Részlet Szabó G. Gábor könyvéből

Hogy először állok előtte? Nincs meg az a pillanat. Csak az első próbák. Hogy felkapom, és a karjaimban viszem, ő meg hogy: “Jaj, ne, le fog ejteni! Nehéz vagyok. Jaj, szegény gyerek!” Közben imádta. És fantasztikusan hozta a régi idők szelét. Bláhá Lujzá mellett az iszonyú észnél levést. Ezért bolondul érte mindenki, ezért akar vele lenni. Hogy neki Zsótér kell, Rába Roli kell, Balázs Zoli kell, mert őket akarja, a pálya legtehetségesebb fiataljait. Eljut hozzá, hogy valaki olyat csinál, amire figyelni kell, rákérdez, hogy ki ő, és akkor tuti, hogy ráhajt. Veszi a cekkerét és felkerekedik. “Hát akkor jó, megyek!” Fiatal agy, aki nagyon profin, remek ösztönnel válogat ma­gának embereket.
Mi a Szent György és a Sárkányban dolgoztunk együtt a Katona József Színházban. Azóta nem, de akkor annyira jóban lettünk, hogy gyakran kérdeznek róla. Lauro, az unokája voltam, ő pedig Inganga, a százéves anyakirályné. Egyébként érdekes az ő próbamódszere. Van az a “Velem úgy lehet bánni, mintha nem én lennék Törőcsik Mari”, és ennek irgalmatlan körei vannak. Egyrészt ő így hangolódik rá a munkára, mint a nemzet fő asszonya, vagy nem is tudom, hogy nevezzem őt, milyen titulus illeti. Egy biztos: abszolút első a színészek között. A rendezők és a kollégák pedig állandóan ennek a varázsában égnek, és mindenki külön tiszteletben részesíti. Ő meg, hogy. “Nem, nem, nem kell, de azért mégis…!” Van az egésznek egy furcsa tánca, ami arról szól, hogy helyzetbe legyen hoz­va. A lényeg tehát ez a ráfutás a próbára. Zsámbéki Gáborral régi, bonyolult, nagy munkaszerelmi kapcsolata van, és a Csirkefej után mindenképpen akart még dolgozni vele. De úgy, hogy valami újat kihozzon belőle. Azokkal akar ugyanis dolgozni, akik képesek erre. Nála ez nem szeretem, nem sze­retem kérdés, vagy hogy bejön-e nekem az a rendező vagy sem. Ő az alapján dönt, hogy akar-e dol­gozni valakivel, hogy szakmailag tud-e belőle profitálni, milyen új arcát hívja elő az illető rendező. Ha négyesre hozzák, vagy hármasra, vagy csak azért akar valaki dolgozni vele, mert ő a Törőcsik Mari, a tutira betolt csónak, akkor ő lapoz egyet, és más embert választ. Megy tovább. Válogat. Vasziljev ütötte-verte, Rettegett Ivánként úton-útfélen üvöltözött vele, Mari mégis szerette. Volt ebben manír is a sztarec részéről, öregkori hisztéria, de nyilván úgy tudta tuningolni, hogy arra Mari ennyi idősen, a halálból visszajőve is kíváncsi.
A másik dolog, amit megfigyeltem nála: ahogy kezébe veszi a monológot, ahogy helyzetbe hozza magát, ahogy szabadon hangászik. Az tényleg olyan, mint amikor az ember fazekat formál az agyag­ból. Ahogy hajtja a korongot, s az agyagból egyszer csak lesz valami, és ő ezt nagyon lazán csinálja. Én nagyon ráfeszülve próbáltam mellette, ezért jó volt látni, hogy ő teljesen szabadon formálja az anyagot. Mint a bokszoló, innen is, onnan is, mindenhonnan próbálkozott, minden irányból, min­denfajta stílusból. S amikor olyan napja volt, hogy tudta, belülről ez most nincs megtámasztva, akkor az egész monológon túl kell esni. Soha nem éreztem nála erőlködést. Akkor inkább behangászta, én meg csak néztem, hogy ezt milyen ügyesen megoldotta. Úgy tolta, ahogy éppen akkor tudta. Karcos monológ volt, nekem, az unokájának mondta. Hazudni nem volt hajlandó. Láttam rajta, nézhettem őt, nekem ott nem nagyon kellett játszanom. Szinte hallottam, ahogy azt mondja: “Kisfiam, ez most egyáltalán nincs meg, akkor meg hova erőlködjek?” Nem kell. A többiek, a kollégáim és a közönség természetesen nem vette észre, hogy ez -hoz képest nincs meg, és hogy ő nem hajlandó erőlködős színésznőbe átmenni. Nekem ez nagyon fontos tanulság volt. Én nem egészen vagyok ilyen, de egy­re inkább e felé a szabadság felé török. Az út a rendezőszerelemben van. Hogy legyen egy rendező, aki szerelmes belé, közben üti-veri, korbácsolja, miközben minden pillanatáért meghal, amit csinál. Igen, ha nem korbácsolják, hiányzik neki. Mondta később, hogy a sok tisztelet helyett inkább rakják rá, kérjenek tőle, miközben úgy mondta a monológot, hogy fogta és vitte. De olyan, mint egy három­éves főiskolás: tessék nekem megmondani, még hol fejlődjek?
A harmadik dolog, amit el kell tanulni Törőcsik Maritól: ahogy öregszenek a kollégák, úgy kezde­nek el félni, hogy megy el az agyuk, felejtenek, ő meg nem. Egyre inkább nem. Még nyitottabb, még kíváncsibb, még több fiatallal akar dolgozni, még mindig új utakat tapos magának. Ki van még, ki az, aki még ilyen jó, hol az a fiú? És nekiáll elhordani a hegyet úgy, hogy tényleg a halálból jött vissza. Mások meg egyre kevesebbet, egyre kisebbet markolnak, omolnak szét, vonulnak ki szépen. Ő nem. Ő másképpen él. Nem tudom, van-e férfi, aki erre képes lenne, ha ugyanaz történne vele, mint Törőcsik Marival. Ilyenkor újra és újra bebizonyosodik ezen a pályán, hogy a nők erősebbek.
Egyszer, ahogy vittem ki a karomban valamelyik jelenetből, felnyaláboltam, szép lassan elindultam vele, és elkezdtem finoman csikizni. ő erre rájött, és egyszer úgy nyúltam hozzá, hogy rántott magán. Lett egy ilyen játékunk. Én csikiztem, ő meg ficánkolt a karjaim között. Teljesen el voltam ájulva a nő­től. A premieren aztán felpattintotta a magas sarkúját, a tűzzománc övét, az egyszerű kis fekete Versacéjét… azt mondtam, hú, milyen lába van! Ha tíz évvel közelebb lennénk! Igen. Elgondolkodtatott. Ott állt egy titkokkal teli, varázslatos öregasszony, aki elragadó kis szűzlány tud lenni. Látom, milyen sok arcot képes felvillantani egy előadásban, hogy mer kockáztatni, miközben félthetné a renoméját. De nem, fütyül rá! Tudja, hogy miért érdemes ezt csinálni. Maradjon még sokáig, azt kívánom neki. Nézném őt a végtelenségig, és nagyon szívesen dolgoznék még vele, de már magam miatt. A Szent György és a Sárkányban el voltam telve a csodálattól, ez töltötte ki az agyamat, de így is ellestem tőle dolgokat, amiket hasznosítani tudok. Például a zenélést. Hogy ő mert zenélni a szövegeknél. Aztán kaptam tőle hideget-meleget. Megnézett különböző dolgokban, mondta, hogy: “Higgye már el, hogy maga Rogozsin, ne dolgozzon érte! Maga az és kész!” És igaza volt, kár, hogy nem tudtam elengedni magam. Mindig szidott, hogy fogyjak le. Rávert a seggemre, a pocakomra, hogy: “Mit képzel maga?” Szeretettel, érdeklődéssel közeledik felém, amikor meglát. “Én kicsi Lauróm!” Ez mindig beugrik neki a darabból. Kérdezi, hogy vagyok, eldumcsizunk, gyorsan megvan a fonál vissza.
Két arca villant most be. Az első, ahogy Eszenyi Enikő lábáról leveszi a cipőt A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című filmben. Azt nem felejtem el soha. Vagy ahogy ott állt legjobb szakmai barátja, Garas Dezső temetésén, és azt mondta: “Mindig mindent megbeszéltünk gátlástalanul. Csak egyet nem mondtál el, hogy héttől tizenegy éves korodig hol voltál? Ezt mindig meg akartam kérdezni, mert sosem beszéltél róla.” Ez annyira személyes volt, annyira szíven ütött, hogy elkezdtem sírni. Nem tudom, mire vonatkozott ez a mondat, de nagyon meghatott. Konkrét volt. Kemény volt. És persze, nem papírból olvasta. Fontos! Gondol arra, amit éppen mond. Ettől hiteles.

Nagy Ervin

Kapcsolódó bejegyzések:

Itt a Maci, hol a Maci?

Születésnapi köszöntő – 2016

Születésnapi köszöntő – 2015

Dunaujvaros