Élet és Tudomány – 1953. július 8.
Így készül a sztálinvárosi szivattyútelep
Sztálinvárosi szivattyútelep 800 m2 alapterületű szekrényének süllyesztése.
fotó: Mélyépítéstudományi Szemle
Dunába épített hatalmas szivattyúházak szolgáltatják Sztálinváros gyári üzemvíz-ellátását.
Méreteik messze túlhaladják a Magyarországon eddig épült hasonló építményekét.
A szivattyúházak alapozását – mint eddig legtöbb hasonló létesítményét – úgynevezett légnyomásos eljárással tervezték.
Mi a légnyomásos módszer lényege?
Egy szájával lefelé fordított csészeszerű vasbeton testet, úgynevezett keszont engednek a meder fenekére. A keszonból a vizet kiszorítják, mégpedig a rendes légköri nyomásnál magasabb nyomású levegővel. Ebben a légnyomásos térségben dolgoznak a munkások. A keszon vasbetontestének lefelé fordított csészeszerű ürege teremnagyságú. A keszonra épül a vízi építmény, melynek alapozására készült a keszon. A keszonvédelme alatt termelik ki az anyagot aknacsöveken keresztül, így betonozzák a műtárgy alapját.
Ez az eljárás sok, külföldről beszerzendő gépet és felszerelést kíván. Sok keszonmunkást kellett volna idehozni, akikre most a Földalatti Gyorsvasút építkezési helyein van igen nagy szükség.
Lehetett volna az úgynevezett “Larssen” acél szádpallókkal körülzárni a Dunában a műtárgyat és védelmük alatt végezni a munkát. A helyi adottságok miatt azonban ez az eljárás is nehézkesnek mutatkozott. Másrészt a körülzáró acélfal elemei nagymennyiségű importanyagot igényeltek volna.
Felvetődött a vasbeton süllyesztőszekrényes megoldás gondolata. Ettől a megoldástól a szakemberek eleinte viszolyogtak. A megépítendő műtárgyak hatalmas méretei ugyanis nemcsak hazai, de külföldi viszonylatban is szokatlanok. Másrészt a rendelkezésre álló idő rövidsége sem engedett meg kockázatos kísérletezést.
A kivitelezéssel megbízott vállalat mégis kidolgozott egy süllyesztőszekrényes eljárást. Olyan eljárást, mely számolt a rendelkezésünkre álló gépi berendezéssel, valamint a hazai és helyi adottságokkal. Az új eljárás gazdaságosabbnak ígérkezett a légnyomásos alapozásnál.
Hazai mélyépítő szakemberekből álló bizottság mérlegelte:
Szabad-e az újszerűvel, a szokatlannaljáró kockázatokat vállalni?
A szakértők alapos vizsgálat után helyénvalónak véleményezték az újszerű megoldást, bizalmat előlegeztek a kivitelezőnek.
A döntés után a Tervező Intézet kidolgozta a süllyesztőszekrény részletterveit.
A süllyesztőszekrény a Dunában egy előre elkészített mesterséges szigeten került bebetonozásra. A sziget homokos kavicsból épült.
Műszigetünket a szétfolyás, illetve elmosás ellen, vízbeszórt vízépítési, kőből készült patkóalakú gát védte. A szigetet hasonló módon készült bejáró út kötötte össze a parttal. Következésképpen műszigetünk félszigetté vált.
Maga a süllyesztőszekrény tiszta vasbetonból készült. Alakja téglaalakú, de karámszerű épület. Csak négy oldalfala van és belsejét függőleges válaszfalak osztják rekeszekre.
Munkában a markolókotró a süllyesztő szekrényen
Mihelyt a beton megszilárdult, megkezdődött a szekrény süllyesztése.
A szekrény függőleges elosztó falainak tetején egy áthelyezhető, erős vaspályatest épült. A pályatestre felvontattak két hernyótalpas markolókotrót. A markolókotrók fel-alá járkálva belenyúltak az egyes rekeszekbe és a talajt – melyen a süllyesztőszekrény állt – markolni kezdték. Ilymódon az egyes rekeszek közepén kráterszerű mélyedések keletkeztek.
A vasbetonfalak alól a kotró természetesen nem markolhatta ki a talajt. Onnét – ahol iszapos, homokos, kavicsos volt a fenék – magától belefolyt a markolók kivájta mélyedésbe. E művelet során a vasbetonszekrény kissé megsüllyedt.
Mihelyt a Duna vízszintjét elérték, vízben folyt a további munka. Éppen ez utóbbi körülmény tette szükségessé újabb mélyépítési alapozásmód alkalmazását.
Keményebb talajon a falak alól nem folyt be magától a kráterekbe az anyag. Ott búvárok mosatták ki, mégpedig magasnyomású vízsugárral. Szovjet szakirodalom adta ez eljáráshoz a serkentő példát.
Csakhamar megmutatkozott az újítás eredménye!
Még a lágyabb homokkövet is meg tudtuk mozgatni és az említett mélyedések felé sodortatni. Egész kemény kőzetnél a búvárok légnyomásos bontókalapácsot használtak.
Hanem a szívós, kemény agyagpalába még a bontókalapács is beleragadt. Ilyen helyütt robbantással lazították a talajt. Robbantás után vízsugárral mosatták el a falak alól.
Persze, búvár és kotró sohasem dolgoztak egyszerre ugyanazon rekeszben. Külön-külön felváltva szorgoskodtak mindig más-más kazettában.
Vigyázni kellett arra is, nehogy egyik rekeszből túl sok anyagot termeljenek ki, másikból meg keveset. Ezáltal ugyanis nem biztosíthatták volna a süllyesztőszekrény egyenletes fölfekvését s a szekrény a túlterheléstől könnyen eltérhet.
A kiemelt anyagot a kotrók a süllyesztőszekrény tetején megépített nagyméretű lejtős favályúkba ürítették. Onnét vízsugárral mosatták ki és továbbították a műtárgytól távolabbi tároló helyre. A kiürített anyagot a sziget nagyobbításához, a szükséges munkatér nyeréséhez használták fel.
A süllyesztőszekrény végül is elérte a tervezett mélységet. Ekkor vízalatti betonozással vastag lezáró betonfenék készült. Mihelyt az utóbbi anyaga megszilárdult, a vasbetonépítmény belsejéből – melynek immár fenéklezárása is volt – a vizet kiszivattyúzták. Ezután már valamennyi építési és szerelési munkát – noha a munkahely mélyen a Duna vízszíne alatt volt – szárazon, zavartalanul lehetett elvégezni.
– Mi itt a nehézség? – kérdezhetik az Élet és Tudomány olvasói e rövid vázlatos leírás láttán. Hiszen ez az egész munka egyszerűnek, simának látszik.
– Igen, de csak látszik egyszerűnek – válaszolunk mi, szakemberek. Süllyedés közben a hatalmas vasbetontest bukik előre-hátra. Még meg is csavarodik. Ha pedig bizonyos határon túl csavarodik, a szekrény bizony erősen megrepedezhet. Sőt el is törhet.
Nos, a repedés és törés elkerülése érdekében egy kazettából egyszeri alkalommal csak mérsékelt mennyiségű anyagot emeltek ki. Másszóval: a létesítendő kráter mélységét korlátozták. A kialakult legnagyobb megengedhető krátermélység a szekrény alsó élei alatt mintegy két méternyi volt.
Külön feladatot kívánt a szekrénymozgások és torzulások állandó pontos mérése, s az egyéb észlelések rögzítése. Például pontosan meg kellett állapítani mondjuk 10-15 méter mélységű vízben a kotrás és búvármunka következtében keletkezett fenékalakulatot. A fölvett adatok alapján a süllyesztőszekrény tetején az egyik sarkon elhelyezett és üvegfalakkal készült úgynevezett vezénylőfülkéből irányították a süllyesztés sokoldalú műveletét.
Az épülő szivattyútelep
fotó: Intercisa Múzeum archívuma
Mihez mérjük az ilymódon készült szivattyúházak teljesítőképességét?
A sztálinvárosi szivattyúházakban szállított víz tömege megfelel a Sajó folyó tekintélyes vízmennyiségének közepes vízállás esetén.
A hatalmas víztömeget nagyméretű vascsöveken nyomják fel a gyárba. Az elhasznált és szennyezett ipari víz viszszavezetésére külön nagyméretű csatornák épültek.
A leírt munkálatokat igen rövid idő alatt kellett elvégezni. A magyar műszaki életnek nagy gazdagodását jelenti az a tudástöbblet, amit fiatal műszaki dolgozótársaink az építkezés során szereztek.
Bonta József – Kossuth-díjas főmérnök (Sztálinváros)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
