Dunaújvárosi Hírlap – 1975. július 18.
Az egész város büszkesége lesz…
Az építkezés minden részletét előre megtervezték. Hogy melyik épületrészt mikorra kell átadni, melyik alkatrészt mikorra kell szállítani, mikor kell kezdeni a tartóoszlopok szerelését, tribün betonozását, egy úgynevezett hálótervben rögzítették. A terv minden munka elvégzésének két határidőt szabott. Az első dátum a legoptimálisabb, a második azt a napot jelölte, amikor még úgy végezhetik el a munkákat, hogy ezzel ne okozzanak fennakadást, vagy további késést. Március 10-től mostanáig minden esetben az első határidőket tartották meg, pedig sokszor kísértettek a többi építkezésre oly jellemző bajok. A társadalmi összefogás azonban minden nehézségen átsegítette az építőket.
A fedett uszoda felépülte mindnyájunk érdeke! Ezt már az építésre felajánlott társadalmi munkák, a befizetett forintok is bizonyították, és az, hogy minden dunaújvárosi vállalat segített ahogy tudott: géppel, anyaggal, szakemberrel.
Az építkezésen nagy tábla hirdeti, kivitelező a Vízügyi Építő Vállalat. De ha valaki megkérdezi a vasvázszerelő, a zsaluzó, a betonozó, a tartóoszlopot szerelő, árkot ásó emberekét, hol van a munkahelyük, szinte valamennyi dunaújvárosi gyár, üzem, iskola neve elhangzik. És akkor azokról nem is szóltunk, akik a gyárakban végzik a munkát azok helyett is, akik kint az építkezésen dolgoznak.
Az építkezésen mindig, még szombaton és vasárnap is dolgoznak. Az elmúlt héten különösen nagy munkát végeztek. Helyükre kerültek a buszpályaudvar felőli oldalon a tartóoszlopok. Ez volt eddig a leglátványosabb, de legnehezebb feladat is. A Dunai Vasmű lemezfeldolgozó gyárrészlegében a vasmű tervező iroda tervei alapján készült tartóoszlopokat öt óra alatt helyükre állították a Ganz-MÁVAG és a vasmű szállító gyárrészlegének szakemberei. A strand felőli oldalon még csak az oszlopok alapjainak vasvázát szerelik. De hamarosan itt is felállítják a tartóoszlopokat. Két szemben lévő oszlop között 42 méter a távolság. Ma Magyarországon még nincs olyan könnyűacél-szerkezetű tető, amely ekkora távolságot hidalna át. Ha elkészül, a Dunai Vasmű tervezőinek és a lemezfeldolgozó gyárrészleg dolgozóinak büszkesége lesz.
A hét tartóoszlop beállítása után a legfontosabb munka most a tribünrész zsaluzatának elkészítése. A Vízügyi Építő Vállalattól tizenöt vasbetonszerelő jár az ácsok előtt. Karnyi vastagságú, tíz méter hosszú betonvasakat szerelnek össze. Lantos Mihály, a Vízügyi Építő Vállalat művezetője azt mondja, két hét múlva ezen az oldalon is helyükre kerülhetnek a tartóoszlopok. Szántó Ferenc, szintén a Vízügyi Építő Vállalattól pedig azt, hogy ha nem lenne ekkora külső segítség, egy évvel biztos tovább tartana az építkezés.
Barabás Pál és Antal László a Kohászati Gyárépítő Vállalattól jöttek, mindketten ácsok. A tribünrész zsaluzásán dolgoznak. Brigádjukból csak ők vannak itt kint az építkezésen. A többiek az ő munkájukat is elvégzik.
A betonelemgyár Ságvári szocialista brigádjából aki csak tehette eljött szombaton az uszoda építkezéséhez segíteni. A tribün vasvázát állították össze.
A Dunai Vasmű lemezfeldolgozó gyárrészlegéből két lakatos, Csukovics Zoltán és Simon Ferenc irányította a tribün tetején a tartóoszlopok alapjainak szerelését. A műszaki főiskola hallgatói és az építkezésen dolgozó kommunarszki főiskolások nagy csavarhúzókkal, hatalmas feszítővasakkal a kezükben várták a két lakatos vezényszavait. Az oszlopok beállítása nagy pontosságot kíván. Ezért is osztották be ide Forrai Bélát, a főiskola harmadéves hallgatóját és Alekszandr Pavlenkót, az építkezésen dolgozó húsz kommunarszki diák egyikét.
A fedett uszoda építkezésén minden munkát a tervezett időben végeznek el. Olyan is volt már, hogy határidő előtt elvégeztek egy-egy munkafolyamatot. És ami a legfontosabb: eddig sose volt munkaerőhiány. Sőt, Reményi József építésvezetőnek az okoz “gondot”, hova ossza be a sok, társadalmi munkára jelentkező szocialista brigádot.
N. L.
_________________________________
Dunaújvárosi Hírlap – 1976. augusztus 10.
Kimentünk az uszodához…
Söprűvel a medencében
Pénteken délután kimentünk az uszodához, azért csak délután, mert a tapasztalat szerint főleg ilyenkor jönnek a társadalmi munkások. Azok, akik munkahelyükön ledolgozták a nyolc órát és nem sajnálnak tenni a közért.
“Levetkőztették” már a medencét. A zsaluktól megtisztított nagy úszómedencében van mit takarítani
Fél három volt, amikor a Béke térre értünk. Azt mindjárt láttuk, hogy a munkakezdésről alaposan elkéstünk. Becslésem szerint, úgy száz ember rakosgatta már a medence alól korábban kihordott gerendákat, deszkákat.
– Végszóra jöttek. – mondta az építők egyik művezetője. – Már kihordták az utolsó darab deszkát is. Egész héten sokan voltak, de tegnap meg ma különösen. A pártbizottság felhívása után gondolhattuk volna, hogy a szokottnál többen lesznek, de az igazoló bélyeg így sem elég. Még szerencse, hogy vannak, akiknek nem kell bélyeg.
Bármennyire fogytán is volt már a munka, a Dunai Vasmű igazgatóság Keleti Károly szocialista brigád tagjainak azért még találtak hasznos elfoglaltságot. A kidobott zsaluzatdeszkákat rakták formás kupacokba.
Már kihordták a deszkákat a medence alól, de azért a Dunai Vasmű igazgatóság Keleti Károly szocialista brigád tagjainak találtak elfoglaltságot
– Holnap még jönnek a katonák is. Legalább könnyebben elhordják majd.
Ezt már a társadalmi munkák uszodai irányítója, Agárdi Béla mondta, amikor megkérdeztem: mi lesz holnap? Ezután már nem is beszélgettünk többet, mivel tőle munkát kértek, én meg ismerősömet kerestem. Így válthattam pár szót a városi tanács – most éppen deszkát cipelő – környezetvédelmijével, Kovács Józseffel, s Németh Pistával, a kohászat KISZ-titkárával. Hosszabb eszmecseréket így sem folytathattunk, mert valakinek mindig az útjában álltunk. Hol egy gerenda, hol egy szép szál deszka veszélyeztette a testi épségünket.
– Menjenek már innen! Megállnak, azt néznek! Azt hiszik mozgólépcsőn vannak?
No ez elég volt! Inkább a művezetői bódé felé igyekeztem.
Két fiatal lány, meg a kékfedeles füzet fogadott a művezetői rezidencián. A nyilvántartást is társadalmi munkában csinálják, mert akinek kellene, annak épp elég a szerszámok kiadása, meg elmagyarázni ki, hova menjen. De a művezető lánya, Petrovics Rózsa mindent beírt a füzetbe: a vállalatot, ahonnan a társadalmisok jöttek, a brigádneveket és persze a létszámot külön délelőtt és délután.
– Összesen hányan vannak?
– Tizenöt helyről százharmincöt ember, csak délután, de még nem írtunk be mindenkit. Megvárja?
Nem vártam meg az összesítést.
– Inkább körülnézek — mondtam.
Volt aki munkaruhában, volt aki melegítőben “társadalmazott”, de akik a legtöbb gerendát cipelték a kupachoz, azok félmeztelenre vetkőztek
Az uszodában bent is és kívül is mindenütt. emberek, emberek ki munkaruhában, ki melegítőben, ki pedig utcai ruhában. Volt már aki ing nélkül, megizzadva dolgozott. Volt, aki hungarocell darabokkal sétált. Nem szóltak neki, hogy akkor inkább menjen haza, mert az efféle vizitálásból nem lesz semmi, de ő tűnt el elsőnek…
Bent a zsaluktól megfosztott nagy úszómedencében takarítottak. Valaki így viccelődött:
– Igazán kipróbálhatnánk már nem ereszti-e a vizet valahol.
Mire a társa:
– Akkor én megyek, mert nem tudok úszni.
Igaz, a “vízpróbára” még várni kell egy darabig, de ezzel a péntek délutánnal ismét közelebb került egy lépéssel az a pillanat, amikor kiteszik a táblát: “Mély víz! Csak úszni tudóknak!”
N. L.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
