Dunaújvárosi Hírlap – 1964. március 3.
Földcsuszamlás a Radarnál
Személyi sérülés nem történt – A Vasmű termelése zavartalan
Szombaton a kora hajnali órákban, a Duna-pari radari szakaszán földcsuszamlás történt. Ezeh a szakaszon már a korábbi években is történtek kisebb földcsuszamlások, s ezt a területet a város terjeszkedése szempontjából – amíg a végleges partrendezés meg nem történik – számításon kívül is hagyták. Csupán ideiglenes jellegű felvonulási épületek helyezkednek itt el. A csuszamlás következtében a Radar területén néhány barakkot azonnal ki kellett üríteni, továbbá egy biztonsági sáv hagyásával több családot máshova kellett áttelepíteni. 17 családot a Délivárosban, egyet a városban, 9 családot pedig a radart ideiglenes lakótelepen belül, helyeztek el. A föIdomlásos területet – az esetleges balesetek elkerülése végett – lezárták. A természeti jelenség a Vasmű termelésében nem okozott fennakadást, arról a szivattyútelepről, amely ezen a szakaszon dolgozik, nyomban a másik szivattyútelepre kapcsolták át, s a Vasmű ipari vízellátását zavartalanul biztosíthatták.
Röviden így foglalhatnánk össze a szombaton történteket. De természetesen az eseménynek olyan emberi oldalai is voltak, amelyekről be kell számolnunk olvasóinknak.
Akik először észlelték a jelenséget
A kora hajnali órákban az I. sz. szivattyútelepen Molnár János iparőr arra lett figyelmes, hogy a villamos vezetékek furcsa, pattogó hangot hallatnak. Nyomban jelentette az esetet, a diszpécser központnak. Alig, hogy letette a kagylót, a vízvezeték csövek kezdtek el pattogni. Néhány perc múlva az egyik cső elpattant, és vastag sugárban ömlött a víz. Az üzemzavar elhárítására gyors intézkedéseket foganatosítottak. Lekapcsolták a hálózatot, s belépett a munkába a másik telep. A Vasmű termelését már nem veszélyeztette semmi.
– Mi éppen .ebben az időben az egyik csővezeték szokásos, tavaszi karbantartásán dolgoztunk – mondja Kollár Imre csőszerelő hegesztő. – Előző nap levágtunk egy negyven centiméteres csődárabot, hogy betoldjuk a nagy vezetékbe. Ahogy munkához fogtunk, össze akartuk hegeszteni a csövet, szokatlan jelenség tárult elénk. A két cső közölt nemhogy csökkent volna a távolság, hanem állandóan növekedett.
– Azt hittük, az “ördög tréfál” velünk. Néhány perc múlva integettek, kiáltoztak felénk, hogy hagyjuk, abba a munkát, mert megindult alattunk a föld. Felkaptuk a szerszámokat, futottunk. Mögöttünk pedig robajlott a hegyoldal…
A Radarban
Verebi Istvánné a radari gépészéten dolgozik. Az elsők között, hajnali öt órakor érkezett munkahelyére.
– Szokatlan nyüzsgés tárult elém ezen a reggelen. Alig, hogy kiértem, már mondták, hogy kezd omlani a part, segítsek én is kiköltöztetni a szélső barakkok lakóit. Hirtelen azt sem tudtam, hol kezdjem. Erős morajlást hallottam. A többiekkel együtt mentem, s amikor az egyik helyre benyitottam, félig alvó gyerekek csodálkoztak rám. A családfő talán még nem is tudta, hogy mi történt. Együtt fogtuk fel a gyerekeket, és vittük hátra, biztonságosabb helyre.
Közben az AKÖV szinte, teljes gépkocsi parkja kigördült a telephelyről, és utasítást sem várva fogtak munkához; Kalauzok, gépkocsivezetők;, rakodómunkások, hivatali alkalmazottak, mind ott dolgoztak. Vitték, a bútorokat, a holmikat, hiszen ki tudja, ilyenkor felmérni magában, mekkora a veszély, meddig omlik a part. Segíteni! – ez volt a jelszó, s ez az egy szó volt olvasható mindenkinek az arcán.
Megérkeznek a tűzoltók
Lengyel János törzsőrmester vezetésével a tűzoltó laktanyából elindult a mentéshez az első 20 fős egység. Nyomukban újabb ötven tűzoltó – akik a városunkban tanfolyamon vesznek részt. Azokat is riasztották.
Pattognak az utasítások: – Önök a laborhoz mennek! A berendezéseket hozzák ki! Önök azt a szélső barakkot kezdik üríteni! Önök meg a biztonsági szolgálatot látják el!
– Az épületet elhagyni! – harsog a kiáltás, riasztó sípjel zúg, s közben az ablakon, ajtókon ugrálnak ki az emberek.
– Maradt benn valami?
– Semmi! – mondja feszes állásban az egyik tűzoltó. – Mindent kihoztunk!
Az épület hátsó sarkán hirtelen vastag repedés, fut végig, megroskad, de nem omlik tovább, Úgy látszik, a part már megállapodott.
Riadóztatják a munkásőrséget
S amíg a hangyaboly nyüzsög, dolgozik, újább erősítés érkezik. A város és az üzemek ezernyi pontján elhangzik ez a szó; riadó! Fél óra sem telik bele, autóbusz gördül a Radar elé, szürkéskék overálos munkásőrök lépnek ki belőle.
– 160 munkásőr vesz részt a munkában – tájékoztat a munkásőrség parancsnoka.
Itt is, ott is láthatjuk, amint láncba fejlődve egymás kezébe adják a családok ingóságait, vagy a közeli raktárak holmijait pakolják fel a teherautókra, s viszik a város más pontjaira.
Sokan látták ezt a lelkes, önfeláldozó munkát. Jól tudják, nem “közvetlen” veszélyről van itt szó. Hiszen az csupán néhány ideiglenes épületet érintett. Hanem arról, hogy tíz, tizenöt vagy húsz család tervszerű elköltöztetése bizony nagy munka. S, ahhoz, hogy mindén holmijuk eljusson új helyére, hogy minél előbb berendezkedjenek új otthonukban, hogy újra zavartalanul élhessenek, dolgozhassanak – ehhez nyújtott segítséget a munkásőrség!
A Duna-parton
Különös látvány tárul az ember szeme elé a Duna-parton. A természet erőinek érdekes munkája. Amíg a domboldal egy része lesüllyedt, a folyó partján friss földhányások emelkednek, mintha gátat emelnének a víz elé. Közben – a gyűrődó; dülöngélő talajon, a jobbra-balra döntött fák között mély hasadások, szinte nem látni a mélyüket. A radari hajóállomás vas hídja középen összehajolva,, mintha egy hatalmas kéz űzött volna vele tréfás játékot. Óriási erők mozdultak meg, szinte, átformálták a tájat. S bár a “laikus” számára csupán érdekes a jelenség, a geológusok számára – akiknek majd feladatuk lesz e folyamat értékelése, s a jelenségek alapján annak meghatározása, hogyan rendezzék e partszakaszt – egyben munkájukhoz is értékes adatokkal szolgálnak áz ebből leszűrhető tapasztalatok.
A radari partszakasz földcsuszamlása nem járt közvetlen veszéllyel. Az intézkedések is időben történtek. S bár izgalomban sem volt hiány, ez a “jelenség” mást is mutatott. Összefogást, segítő szándékot, s azt a jó érzést, hogy a közösség ereje, megmozdulása, lelkes részvétele a munkában erősebbnek bizonyult még a természet mutatta erőnél is.
Sasvári György
Korábbi cikkek a témában:
Dunaújvárosi partomlásra vonatkozó összefoglaló jelentés
Amiről beszélünk:
Rémhírek és terjesztők
Az olvasó bizonyára nem ebből az írásból értesül azokról a valótlan hírekről, amelyek szombat reggel óta át még átszelik a várost; halottakról, mentőautókról, elsüllyedt házakról.
A. radari partomlást követő néhány óra alatt a város legfélreesőbb lakásában, a köz problémáitól legelzárkózottabb emberek is információs irodát nyithattak volna, hiszen “tájékozottságuk” maximálisra pöffedt. A háziasszony, aki délelőtt csak sóért volt lenn a boltban, azt hallotta, hogy már a Duna soron folyik a kilakoltatás, és nem többször, mint tizenötször fordult a mentőautó a Radarból. Továbbá leállt a Martin, hét embert maga alá temetett a föld.
Képtelenségek, de bármennyire is azok, érdekes analógot szolgáltatnak terjesztőikről, akik -,és ez csak természetes – a szörnyűlködés, a sajnálkozás hangján súgják, mondják, kiáltják tovább lázálmaikat.
Szombat délután, miután négy érdeklődőt kielégítettem a magam helyszíni. tapasztalatával, bekopogott hozzám az ötödik vendég. Egyenesen műszakból jött. Ő is tájékozódni kívánt nálam. Tudom-e, hogy már a Barátság városrész felét kilakoltatták? Szörnyű, szörnyű – mondta – ilyen csapást!
A természeti csapás valóban gondot okoz, de a Barátság városrész kiköltöztetéséről szó sincs, nincsenek halottak, áll a városrész, mindenki ott lakik, ahol eddig. Látszólag alábbhagyott szörnyülködő kedve – látszólag megnyugodva távozott. A véletlen azonban úgy hozta, hogy fél órán belül kihallgattam újabb beszélgetését, amint a szörnyű katasztrófáról, a Barátság városrészben folyó kilakoltatásokról és látottakról fecsegett.
Röviden: látszatra, Dunaújvárosban, szombaton néhány embernek nehezebb volt elhinni a valóságot, mint a legképtelenebb, felfokozott fantázia korcsszülöttét.
Ég a malom – mondja Csehov egyik novellájában. Mindenki körülállja, nézi, szörnyülködik, sír, jajveszékel. De titkon mindenki élvezi a nem mindennapos látványt, és azt: nem közvetlenül ő az áldozat. A tűzoltók dühödten dolgoznak az oltáson, és a drukkoló tömegben egy kis csalódás kél életre, az elhamvadó lángok nyomán.
A rémhírterjesztőben is ez a fajta sajnálkozás élhet. Másként miért adna tovább olyan híreket, amelyek valótlanságáról már bizonyságot nyert? Miért másért élvezné a hallgató arcán felgyűlő szörnyülködés lángját?
Több ez, mint a jólértesültség szerepében való tetszelgés. Gondoljuk csak meg: jólértesültet úgy is lehet játszani, hogy a valóságot, vagy a valósághoz közel eső, esetleg enyhítő történeteket ad közre, mesél széltében, hosszában.
És, mert nem ezt teszi, érdemel az enyhe jólértesült jelző helyett súlyos, kárörvendő megbélyegzést. Mást is érdemelne, mert az egyik legszebb emberi tulajdonságot, az együttérzést kótyavetyéli el.
Hitelt azonban semmiképp sem kaphatnak szavai, hiszen megalapozatlan, tudatosan hamis híreivel, történeteivel az igaz együttérzés helyett a maga gyönyörködő, kárörvendő szörnyülködéséhez aljasítja hallgatóit is.
Miskolczi Miklós
