Élet és Irodalom – 1980. november 1.
Miskolczi Miklós riportja:
KITÜNTETÉS
Ötvenes férfi mellett ülök az SZTK folyosóján. Viseltes zakójának hajtókáján aranykoszorús szocialista brigádjelvény csillog. Mondhatnám, teljesen észrevétlenül. Várakozásra ítélt népes és vegyes csoportunkból csupán egy kopasz úr méltatja figyelemre a jelvényest. Vissza-visszarebbenő tekintetében szánalom, gúny, döbbenet, talán csipetnyi riadalom is. Hazaérve majd el fogja mesélni hitvesének, hogy: mik vannak, kérlek szépen…!
E percben még a biztonság kedvéért kicsit távolabb húzódik a fehér padon. Talán, hogy jobb szögből lássa a jelvényt? Talán mert fél, hogy ragályos? Nem a betegség, hanem az, amit mi általában tudatnak nevezünk és amit a kopasz úr egészen biztosan őrületnek tart.
– Vagy őrült volt, kérlek szépen vagy szent – meséli majd otthon, miután saját lumbágójának és a főorvos úr tekintetének összefüggéseit alaposan kielemezte. Tegnap olvastam, hogy egy nagyvállalat hétszáz brigádja közül négyszáz megkapta a kitüntető szocialista címet. Igaz, a felettes hatóság kissé rosszallotta, de ez nem változtat a tényen. Szerte az országban százezrek viselhetnének hasonló kitüntetést. Más kérdés, hogy nem viselik. Azokat sem, amelyeket, uram bocsá’ nem marékszám, de csak csepegtetve adnak.
Jól vasalt zakóm reverjére nézek és keresem rajta a tűszúrások nyomait. Mikor is viseltem a kitüntetéseimet? Nem a gyűrött emberhez hasonló a büszkeséggel, csak egyáltalán. Úgy teszek, mintha gondolkodnék, de hát magamat nem csaphatom be. Soha nem viseltem, még akkor sem, amikor a meghívón pedig rajta állt a sztereotip mondat: kérjük az elvtársat, hogy viselje kitüntetéseit. Miféle rossz tapasztalat szülte ezt a felszólítást? Van időm, hát eltűnődöm, vajon én miért nem? Miért is? Magam sem tudom, valahogy olyan hivalgó, ünnepélyes, mások sem hordják, idegen tőlem… így hazudozom magamnak én, akit egész hétre boldoggá tesz egyetlen olvasó gratuláló kézszorítása.
Akkor hát nem tett volna boldoggá egyik vagy másik kitüntetésem? Dehogynem. Csak a kérdés maradt mindig nyitott: mások mit mondanak mögöttem és a kitüntetésem mögött.
– Talán éppen szocialista brigádgyűlést tartanak a nővérek – mondja éllel a kopasz, mivel a fehér ajtó harminc perce nem nyílott ki. Kihívóan néz a jelvényesre, mint aki ugrat valakit, aztán partnert sejtve bennem, rám kacsint.
Hallgatunk. Más-más meggondolásból.
Latolgatom, vajon egy hajtókára tűzött Kossuth-díj, vagy egy Állami Díj is efféle élcelődésre késztetné-e a kopaszt. Eszembe villan egy kép: állunk egy ünnepséget követő fogadáson és a szuperfőnök nekiront tudós, magas pozícióban levő beosztottjának.
– Te miért nem tetted fel a kitüntetéseid, mi?
– Mert nincsenek.
– Nincsenek? – halt el a szuperfőnök ekkora melléfogás hallatán. – Nincsenek kitüntetéseid?
– Kimaradtam a szórásból – vont vállat a tudós és alighanem tapasztalt férfiú. – Talán egy aranykoszorús KISZ-jelvényem van, de hát azt tegyem föl, közel az ötvenhez?
Azóta olvastam az újságban, hogy a szórás irányát megváltoztatták, és megkezdődött a lemaradás fölszámolása.
Az is az újságban áll, hogy elhunyt X. Y. nyugalmazott ez és ez, “a Munka Érdemrend arany fokozata és több más kitüntetés tulajdonosa”. Vajon X. Y. is csak azt hihette magáról, hogy a “szórásban áll”, amikor sok évtizedes mérnöki-oktatói munkával elnyert néhány kitüntetést? Csak azért hitte volna ezt, mert néhányan valóban csak a “szórásban állnak”?
Nem tudom, és a történet szempontjából nem is fontos, hol tartotta X.Y. a kitüntetéseit, amíg élt. De hogy fontosnak tartotta, az bizonyos. És fontos is! Fehérneműs szekrények alján számos hajdani sztahanovista őriz még számtalan sztahanovista oklevelet (amelyekből egy időben pedig igencsak csúfot űztünk). Dunaújvárosban, a városalapítás 30. évfordulója alkalmából szerény kis emléklapot adtak a még ott élő honfoglalóknak. Aki adminisztrációs hiba miatt, véletlenül nem kapott, személyesen szólt a pártbizottságon. Pedig a lappal nem járt pénzjutalom. Csak egy jóérzés. A helyi Tüzép vezetője (harminc éve se előre se hátra nem lépett a hivatali ranglétrán) már másnap bekereteztette és irodája falára helyezte ezt a “semmit érő” lapot. Oda ahol az öt, a tíz, a tizenöt, a húsz, a huszonöt évet elismerő oklevelek is vannak. A fal máskülönben kopasz.
De hová lett a kopasz úr? Talán már benn vigyorog a főorvosi szobában. Szerencséjére, mert szavamra, még egy kacsintás, és mehet a sebészetre is!
Dunaújvárosért-jelvény, igazolvánnyal /1964
saját gyűjtés
Nem mind arany, ami csillag
– Ééédesapám – mondja a bennfentesek mosolyával szóvicceket kedvelő és gyártó kollégám -, jobb ha tudod, hogy nem mind arany, ami csillag.
Hiszek neki. Ettől azonban az igazi még ragyoghatna. Kíváncsi volnék, mit mondanak a szakértőnek számító politikusok, pszichológusok, szociológusok: vajon miért nincs minden egyforma kitüntetésnek egyformán szívet melengető rangja. Úgy értem: az SZTK folyosóján és más folyosókon.
– Uram, a pénz beszél, a kutya meg ugat – mondja egy teljesen ismeretlen “társadalomtudós” az autóalkatrész bolt előtt.
Szerinte túl ráhangolódtunk a pénzre, az anyagiakra. Legalábbis ezt tartjuk egymásról. Kedvelt irodalmi és politikai hetilapomban is ezt olvasom K. GY. tollából: “Az emberek konkrétan gondolkoznak, nem alakítják át értéktudattá az elvont megbecsülés jeleit. Különösen nem, ha ez a jelrendszer alig-alig könnyíti az életfeltételeik és a saját értékelésük szerinti megélhetést”.
Gondolom, ezért szabályozták a kitüntetésekkel kötelezően együttjáró pénzjutalmak nagyságát. És ezért siet a barátom is úgy tenni, mintha csak a “Kiváló” kitüntetéssel együttjáró háromezer forintnak örülne. Csak annak.
Béla főkönyvelő gondban van.
– Megbolondultak ezek, öregem. Megint hét kitüntetettje lesz a vállalatnak. Hát miből? Kérdezlek!
Elviszik a bérfejlesztést. – És bonyolult fejtegetésbe kezd az R per B-ről meg az elvonással csökkentett feloszthatóról.
Béla tehát nem szereti a kitüntetéseket. Válogatás nélkül, egyiket sem. Mások legalább válogatnak.
De mi szerint?
DUNAÚJVÁROSÉRT
Előlap: lombkoszorú, középen csákánnyal dolgozó munkás, “DUNAÚJVÁROSÉRT” szöveg forrás: Asztalos Andrásné – Dunapentele Sztálinváros Dunaújváros Numizmatikai emlékei 1950-2010 |
Mit kapjon Hajnalka?
Ellesett, képzelt, kipótolt, félbehagyott, előfordult és lehetséges beszélgetések, félmondatok, indulatkitörések és történetek némely kitüntetésekről.
Laci bácsi nyugdíjba készül. Valamit adni kellene neki. De mit? Az idén egy arany kiválóra, két ezüstre és négy bronzra van kontingens. A kitüntetés színe (rangja, mértéke) tehát attól függ, hogy hányan mennek nyugdíjba, és kik. Ez ugye, hatvan évvel és kilenc hónappal ezelőtt jobbára eldőlt. Ha sokan vannak, akkor csak bronzot kap Laci bácsi, ha kevesen, akkor aranyra is számíthat. Könnyen lehet azonban, hogy csak egy szakszervezeti beutalót dugnak a hóna alá. Laci bácsi pedig mit sem sejtve, egyforma erővel kalapál (körmöl) – negyvenöt éve.
Valamit azért sejt az öreg, mert ismeri a szokásokat. Mint “bennfentestől”, tőlem kérdi: Maga ott van a tűz körül, lesz plecsni?
Honnan tudnám? Ez a statisztikától is függ.
– Vigyázzatok, legyen benne munkás is! – mondja a nagy élettapasztalatú vezető. Ilyen vigyázva osztotta el az állami garázsokat meg a vízparton bérbe adott állami telkeket is. Nem is érheti szó a háza elejét. A víkendháza elejét sem, amit a sógora vejének nevére bérelt telken építtetett.
– Bronzban gondolkodjunk elvtársak! Tehát példának mondom: gépírónő, raktárnok, karbantartó, vízszerelő, kertészeti brigadéros, lóápoló, portás és a többi…
– Kapja a tanszékvezető – mondta egyszer valaki, aki azután egyetlen pillantásból megtanulta, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. A szakácsnő – kivételes esetben – kaphat aranyat, de a miniszterhelyettes bronzot leginkább sohasem. Csak nem sértik meg vele! Bronznál a semmi is jobb.
– Hallott már maga olyat, hogy a mi vállalatunknál vagy a részlegben akár csak egyetlen kitüntetésnek is nem akadt gazdája? Mondjuk, azon a címen, hogy ezt most senki sem érdemli meg.
– Nem hallottam.
– És tudja, miért?
– Sejtem.
– Na, majd én megerősítem a sejtését. Azért, mert nem az érdemek mércéje objektív, hanem a kitüntetések száma adott.
Lehet, hogy igaz? Ha igaz, ez lehet a viccként szállongó kérdés forrása: na, gyerekek, ki nem kapott még?
Jelölt, önjelölt mindig van.
– Kapja Hajnalka, úgyis megsértődött a múltkor, tudjátok!
Persze persze. Ki ne tudná, hogy Hajnalka megsértődött? Ki kell engesztelni, ez nem vitás. Kérdés csak az, hogy mit kapjon. A főnök, aki jól ismeri Hajnalka munkáját, legszívesebben azt mondaná, hogy: görcsöt. Ám ezt nem lehet mondani, mert komoly tárgyaláson vagyunk. Annak a “kiváló” jelvénynek a sorsáról van szó, amelyet a termelőmunkában kitűnt dolgozók elismerésére alapítottak. És mert a sértett dolgozók engesztelésére még nincs kitüntetés, a jól dolgozó dolgozók csak dolgozzanak tovább türelmesen – kitüntetés nélkül.
Hajnalkának közben megsúgják, hogy vitatkoznak róla. Nem ülhet tehát ölbe tett kézzel, fújni kezdi a magáét, hogy a főnök csak hallgasson, mert amikor a feleségét személyesen ő, azaz Hajnalka javasolta az ingyenes al-dunai kirándulásra, akkor bezzeg csöndben volt, nem is szólva arról a szívességről, amikor…
A vállalat teljes személyi állománya pedig figyeli, hogy ezentúl tehát mi fizetődik ki jobban: a sértődés vagy a munka?
Diszkréten folyó alkura kevesebben figyelhetnek. De semmi sem marad titokban. Egy választott vezető (nem hitbizományos, nem tulajdonos) kijelenti:
– Amíg én ebben a székben ülök, H. lehozhatja a csillagos eget, akkor sem fog kitüntetést kapni.
Nem is kap. De H., akitől távol áll a hiúságnak ez az árnyalata, nem is vágyik kitüntetésre, boldog volna a vezetőtől sűrűn kapott mosolygással, kézszorítással és puszival. Ha történetesen nem olvasta volna a bibliát: “Adott vala pedig az, aki őtet eláruló közönséges jelző közöttük, mondván: Valakit én megcsókolándok, ő az, fogjátok meg azt és vigyétek bátorsággal.”
Piti kompromisszumok nem kerülnek a történelembe.
– Nézzétek, én hozzájárulok ahhoz, hogy A. kapjon, de akkor ti meg járuljatok hozzá, hogy B.-nek is adjunk.
Így aztán A. hozzá van kötve B.-hez. A. azért kap, mert megérdemli, B. pedig azért, mert valaki “ennyivel tartozott neki”. Máskor meg azért, nehogy A. túlértékelje saját kitüntetését. Ismerek valakit, akinek kétszer is elvették már az örömét azzal, hogy méltatlant is kitüntettek vele egy csoportban.
– Köztudott, hogy a kitüntetést nem megérdemlik, hanem adják – süti el a kétes bölcsességet valaki a szaunában, és gyorsan vizet önt a tűzre. A párában nehezebben látjuk egymást és csak kapkodjuk a levegőt.
DUNAÚJVÁROSÉRT
Előlap: a pajzs alakú jelvényen fent 5 ágú vörös csillag, alatta “DUNAÚJVÁROSÉRT”, középen lakóház és a gyárat jelképező sziluett, alattuk “1962”, és alul a lombkoszorú, mely egyben meghatározza a fokozatot. forrás: Asztalos Andrásné – Dunapentele Sztálinváros Dunaújváros Numizmatikai emlékei 1950-2010 |
Ezt írja meg, szerkesztő úr!
– Ezt írja meg, szerkesztő úr – ajánlja ismerősöm, miközben hivatali autóján Pécs felé robogunk.
– Ezt. De mit?
– Talán azt, hogy a kitüntetés, mint erkölcsi elismerés egyik formája, sokra hivatott, kényes jószág. Könnyű dolga van annak, aki csak pénzt oszt. Az anyagi ösztönzés forrása és célja egyértelműen a munkateljesítmény. Ismeri a hajdani csodacsatár elméletét: kispénz-kisfoci, nagypénz-nagyfoci. A kitüntetéssel nem lehet ilyen egyszerűen bánni.
Igaz is. Ha az odaítélésben csupán a termelői hasznosság (nagyfoci) játszana szerepet és nem számítanának az emberi erőfeszítések, az ügy érdekében hozott áldozatok, akkor a társadalom jelentékeny részét kizárhatnánk az erkölcsi elismerésnek ebből a látványos formájából. Akkor soha sem lehetne közös nevezőre hozni (egyformán kitüntetni) a feltaláló mérnökcsoportot és a feltalaló üzemi konyhai brigádot. És ez nem volna jó, hiszen mindenfajta erkölcsi elismerés eredendő célja, hogy követendő példát állítson, hogy általánossá tegye a példamutatónak tartott erkölcsöt, hűséget, magatartást.
Hangosan is elmondom a kocsiban, hogy mit gondolok erről meg a kitüntetésekkel kapcsolatban sokszor emlegetett véletlenekről.
– Nézze, én volnék a legboldogabb – törli homlokát ismerősöm -, ha most meg tudnám mondani, hogy a pécsi részleg Dobó Katica brigádja vagy a kecskeméti gyáregység Kossuth brigádja érdemli-e meg a kitüntetést. Talán még az álmom is nyugodtabb lenne. De hát nincs hiteles és egyértelmű etalon. Ez nem négyszáz méteres síkfutás, szerkesztő úr! Az viszont más kérdés, hogy ha már úgyis ismerjük a véletlen szerepét, akkor néha meg is erőszakoljuk.
– És ezzel csökkentik a véletlenek közrejátszása nélkül kiosztott kitüntetések rangját.
– Kemény beszéd, szerkesztő úr. Csakhogy a véletlen nem jelent egyszersmind méltatlant is. Legfeljebb szerencsést.
Időközben megérkezünk Pécsre, és elköszönünk. Nincs harag. De szerelem se! Visszafelé a vonaton B. I. könyvét olvasom. Azt írja: hatékonyabban, jobban lehetne ösztönözni akkor is, ha a pénzügyi alapok nem nőnek, de konzekvensebbé tesszük az elosztást és csak a tényleges teljesítményt honoráljuk…
Érdekes, de arról még nem hallottam, hogy a kitüntetések hatékonyságát is elemezték volna valahol.
MARTINÁSZ SZOBOR VÁROSKÉPPEL
1969. és 1970. évben évszám nélkül jelentek meg, arany-, ezüst-, bronz-, és kékszínű kivitelben. Évszámmal 1971-től 1975-ig évente arany, ezüst, bronz kivitelben. forrás: Asztalos Andrásné – Dunapentele Sztálinváros Dunaújváros Numizmatikai emlékei 1950-2010 |
Dunaújváros kitűző
Sok van, mi csodálatos
Tudja, mi a csudálatos a kitüntetésekben? – kérdezi B., aki már nyugdíjas, és több kitüntetést nem remélve könnyen bölcselkedik. – Az a csuda, hogy aki megkapja, a végén mindig el is hiszi, hogy megérdemelte, hogy tisztesség érte.
Úgy hiszem, ez a szerényebb eredmény. Az érdemeket másokkal kellene követésre méltónak elfogadtatni. Tapasztalatom szerint ez a nehezebb.
Hallgatom Hajnalka főnökét:
– Most pedig szeretném átadni a kiváló kitüntetést G. K.-nének, a mi kedves Hajnalkánknak, aki sok éves kiváló munkájával…
Gyér taps, Hajnalka pedig ünnephez illő izzadó tenyérrel, bodor frizurával, mindent feledő őszinte örömmel átveszi az érmet. “Életem egyik legboldogabb napja” – nyilatkozta az üzemi újság tudósítójának. Pedig délelőtt még nem is tudta, hogy mennyire az.
Csak másnap mesélhette el a barátnőjének nagy bizalmasan, hogy kitüntetésével az éjjeliszekrényen, bizony, jó hat év óta először tudott örülni a férje közeledésének. Jó is lett.
Nincs ilyen jó vége annak a történetnek, amit S. Zoli mesél a Balaton-parton.
– Vagy harmincan dolgoztak abban az iskolában, amely ugyan nem volt se jobb se több, mint az átlagos, de amelyet hirtelen mégis kiválónak ítélt a felettes hatóság. Mindenki persze nem kaphatott kiváló kitüntetést, hiszen sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak. Maguk dönthették el, hogy ki legyen az az öt kolléga, aki megdicsőül a harmincan elvégzett munkáért. Csúfosan összevesztek, és a kitüntetés után már soha nem lett olyan jó közösség az iskolában, mint amiért a kitüntetést kapták. Többen lazsálni kezdtek, mondván: dolgozzanak a kitüntetettek, mások tiltakozásul szakállt növesztettek, aki pedig minden névnapi ünnepségre süteményt szokott sütni, most tüntetően a sajátjára is cukrászdából viszi haza a tortát.
– Viszont a környék iskolái lendületet kaptak – mondom naivan.
– A fenét! Mindenki tudja, hogy ilyen kitüntetést még egyszer már nem remélhet a megye. Kár is hajtani. Jövőre úgyis más megyén a sor.
– Hát akkor tizenkilenc év múlva…
Zoli karja furcsán lendül, de látom, hogy csak egy szúnyoggal csatázik.
Csatára számítok magam is, amikor kritikus hajlamú művezető barátomat keresem a műhelyben.
– Láttad, hogy megint kimaradtunk?! – fogad, mintha mérges volna, és grimasszal az arcán öszszecsapja az ünnepi újságot.
– És? Eddig mintha azt hangoztattad volna, hogy te aztán nem a kitüntetésért dolgozol!
– Naná, hogy nem – vágja rá, mint akit rajtakaptak. Aztán elneveti magát. – De azért nem ugornék el, ha végre rám is esne egy.
Mit mondjak? Én sem.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
