Dunaújvárosi Hírlap – 1984. december 4.
Hatan a negyven évről
Szabadság született
Negyven évvel ezelőtt, 1944. december 6-án érkeztek szovjet csapatok Dunapentelére. Bár a heves dunántúli harcok miatt végleg csak 1945. február 2-án szabadult fel a falu – az új élet szervezése már decemberben megkezdődött. Most régi penteleiek beszélnek erről.
Kenyérből sem volt elég
– Nehezen élt a parasztember a háború előtt – mondja Hingyi Jánosné. – Kevés volt a munka, 50 évesnél öregebb férfi már nemigen dolgozhatott. Nyugdíj nem volt, s ha rokonok nélkül öregedett meg valaki, koldulnia kellett. A penteleiek még szerencsés helyzetben voltak, a sok környékbeli uradalomba elszegődhettek summásnak. A mostani Pincesort akkoriban Bánomnak hívták. Vagy tíz család lakott ott, napszámos emberek, zsellérek utódai. Pentelén ők voltak a legszegényebbek. Egyszer megkérdeztük az egyik bánomi nagycsaládos asszonyt, mit főz annyi embernek? Ő mesélte, hogy a reggel megfőzött nagyfazéknyi kukoricát ették egész nap, a családfőtől a legapróbb gyerekig. Kenyérből sem jutott annyi, hogy jóllakhattak volna. Apám kovácsmester volt, mai szóval szociális érzésű ember. Gyerekfejjel egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért bosszankodik mások szegénységén? Azt felelte, nem csak azt kell néznünk, lányom, hogy mi jól élünk-e, hanem, hogy jut-e másoknak is?
Két pincében mindannyian
– Ennyi év után is megborzadok a bombázásra gondolva – meséli Németh Ferencné. – Nem tudtam én akkor, hogy mi fán terem a háború! Mikor megláttam a “Sztálin-gyertyákat” az ejtőernyőkről világítani, kiálltam a ház elé, gyönyörködni bennük. A szomszédasszony kiáltott rám: menekülj a pincébe! Akkor már három gyerekem volt, a negyedikkel állapotos voltam. A kicsik nem is fogták fel, mi történik körülöttük. Ha meghallották a repülőket, azt kiabálták; hallja, mama, tutulnak a kutyák! Két pincében bújt meg az utca összes lakója. Az egyik szomszédasszonyom nagyon félt a repülőktől. Megpróbáltam tréfára venni a dolgot: ne félj, úgyis továbbmennek! Nem maradnak fölöttünk!…
Karácsony, újév, felszabadulás – emlékezzünk
Kisiván
– A férjem katona volt, a két kisgyerekkel visszamentem a szüleim házába – meséli Sütő Károlyné. – Addig csak-csak nyugalomban voltunk, még decemberben sem volt nagy felfordulás: a magyar, német katonák, akik itt voltak, az ágyúdörgés közeledtére hamar odébbálltak… Négy orosz tiszt lakott a házunkban. Volt velük egy gyerekember, a Kisiván, talán ha 17 éves lehetett. Mennyit játszott az az én gyerekeimmel! – Amikor visszajöttek a németek, a tankjaik megálltak a mai Újtelepnél, egyet küldtek csak előre. Épp a mi utcánkba.. Az oroszok akár már a Duna túlpartján voltak – csak a Kisiván felejtkezett itt valahogy, pincénkben. Nem is tudtunk a róla, egy utcával odébbmenekültünk akkor, egy mélyebb pincébe. Hát azt a fiút megtalálták a németek. Föltették a páncélosra, elvitték. Sose tudtuk meg, mi lett vele…
De megcsináltuk!
– Pentelei lányt vettem feleségül, de Pesten laktunk, oda én Gyomáról kerültem – emlékszik vissza Vadas Mihály. – Szervezett dolgozó voltam, a szakmám szerint fodrász: behívtak hadimunkára; kézigránátokba kellett gyutacsokat szerelnem… A bombázások elől lemenekítettem a családot ide, Pentelére, később, a behívó elől szökve, itt bújtattak ismerősök, idegenek. Akkor tanultam meg pár szót cigányul: vigyázz, jön a csendőr… A sógorom pincéjében értem meg december 6-át. Jön egy Gerendai nevezetű ember (az apja tizenkilences volt), hogy meg kellene alakítani a pártot, össze is jöttünk páran, régi mozgalmi emberek, a templomtól nem messze lévő fodrászműhelyben. Engem találtak a legjobb beszédűnek – éppen mondom a magamét, hogy más világ jön, ezután már rajtunk fordul meg minden, amikor az egyik fodrászsegéddel beállít a pap. Vigyázzanak, emberek, azt mondja, emlékeznek, hogy volt tizenkilencben…! Mire körülnéztem, egyedül maradtam. Ráadásul visszajöttek a németek – újra a bujkálás, ágyúzás, bombázás.
Két megszállás között Pentelén
De februárban aztán megint összehívtuk a gyűlést: megalakult Pentelén a Kommunista Párt alapszervezete. Én lettem a titkár. Utóbb visszagondolva, beleborsódzik a hátam: micsoda idők voltak! A földbirtokosok közül az egyik Frankl, meg a Szávics itt maradt. A földosztáskor agyon akartak veretni. Itt voltak a módosgazdák, az ellenségeskedő pap… De megcsináltuk! És, mivel a koalíciós kormányban a kommunistáké lett a Belügyiminisztérium, – itt is mi szerveztük meg a rendőrséget. Volt föld, volt rend, éltünk – a feleségem akkor kezdett valóban megnyugodni, hogy túléltük a háborút…
Az első sajátunk
— Aki átélte, tudja micsoda nyomor volt itt a háború után – mondja Golubov Illés. – Szabó a mesterségem: azokban az években sátorlapból varrtunk öltönyt, lepedőből nadrágot… Azt mondja egyszer a feleségem bátyja: hozzá elszállásoltak egy építésvezetőt, mert gyárat, várost építenek a falu mellett. Nem úgy megy az te, mondtam neki, még egy komoly házhoz is évek kellenek! Nyár volt, az építésvezető (Mogyorósinak hívták) amikor megtudta, hogy szabó vagyok, rendelt egy rövidnadrágot tőlem. Reggel méretet vettem róla a Jancski-féle vendéglőben, amit irodáknak akartak átalakítani. Délután, mikor mentem vissza próbálni, már föl voltak húzva a falak, készen álltak az irodák. Akkor kezdtek hinni az egészben. Elszegődtem én is. Volt nap, hogy egyszerre ötezer pufajkát hoztak javítani a Görbe utcai szabóságra… Ötvennégyben azután felköltöztünk a “telepre”, ebbe a Balog Ádám utcai lakásba. Ez volt az első sajátunk…
Parasztfiúból olvasztár
Egykori mezővárosból mára városrésszé zsugorodott – vagy éppen növekedett Dunapentele. A régi településsel talán már csak annyi közössége van, hogy ma is a főút mentén fekszik. És természetesen laknak itt még olyan emberek, akik ma ugyan óvárosiak – de penteleiek voltak.
– A városépítés nagy változást hozott – mondja Horváth György. – A parasztfiúból olvasztár, a cselédből üzemvezető lett. Az emberek nagy része a vasműben talált munkát, jövőt. Megváltozott az emberek gondolkodása is. Ma már a földhözragadt paraszt helyett mezőgazdasági munkás, gyári munkás, vagy értelmiségi nézi a világot. Egy valami azért hiányzik a régi Penteléből. Nincsenek az egész falut összefogó rendezvények. Néha-néha egy batyubál, aztán könyvtár, mozi, és a kézimunka szakkör – itt találkoznak néhányan. Pedig a régi penteleiekben még él a lokálpatriotizmus.
P. J. – K. S. A.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
