rézkarc – Pálfalviné Csasztka Ilona
1951 tavaszán még csak egy rövid hír a Szabad Nép újságban, 1953-ra pedig végre valósággá vált, az év utolsó napján, december 31-én felavatták a Bartók Béla Kultúrházat.
Szabad Nép 1951. 04. 22.
Kultúrpalota és két körzeti kultúrotthon épül 1952-ben Dunapentelén
A Dunai Vasművet építő dolgozók egyre növekvő kulturális igényeit a meglévő keretek között már alig lehet kielégíteni. Ezért 1952-ben központi kultúrpalota és két körzeti kultúrotthon létesül Dunapentelén.
A kultúrpalotában beépített színpaddal felszerelt színházterem lesz. A képzőművészetek iránt érdeklődő, tehetséges fiataloknak szobrász- és festőműterem áll majd rendelkezésükre. A kultúrpalotában rendezik be az új központi könyvtárat, az olvasószobát, a gyermekfoglalkoztatót, a társalgó-, sakk- és billiárdtermet, valamint a technikai körök tanulószobáit is.
1952. március 15-én kiállítást rendeztek a sztálinvárosi úttörőotthonban, s e kiállításon már látható volt a felépítendő kerületi kultúrház makettje. Az építkezés befejezésének eredeti határideje 1952. december 21. volt, ám a kivitelező, a 26/2 Városépítő Vállalat még júliusban is igencsak az elején tartott a munkálatoknak. Jóllehet az akkori technikák és a munkához, általában véve az élethez való hozzáállás finoman szólva is más volt (olykor akár hetek alatt végeztek hónapokra szóló munkákkal, építéssel, igaz, többnyire a minőség rovására), az látszott, az eredeti határidő tarthatatlan.
Sztálin Vasmű Építője 1952. 08. 26.
Épül Sztálinváros kerületi kultúrháza
Városunk első épülő kultúrháza mellett díszes tábla hirdeti, hogy milyen lesz a szocialista város kerületi kultúrotthona. Építésünk egyre javuló versenynyilvánosságának szemléltető agitációjának kifejezője ez a tábla is. Az épület díszes homlokzati rajza mellett szemléltető adatok sorakoznak a beépítésre kerülő építőanyagokról. A falazáshoz 500.000 darab téglát használunk fel – összesen 2500 köbméter földet mozgatunk meg. A tábla aljára felírták az építkezés részhatáridejét is; “A földszinti födém elkészítésének határideje IX. 1-e.”
Pénteken a földszinti födém zsaluzását készítették a sztahanovista Kőszegi András brigádjának tagjai. Több mint 130 négyzetméter területet zsaluznak be. A színpadi szárny oldalfalai már elkészültek, a többi falazási munkálatok egy részét is befejezték. A színházi nagyteremnél folyik a csarnok állványozása, az építőknek összesen 3400 légköbméter területet kell beállványozniok, amelyből közel nyolcszázzal már elkészültek.
De azért azt is nehéz lenne mondani, hogy tétlenkedtek: szeptemberben Kőszegi András sztahanovista brigádja jelenti, hogy kétezer-ötszáz köbméter föld megmozgatása, valamint félmillió tégla felhasználása után a színpadi szárny oldalfalai készen vannak, s az épület háromezer-négyszáz beállványozandó köbméteréből nyolcszázzal végeztek az állványozók. A Bartók épületén ez idő tájt hatvan ember dolgozott, s például szeptemberben mindössze négy kiesett munkanapjuk volt – a baleseti jelentés szerint ennek oka, hogy két dolgozó szögbe lépett.
A jelentések persze a korszellemnek megfelelő optimista hangot igyekeztek megütni (ez is volt az ajánlatos: a tények kevésbé zavarták az akkori vezetőket), ám egy idő után ezek sem tudták igazán palástolni a gondokat. Nem csak az építkezés elhúzódása jelentett gondot: aggodalmak merültek fel az épület térkihasználásával, elsősorban is a színpad méretével kapcsolatban. Ahogyan egyre távolabb tolódott az átadás határideje (1953. február 1., március 15., április 4., május 1., június 20., szeptember 1. – ennyi állami ünnepet találni sem lehetett kis mesterség…), egyre élesebbekké váltak a viták az illetékes vagy kevésbé illetékes, többé (vagy kevésbé) hozzáértők között, mígnem a városi pártbizottság titkára (kétségkívül a legilletékesebb s a “leghozzáértőbb”), Földes László meg nem sokallta a vitát, s tanácsot nem kért Nonn György miniszterhelyettestől. Nonn egyszerűen véget vetett a véget nem érő szakmai vitáknak, egyszersmind átvágta a gordiuszi csomót: 1953. július 10-én az eredeti tervek szerint folytatódott az építkezés.
Egy halvány jelből azért következtethetünk rá, mennyire bíztak a helyi erők az új kultúrház felépülésében: az építők szakszervezetének kezelésében működő József Attila kultúrházra (ahol filmvetítéseket, színházi előadásokat tartottak, s táncmulatságokat is szerveztek) százezer forintot – akkoriban nem épp jelentéktelen összeget – szántak felújítás céljából, s a felújítást végre is hajtották. Ki tudja ma már, hogyan, kinek, milyen indokokra hivatkozva sikerült “átvinnie” a döntést, tény viszont: új könyvtárszoba, új büfé, új vetítőterem tette még vonzóbbá a kultúrt, a megnagyobbított színpadon pedig 1953 novemberében bemutatták Gaál György-Buday Dénes így nem játszunk című zenés játékát, igazi építő-színjátszókkal, a Dobrik Zoltán vezette építőfúvószenekar kíséretében.
A darab fogadtatásáról nem szól a fáma. Arról a beszédes tényről viszont igen, hogy a Bartók “testén” november-decemberben már nem hatvan, hanem százhuszonnégy építőmunkás serénykedik, nem is eredménytelenül: 1953. december 31- én, Szilveszter napján csakugyan készen állt az épület. S még mielőtt valaki azt hinné, afféle “Patyomkin-faluként” a kultúrház üres váz volt csupán ekkorra, gyorsan elmondjuk: a belső szakipari munkák is rendben elkészültek. A kor nyelvén szólva: minden munkára, harcra – azaz átadásra, bankettre, táncmulatságra – kész volt.
És maradjunk még a kor jellegzetes terminológiájánál: lássuk, hogyan tárta olvasói elé az örömteli hírt a Sztálinváros Építője című városi lap:
Sztálin Vasmű Építője – 1954. 01. 05.
Felavatták a Bartók Béla nevét viselő kerületi kultúrotthont
SZTÁLINVÁROSBAN az év utolsó napján újból magasba szökkent a győzelmi lobogó s ezúttal az új kerületi kultúrház homlokzatát díszítette, mely már messziről hirdette a város dolgozóinak újabb diadalát.
December 31-én az 500 személyes kultúrház zsúfolásig megtelt nézőtere előtt kezdődött meg az avatóünnepély, melyen Borovszky Ambrus, a Sztálin Vasmű igazgatója átadta az elkészült kultúrházat Tapolczai Jenő tanácselnöknek, aki a város dolgozóinak nevében átvette. Tapolczai elvtárs ígéretet tett, hogy a kultúrházat a városhoz méltó szocialista tartalommal igyekeznek megtölteni. Ezután került sor Jánosi Ferenc miniszterhelyettes avatóbeszédére. A következőket mondotta:
– DOLGOZÓINK kultúrszomja hallatlanul megnőtt s mi ebben csak eddigi fejlődésünk eredményéi láttuk, nem pedig további fejlődésünk sürgető feladatát… Megfeledkeztünk egy időre arról, hogy mindaz, ami itt gondban, munkában, verejtékben épül – az emberért, az embernek épül. Büszkén beszéltünk nagy alkotásainkról – de ugyanakkor megfeledkeztünk arról, hogy e nagy alkotásaink kezdenek olyan világítótoronyhoz hasonlítani, amelyek messzire ugyan világítanak, de a tövükben – a kulturális ellátottságot, a művelődési igények kielégítését tekintve – bizony nincs világosság. Csak dicséret illetheti meg azokat a helyi erőket, akik ilyen mostoha körülmények között is mindent megtettek a kultúra ápolásáért, terjesztéséért. Ma, amikor pártunk útmutatása, kormányunk programraja nyomán megszüntetjük ezeket a súlyos hiányosságokat, ma amikor Sztálinváros dolgozóinak kulturális ellátottságát javítva egyik kezdeti lépésként megnyitjuk ezt a kuifúrházat, úgy gondolom, nem ünneprontás felvetni különböző állami szerveink, köztük népművelési minisztérium súlyos mulasztásait, hogy annál tudatosabban és gyorsabban pótoljuk az annyira égető hiányokat, biztosítsuk, hogy Sztálinváros szerepéhez méltóan megkapja a kultúrából az őt joggal megillető részt. Bízom benne, hogy e kultúrház vezetősége a párt- és tanácsszervek segítségével, a dolgozók széleskörű támogatásával mindent meg fog tenni azért, hogy e ház Sztálinváros lakóinak, régieknek és újaknak, felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt valóban második otthona legyen, hogy úgy jöjjenek ide szórakozni, művelődni, pihenni, mint sajátjukba, hogy a házban, ha szűkén is, de állandó otthonra találjon a kultúra minden ága. Ígérem, hogy a népművelési minisztérium támogatni fogja a kultúrház munkáját, folyamatos, színvonalas működésének kialakítását és mindent megteszünk Sztálinváros kulturális ellátottságának további javításáért.
BARTÓK BÉLÁNAK, a nagy magyar zeneköltőnek nevét fogja viselni ez a kultúrház: hadd figyelmeztessen ez a név szüntelenül a népből táplálkozó, és a néphez szóló művészet ápolására és terjesztésére, az élet a szépség, az ember semmiféle barbarizmussal meg nem alkuvó szeretetére: hadd figyelmeztessen e név szüntelenül arra, hogy népünk kultúrájának minden hagyományos és mai értékét a testvéri népek, a baráti szovjet nép kultúrájának alkotásait, mindazt, ami a világ népeinek kultúrájában haladó és szép, – úgy fogja össze e kultúrház munkája, mint egy gyűjtőlencse és forrósítsa át velük a város lakóinak szívét!
– A sztálinvárosi Bartók Béla kultúrház működését ezennel megnyitom!
HATALMAS TAPSSAL fogadták a sztálinvárosi dolgozók Jánosi elvtárs bejelentését, hogy a kultúrház Bartók Béla nevét fogja viselni. Az avatási ünnepséget budapesti művészek és helyi kultúrmunkások szép műsora követte, ezután hajnalig tartó tánc volt a sztálinvárosi fiatalok számára.
avatást követő bál 1953. december 31-én
És akkor még szó sem esett Sztálinról, akinek pedig – mint akkoriban minden diadalhoz – nyilván szintén volt valami köze a dologhoz, és persze meg sem említettük az amerikai imperialistákat, akik pediglen alighanem majd’ lenyelték a szivarjukat megdöbbenésükben. De félre az olcsó iróniával: a város életében tényleg rendkívül fontos eseménynek számított az ötszáz személyes, s a szándékok szerint elsősorban az öntevékeny művészeti csoportok tevékenységének helyet és lehetőséget adó intézmény elkészülte. Az átadási ceremónián a kulturális miniszter helyettese jelent meg. Beszédéből burkoltan kivehető volt a túlságosan nagyot akaró eredeti koncepció kritikája is, s hallgatólagosan benne volt az a tény is, hogy az intézmény valójában – kellő anyagi eszközök híján -nem kerületi, hanem városi feladatokat fog ellátni:
“… mindent meg kell tenni, hogy, ha szűkén is, de állandó otthonra találjon itt a kultúra minden ága”
A város nevében Tapolczai Jenő tanácselnök vette át az intézményt, majd – pesti színművészek szavalatai után – a város színjátszó csoportjai foglalták el a színpadot, majd bankett és hajnalig tartó táncmulatság következett a nagyterem nézőterén (ahol akkoriban még nem rögzített széksorok, hanem könnyen mozgatható, beállított székek voltak) és az aulában. Az intézmény első igazgatójává Tamás Istvánt nevezték ki.
Felavatták a Bartók Béla nevét viselő kerületi kultúrotthont
Felhasznált forrásanyagok, idézett szöveg:
Szabad Nép
Sztálin Vasmű Építője
Boda András – Knódel Mária – Színházi csodák
Dunaújváros története képeslapokon
