Panaszoslevelek 1952-ből

Dunaújvárosi Hírlap – 1970. június 12.

Kézzel írt levél a Danai Vasmű szerkesztőségének

1950 nyarán, a kezdet kezdetén amikor a pentelei fennsíkon csupán néhány nagy hirtelen összetákolt barakk jelezte a leendő város helyét, bizonyára képtelenségnek tűnt az a feltételezés, hogy nem egészen két esztendő múlva valaki azért ír majd levelet a helyi újság szerkesztőségének, mert nehezményezi, hogy az orvosi rendelőben nincs hova dobni a cigarettacsikket. Pedig így történt:
“Az új orvosi rendelőben a folyosókon papírkosár, vagy más tartók hiányában sokan a földre dobják a cigarettavégeket… az a kérelem, hogy az apró, de egészségügyi szempontból sokat jelentő dolgokra az illetékesek legyenek figyelemmel.”
A várossáválás folyamatának addig nem tapasztalt gyorsaságát jelzi a panaszok, a panaszos levelek városiasodása is…
A városépítők alábbi leveleit lapunk elődje, a Sztálin Vasmű Építője közölte 1952-ben.

Elfelejtett témák

“Amióta a Szálláshely Vállalat vette át a szállások ellátását, a fűtést nem végeztetik kellő figyelemmel. Pedig hát hidegben dolgozunk és jól esne, ha munkánk végeztével meleg szállásra mehetnénk. Ha véletlenül küldenek is tüzelőt, akkor nekünk kell fáradtan nekiállni, nedves fából tüzet gyújtani. Sokszor két óra hosszat is el kell kínlódni, míg sikerül…” – írta az Épületszerelő Vállalat egyik dolgozója, aki ma minden valószínűség szerint azért panaszkodhatna, hogy lakásának ablaka rosszul zár, vagy hogy a központi fűtés nem igazodik kellőképpen a kinti hőmérséklet ingadozásához.
“Barakkunkban újév óta nem szól a vezetékes rádió, ezzel megszűnt a szórakozás lehetősége…” – mondja egy másik levél. Nyolc hónappal később: – “A rádiókat hónapokkal ezelőtt elvitték javítani, és a mai napig nem hozták vissza… Intézkedjenek minél előbb, hogy szabadidőnket hasznos szórakozással tölthessük el…” – Ma, amikor a csökkentett munkaidő következtében megnövekedett szabadidő hasznosabb kihasználásáról beszélünk, nem igen gondolunk a rádióra… Viszont természetes, hogy háborgunk, ha a GELKA szerelő félórás késése miatt nem látjuk a brazil jobbszélső gólját…
És kinek jutna ma eszébe a következő:
“A folyosókon, az illemhelyeken, a mosdókban 60-as izzók ontják a nappali fényt… Szörnyű pazarlás a közösség pénzén. Javaslom… minden öntudatos munkavezetőnek, hogy a munkahelyeikhez tartozó folyosókon, illemhelyeken, mosdókban cseréljék át a nagy izzókat 15, vagy legfeljebb 25 wattos izzókra…”

“Örök témák”

Igen, már akkor is… Már 1952-ben is szidtuk például a közlekedést:
“A buszban legalább tíz férőhely volt, de legnagyobb megdöbbenésünkre az ajtaját bezárták… kénytelenek voltunk a Radartól a Béke térig egymásba kapaszkodva gyalogolni, nehogy elsodorjon bennünket a vihar. Kérdem én, hol van a kalauz szaktársnőnél az öntudat?”
Már akkor is szidtuk például a felszolgálókat:
“Arra kértem a pincért, hogy ebédünket számlázza le, csak azután fogok fizetni. Derék pincérünk felhördült, mint egy sziámi oroszlán és azt mondta: Mi vagyok én, adminisztrátor? Csináljanak maguk papírt, én erre nem érek rá… és elrohant. Tizenöt perc múlva visszajött és csökönyösen kérte a papírt.”
És szidtuk természetesen a Patyolatot:
“…hogyan is működik a Patyolat? A hangosbeszélő hirdeti, hogy van, ne törje magát a dolgozó nő munkaidő után mosással. A dolgozó nő azután naivan bízik benne, elmegy a Patyolathoz és ott megdöbbenve tapasztalja, hogy ruhaátvétel és kiadás éppen akkor van, amikor a dolgozó nő dolgozik, 11 és 18 óra között…”
Persze, ha jól belegondolunk, nem is olyan természetes, hogy 1952-ben szidtuk a Patyolatot. Igaz, nem a mosás, vagy a vasalás minőségét szidtuk – pedig feltehetően nem dolgozott a Patyolat olyan szépen, mint most, amikor is jogosan elégedetlenkedünk a szállítás közben összegyűrődő inggallérok miatt -, az 1952-es levélíró nem a szolgáltatásban, hanem a nyitvatartásban talál kivetni-, illetve módosítani valót, de ennek ellenére a levél a városiasodó igényeket jelzi. Nem véletlen, hogy a Patyolat vezetői már a következő lapszámban reagáltak a levélre:
“Örömmel vettük a lapban megjelent “Néhány szót a Patyolathoz” című levelet… A levélből kiderül, hogy a dolgozók egyre inkább bíznak a Patyolatban és idejüket nem akarják mosással eltölteni. Igazodunk a dolgozók munkaidő-beosztásához és éppen ezért üzletünket a jövőben minden nap 11-től  20 óráig tartjuk nyitva.

Géppelt írt levél a Szabad Nép szerkesztőségének

Változatok egy-egy témára

Még egy meglehetősen rövid időszak alatt is megfigyelhető a különböző témák tartalmi, lényegi változása.
Legyen a kenyér ehető! – ez a lényege az 1952 január 25-én megjelent levélnek: “A kenyérgyári dolgozók sok bosszúságot okoznak azzal, hogy a kenyér kásás lesz és ehetetlenné válik… kérjük a kenyérgyár vezetőségét, gondoskodjék arról, hogy a kenyér mindig ehető legyen.”
Legyen meg a kenyér súlya! – javasolja egy levélíró 1952 március 4-én. “A félkilós cipó negyvenkét deka volt. Az üzlet vezetője kijelentette, hogy ők a kenyérgyártól darabszám kapják a kenyeret, és ő maga is hiába reklamálja a súlyhiányt…” És végül egy március 28-i levél: “Néhány nappal ezelőtt kenyeret vettem a népboltban. Otthon, mikor felszeltem, egy rozsdás gombostűt találtam benne.”
Mindebből megtudjuk, hogy az új sztálinvárosi kenyérgyár egyre jobban dolgozott, és persze azt is, hogy már volt kenyérgyár, amelyet lehetett szidni.
Változatok egy másik témára:

1. “Mire vonatunk Budapestre érkezik, a Békéscsabára induló esti személyen már helyet nem kapunk, így utunkat a vonat ütközőjén, átjáróhídján vagyunk kénytelenek megtenni, a visszautazásnál is. Az ember a heti becsületes munkában kifáradva kénytelen a fent leírt módon utazni, visszafelé hasonlóképpen, és a nehéz éjszakai út után munkába állni…”
2. “Több ízben előfordult, hogy a hétvégi hazautazások alkalmával a pénztárnál lévő nagy tolongás miatt többen kénytelenek jegy nélkül felszállni. Megtörténik az is, hogy a sorbanálló a nagy sietségben kevesebb jegyet kap, mint amennyit kifizetett, vagy éppen a visszaadásnál fordul elő valami hiba. Reklamálni ilyenkor lehetetlen, hiszen mindenki oda akar jutni a pénztárhoz. Ha látják, hogy egy pénztár kevés, miért nem állítanak fel a hét végén két, sőt, ha kell, még több pénztárt is?”
3. “A sztálinvárosi új állomás szolgálattevő dolgozói véleményem szerint nincsenek tisztában feladatukkal. Bármikor fordulunk hozzájuk, akár személyesen, akár telefonon, kelletlenül válaszolnak… Mi elvárjuk minden dolgozótól, hogy társaival szemben előzékeny legyen…

E sorokat olvasván, aki Dunaújvárosban él, valamiféle büszkeséget kell, hogy érezzen. Nemcsak azért mert ez a mi városunk volt az első Magyarország történetében, amely ilyen hihetetlenül rövid idő alatt vasútállomási telefont, sütőipart, orvosi rendelőt, patyolatot és még sok egyebet teremtett magának mintegy mellékesen, az épülő hatalmas vasmű mellett, hanem mert e város lakói nemcsak teremteni, de a teremtett műt bírálni is hamar megtanulták. A szenvedélyes, olykor elfogult kritikát az új és új igény nemzi, az igényt pedig a tett.
A tett, ami a húsz év alatt a pentelei fennsíkon ilyen várost teremtett. várost, mely gyönyörű, mely a mienk, s amellyel sem 18 évvel ezelőtt, sem ma, sem a jövőben nem lehettünk és nem lehetünk tökéletesen elégedettek.

Aczél Gábor

Kézzel írt az igazi!
képek: Horváth Tamás/Intercisa Múzeum

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.