Élet és Irodalom – 1962. február 17.
Szín: Dunaújváros, Erkel kert. Idő: 1962. február.
Zöldrefestett lakásajtón fényesre szidolozott névtábla hirdeti, hogy az ajtók mögötti otthon tulajdonosa N. N. olvasztár, s a név körül a fém táblácskát vésett-virágos-cirádás keret szegélyezi. Gyerekek füzetében látni ehhez hasonló sormintát.
Azt hiszem, keresve sem találnék ennél szemléletesebb példát – sőt, ha úgy tetszik: szimbólumot – a szocialista osztályöntudat és a kispolgári ízlés találkozására. Hiszen az ittlakók nemcsak a családfő nevére, főbérlő rangjára büszkék, hanem hivatására is. Régen főmérnökök, titkos tanácsosok, egyetemi magántanárok hirdették csak ilyen harsányan ország-világnak a társadalmi ranglétrán kivívott pozíciójukat, mint most ez az olvasztár. De a keret – ezúttal a szó legszorosabb értelmében véve – az értelmetlen és anyagszerűtlen ciráda a tömény kispolgári ízlés, a giccs névjegye.
A gyorsabban fejlődő szocialista lét és az elmaradott tudat, a szocialista körülmények közt elért (sőt: kivívott) kispolgári életforma ellentmondása nemcsak elmélet, hanem lépten-nyomon szembeötlő gyakorlat. És talán sehol sem olyan kirívó, mint ebben a néphatalom teremtette tízesztendős szocialista városban, ebben a templom nélküli, rajzasztal mellett megálmodott, modem nehézipari centrumban, Dunaújvárosban.
Bencze László rajza
A “csont”-okra, “bivalyok”-ra, barakkokra már csak a város őslakói emlékeznek (És azok a kevesek, akik ma még átmenetileg barakktáborban várják, hogy elfoglalhassák végleges otthonukat az épülő modern házakban és szálloda-jellegű luxus munkásszállókban). Az általános vélemény az: túl vagyunk a városalapítás romantikus hőskorszakán, a konszolidáció az élet minden területére kiterjed. A térdigérő sárhoz gumicsizma, az aszfaltos úthoz trottőr vagy tűsakú cipő illik. Azt hiszem, ma már összesen nincs sokkal több pufajka a városban, mint ahány modell a modellházban. A kérdezettek az életükre vonatkozó két legfontosabb kérdésre szinte teljes egyértelműséggel válaszoltak.
A keresetről: “Köszönöm, nem panaszkodhatom…” “Igazán meg vagyunk elégedve…” “Soha rosszabb ne legyen…” “Megélünk a férjem keresetéből is…” A lakásról: “Nemrég kaptuk…” “Kitűnő…”
A fiatalok viszonylag gyorsan jutnak lakáshoz. (Jónéhány fővárosi értelmiségi házaspárt éppen ez vonzott a városba.) A “minden ötödik lakás” itt nemcsak a KISZ-igény – de elfogadott gyakorlat is.
“Hogyan élnek?” Kérdeztem jónéhány dunaújvárosi polgártól, darukezelőtől körzeti orvosig. (Nagyobbészt: asszonyok.) A válasz szinte egyételműen – elégedett. És mégis, a sok elégedett válasz elégedetlenséget is ébreszt a riporterben.
Megpróbálom néhány példával megmagyarázni.
K. J. tanácsalkalmazott például egyike a legboldogabb kérdezetteknek. A családból egymaga dolgozik, de gondtalanul megélnek. “Minden évben olcsóbb az élet – mondja. – A lakás berendezésével nagyjából kész vagyunk. Az ember elkényelmesedik. Már az a kis favágás sem erőszak – hiszen távfűtésünk van. Fát sem kell felhordani. Nyolc évvel ezelőtt három hónapig tartott egy pár cipő – mert megette a sár -, most két esztendeig. Aszfaltozott úton járunk, azon is keveset. Reggel munkába, délután haza. Este szinte soha nem megyünk ki a házból. Nézzük a TV-t. A feleségem még annyit sem jár el. Délelőtt intézi a bevásárlást, de az üzletek is egész közel vannak.
– Szórakozás?
– Vasárnap délután kimegyek a meccsre.
– És az asszony?
– Őt nem érdekli. Egyszer eljött velem, de unta. Kézimunkázni szokott, díványpárnákat montíroz magunknak, meg a rokonoknak, ajándékba. Meg van telefonunk is, néha felhívja a barátnőjét, elpletykálnak, úgy asszonymódra. Azután ott van a gyerek és a TV.
– És ez élég?
– Persze, hogy az. Nincs még egy olyan asszony, mint az én feleségem…”
Sajnos, van.
Például T. G.-né, egy munkásból lett műszaki vezető barátságos, csinos felesége.
Életében soha nem dolgozott, most sem vágyik rá. Férjével, két kislányával nagyon boldog. Két szenvedélye van: a horgolás és újabban a TV. Kézimunkáiból is látni: rengeteg fantázia, ügyesség, energia és tehetség szorult ebbe az asszonyba. Más körülmények között talán arany kezű munkás, bátor álmú tervező lehetne. Most egy teljes esztendőt fordított a horgolt-stoppolt asztalterítő elkészítésére és írásosmintás bútorhuzatot készít a gyerekszobába.
– Mikor szokott kézimunkázni?
– Minden este. Hat óra tájban hazajön a férjem, akkor vacsorázunk, nézzük a TV-t, azután ő leül tanulni, én pedig előveszem a kézimunkát. Éjfélig dolgozom.
– Éjfélig?
– Igen, a férjem III. éves, nagyon sok a tanulnivalója. Szívesebben fennmarad, ha szép csöndben ott vagyok mellette. Néha kér egy kávét, egy pohár vizet, vagy szólni akar pár szót… Szóval jobb a kiszolgálás, ha nem fekszem le. Ennyit csak megtehet az ember az uráért, nem?
(Megtehet, persze, még többet is. De vajon a nemsokára mérnökférjnek nem jelenthetne többet, ha az asszony másféle áldozatot hoz, ha vele együtt tanul, emelkedik?)
– Látom, nagyon elégedett. Nincs is semmi kívánsága?
– Dehogy is nincs. Látja, nagyjából már berendeztük ezt a három szobát De azért mégis van még, ami hiányzik. Nagyon szeretnék a kombináltszekrénybe két-három nippet, meg egy bim-bam órát…
Szerény, reális kívánság, biztos vagyok benne, hogy két-három hónapon belül teljesedik. De mégis szívesebben hallana az ember az amúgy is kispolgári környezet további “tökéletesítése” helyett messzebbre néző, nehezebben teljesedő vágyakat.
Diafilm Dunaújvárosról – 1963
A másik lényeges tényező, amely a dunaújvárosi életformát alakítja a TV. A TV nemcsak szórakozás, hanem életforma. A TV-centrikus szemléletre jellemző két apróság: este fél 10-kor hárman ülünk (pestiek) a ragyogóan gusztusos, modern színes Hóvirág-eszpresszóban, a technikumi negyed legújabb szórakozóhelyén. (Rajtunk kívül két férfi feketézik az előtérben.) Mikor másnap helybéliektől megkérdem, mi a gyér látogatottság oka, egybehangzóan azt felelik: “Ne csodálkozzon, csütörtökön ment az idegenlégiós film…” Már-már fantommá lett az a számadat (amelyet hónapokkal ezelőtt is többen idéztek), hogy a pesti 12 dühös ember előadásra Dunaújvárosban mindössze 7 jegyet adtak el, s hogy a Sevillai borbély előadása is – az érdeklődés hiánya miatt maradt el. A magyarázat, ismét több oldalról: a TV. A városban 2500 TV működik, szemléletesebben fogalmazva: minden negyedik családnak van készüléke. Ez az országos arányt jócskán meghaladó TV-sedés az általános jólét – és a kulturális érdeklődés! – biztosítéka. Ennyiben természetesen kitűnő dolog. Hiszen nagyszerű az, hogy K. L.-né darukezelő Shakespeare-rel ismerkedik – még ha unta is egyelőre a Sok hűhó semmiért-tet -, és legjobban azt a színházat élvezte, amelyikben “jöttek a szicíliai gyerekek”.
(Csak hosszas kérdezősködés után derült ki, hogy Miller: Pillantás a hídról c. darabjáról van szó.) Ugyanez az asszonyka vasárnap reggel is ötkor kel, hogy tíz órára, az ifjúsági műsor kezdetére meglegyen az ebéd, és zavartalanul nézhesse a TV-t. Mikor dr. K. I. orvostól megkérdem, milyen társaséletet élnek a dunaújvárosi orvosok, ránéz a rendelőben tartózkodó fiatal kollégára és így felel. “Nekik is van TV-jük, meg nekünk is…”
Orion AT501 az első sorozatban gyártott magyar televíziókészülék 1959 /fotó: fortepan
A legbiztatóbb – az elért materiális eredményeken, a magas életszínvonalon és a technikai civilizáció vívmányainak birtokbavételén túl, az a nagyszerű számadat, amely szerint, ebben a 40000-nél kevesebb lakost számláló városban 19000 ember (felnőtt és gyerek) tanul. Hiszen a rendszeres oktatás minden művelődési kampánynál biztosabb eszköze az ízlésnevelésnek. De jó jel az is, hogy a kényelmes elégedettség lapályán már felüti fejét a sürgető elégedetlenség. Hogy az orvosnő már némi öngúnnyal mondotta azt, hogy ki-ki a maga készüléke előtt tölti az estét, hogy a városba települt grafikuspár szépen berendezett, valóban modern otthonában már a helybéli társadalmi élet fellendítésén töpreng. És nem rekednek meg a töprengésnél. A helybeli írók, újságírók, művészek, pedagógusok útkereső elégedetlenségének kézzelfogható eredménye a Bartók Béla művelődési otthonban létrehozott klub, amelynek 30-50 főnyi tagsága már a szocialista realizmusról, Dürrenmattról, Picassóról vitázik. És nemcsak az értelmiségről van szó. Hiszen a Vasmű képzőművészkörében technikusok és kohászok, tanárok és martinászok együtt rajzolnak, festenek. Ez azonban még mind kevés.
P. Csasztka Ilona és Pálfalvi János
★
Szeszélyesen kiragadott példák, egyszeri találkozások, véletlen impressziók alapján, a teljesség, sőt, az ítéletalkotás igénye nélkül készült ez a kép. Nem is kép, inkább csak néhány széljegyzet a riporteri füzet margójáról. Hiszen a szocialista város embereiben élő kispolgári jelenségekről és csökevényekről még sok-sok füzetet lehet teleírni, amíg nyomtalanul elhalványodnak, vagy átadják helyüket a szocialista ember szociális tudatának az élet minden területén.
FÖLDES ANNA
