. Lelkesek vol­tunk. Az építésvezetőnk, Te­van Zsófia, maga is fiatal volt, szerette a fiatalokat, felkarolt minket, törődött velünk. Az a fajta nő volt, aki meg akarta mutatni, mit tud.
– Milyenek voltak a mun­kakörülmények?
– Ma már egészen más a technológia, fárasztó volt a munka. De hogy tudtunk dol­gozni! Volt ott egy délszláv brigád, a Matuláék. Égett a kezük alatt a munka, ki is emelték őket. Sajnos, egy idő után a fejükbe is szállt a di­csőség.
A nagyon nehéz munka mellett tartalmas kollektív életet éltünk. Egy helyen laktunk, talán a diákok élnek ma olyan közösségben, egy-egy kollé­giumban, mint mi. Együtt indultunk a munkába, még énekeltünk is, ha jókedvünk volt. Pedig akkoriban még barak­kokban laktunk, étterem is összesen egy volt egész Pentelén. Szántóra, kukoricaföldre települt az építkezés. Két-három út volt, azon jártak a teherkocsik is, mi is. Gyakran gyalogoltunk kilométereket a nunkahelyre, meg vissza, sá­ros tavaszi utakon, kora esti szürkületben, télen. Építettük a vasművet. Előfordult, hogy éjszaka bebetonozták a ké­ményt, amit nappal építettünk. Le kellett bontani, újraépíteni. Tudtuk, nem mindenki jött ide lelkesedésből, megfordult itt mindenféle ember, deklasszált elemek, szabotőrök is, volt, aki csak munkaalkalmat keresett, másokat a nagy épít­kezés vonzott.
– Mit, jelent az életében a szó: Dunaújváros?
– Büszkeséget. A semmiből létrehozni egy ilyen gyönyörű várost, nagyon nagy dolog. Most is olyan jó érzéssel gon­dolok arra az időre, az ember­nek a szívéhez nő egy ilyen életszakasz, egy ilyen hely. Hosszú-hosszú ideig, bármikor visszamentem volna, hogy Du­naújvárosban éljek. Együtt nőttünk a várossal. Művezet­tem a tűzállótégla-gyár épít­kezésén a transzformátorhá­zat, és az én irányításommal készült a kvarcaprító. A fér­jemet is Dunaújvárosban is­mertem meg: ő volt a DlSZ-bizottság káderese. Összehá­zasodtunk, behívták katoná­nak, jelentkezett tiszti iskolára, már mint tiszt került vissza az építkezésre és onnan költöz­tünk fel Budapestre, 1953-ban.
– Katonafeleségként, tiszt­feleségként többnyire a férj munkájához kell igazodni. Hogy sikerült a munkában, ta­nulmányokban haladnia?
– Még Dunapentelén öthó­napos pártiskolára küldtek, utána a Gyárépítő Vállalat pártbizottságán dolgoztam Budapesten a Földmunkát Gé­pesítő Vállalathoz kerültem. 1954-ben megszületett az első gyerekem, 1955-ben párttitkár lettem a vállalatnál és elvé­geztem a 7-8. osztályt. 1956-ban született meg második fiam. A férjem elvégezte az akadémiát. 1957 áprilisáig karhatalmista volt, én otthon vol­tam a két kisgyerekkel azok­ban a nehéz időkben. Anyám megbetegedett, leköltöztünk Mohácsra, társadalmi és pártfunkciókkal bíztak meg. 1959-ben kerültünk Kiskunfélegy­házára. Itt a Háziipari Szövet­kezetnél dolgoztam. A város úgy hozzám nőtt, mintha ott születtem volna. A szövetke­zetnél én alapoztam meg a po­litikai munkát, párttitkár let­tem. Szerettek, befogadtak minket a félegyháziak. A me­gyei pártbizottságba is bevá­lasztottak, és amire nagyon büszke vagyok, én, a nem he­lyi születésű, a megye válasz­tott küldötte lehettem a X. pártkongresszuson. Akkor irat­koztam be a közgazdasági tech­nikumba, amikor a kisebbik fiam elsős lett. Elvégeztem a marxizmus-leninizmus esti egyetemet, amióta a Stylus Szövetkezetnél vagyok, két speciális kollégiumot is. Ta­nulni kell, fejlődni kell, ez a véleményem. A férjem is rendszeresen képezte magát, nyelveket tanult. Emellett a család mindig szent volt. Az én gyerekeim sosem mentek azért rendetlenül óvodába, is­kolába, mert az anyjuk este párttaggyűlést tartott. Gyak­ran ültem le akkor tanulni, amikor a környéken már sehol nem égett a villany.
1975 óta vagyok a Stylus Szövetkezetnél. Kiskunfélegy­házán ismerkedtem meg a szö­vetkezeti mozgalommal, innen szeretnék nyugdíjba menni, igazán nőnek való, szép mun­ka amit csinálok. Nekem min­denhez kell érteni, nincs min­dennek reszortosa. de talán a maga nehézségeivel együtt is belejöttem a feladataimba.
– Ha végiggondol életének 1979-ig tartó szakaszán, szép pályát járt be. Kinek, minek köszönhető karrierje?
– Én az iskolában mindig kitűnő tanuló voltam, de ha nem születik meg a szocialista rendszer, nem valószínű, hogy tanult ember lesz belőlem. De a férjemből sem.
Ha végiggondolom: nagyon szép életem van, de nehéz is. Nem kell bizonygatni, hogy vezetőnek nehéz lenni, ha helyt akar állni. Ami a csalá­dot illeti: rendes férjem van, jó gyerekeim. A munka, a csa­lád mellett rendszeresen ké­peztem magam. Ehhez nagyon nagy akaraterő kellett. Mert a társadalom csak a lehetőséget adja meg; nekem, a férjem­nek, másoknak. Az már a mi dolgunk, hogy élni is tudjunk vele.

TÓTH ILDIKÓ

Nemzetközi nőnap

Dunapentele legjobb leánybrigádja

 

 

Dunaujvaros