A győzelem az emberé lesz

Fejér megyei Hírlap – 1966. július 6.

A GYŐZELEM AZ EMBERÉ LESZ

Dunaújvárosban, a Barátság városrész színes, modern házainak ablakaiból rádiózene hallatszik. A sétányok padjain néhány idős ember üldögél, a Duna túlsó partját nézegetik, ahol már sárgul a búza. Fiatalasszonyok gyerekkocsit tolnak, kisfiúk, kislányok futkároznak – megszokott délutáni kép ez, a fiatal város egyik kedves részében.
A szélső házaktól nem messze azonban kotrógépek lánca csikorog, dömperek motorja dübörög, amint hatalmas port verve fordulnak sárgás löszrakományukkal a lefelé vezető útra, a Duna irányába.
A gyermekektől, a házaktól, a pihenő öregektől alig tízhúsz – ötven méternyire ott leselkedik a veszély,

az omladozó lösz-part.

De a házak mögött, egy félig földbebújt, jelentéktelennek látszó sárga házikóban – mint egy harcállásponton – ott a védelem vezérkara, Jurcsek Viktor főmérnök és munkatársai. Mosolyogva mondják, ha a part szakad, ők vannak a legveszélyesebb helyen, a házak és a part között. Persze, ez már inkább csak tréfa, mint valóság, mert azóta, amióta 1964. február huszonkilencedikén a korareggeli órákban valóban szakadt a part – sok minden történt.
Emlékezetes az a nap Dunaújvárosban. A “radari” partszakaszon előbb néhány repedés támadt, aztán ezek egyre szélesedtek, sírtak, csikorogtak a lefektetett csővezetékek, hogy aztán dübörögve zúduljon le a többszázméternyi löszpart. A Duna vize zavarossá vált, a parttól bentebb zátony gyűrődott fel, a Vasmű vízellátását biztosító szivattyútelep harminchat méterrel került beljebb az eredeti parttól. Semmivé vált szállás-barakok, cérnaszálként szétszakadt vezetékek,

kifordult gyökerű fák

jelezték a katasztrófa színhelyét.
A partomlás fő okait ma már tisztán látják a szakemberek. Az egyik – a Duna romboló hatása. Egy pillantás a részletes térképre és kitűnik, a Duna egy kanyarulatának legkritikusabb pontja volt a “radari” partszakasz. A folyam sodrás-vonala ott a parthoz közel halad, állandóan sodorta, mosta, rágta a partot, gyengítette a negyven-ötven méter magas löszpart megtámasztását.
A másik ok – a lösztalaj alsó rétegeinek elvízesedése volt, ami bizonyos adottságok összejátszásával szinte szappanszerűvé vált. 1950 óta tizenhárom-tizennégy métert emelkedett a talajvíz szintje. Az ember beleavatkozott a talaj vízháztartásának rendjébe – mondta el Jurcsek elvtárs -, évszázados vízmosásokat, vízfolyásokat változtatott meg.
Ez mellett az egyik legfőbb ok – a város csatornarendszerének nem megfelelő állapota miatt nagyon sok felesleges víz került az erre különben is érzékeny lösztalajba.
A partomlás után az első teendő

a közvetlen veszély elhárítása,

az okok megállapítása, a további tennivalók kijelölése volt. Ehhez fogható munkát hazánkban még sehol nem csináltak (Jurcsek elvtárs a balatonkenesei löszpart jóval kisebb munkálatait említette), alapos, mélyreható vizsgálatot kellett folytatniuk a magyar és szovjet szakembereknek.
A munkálatok első szakaszában a “radari” part rendezésére került sor – rézsűzéssel. Itt jelenleg negyven-negyvenöt méter mélységben tárórendszer építése folyik, amellyel a megcsúszott terület felszín alatti vizeit gyűjtik össze és vezetik le a Dunába. A táró tulajdonképpen egy alagút-féle, körülbelül hétszáz méter hosszúságú, két és fél-három méter belvilágú. Jelenleg mintegy ötszázötven méter áll már készen belőle. Az elkészülés után kutakat bocsátanak le hozzá, ezekben a felettes rétegek vize kap szabad utat lefelé. A táró építése a budapesti földalatti vasúthoz hasonló, sűrített levegős, keszonos módszerrel történik. A körülmények nagyon nehezek, néhol valóságos iszapon kell az építőknek átvergődniük.
Nagy erővel folyik a dunai partfal megtámasztása és a folyam rombolóhatásának megszüntetését szolgáló vezetőmű építése. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi parttól száz-százötven méterrel beljebb

kőgátat emelnek,

a dunaújvárosi Duna-part teljes hosszában, majd a gátat a jelenlegi parttal keresztgátakkal kötik össze. Az így keletkezett tizenöt “kazettát” aztán földdel töltik fel. Ezzel több kilométer hosszú, sík, parkosításra, sportolásra alkalmas területtel gazdagodik a város, már eddig százhuszonötezer tonna (háromszáz uszályrakomány) követ, 470 ezer tonna kohósalakot, 270 ezer tonna kavicsot használtak fel.
A vezetőmű építésével egyidőben folyik a város melletti magaspart rendezése, elsőnek a Barátság-városrésznél. A löszpartot itt nem rézsüzik, hanem lépcsőzetesen, teraszosan képezik ki. A kitermelt földet a Duna mellett, a “kazetták” feltöltésére használják fel. Munkálkodnak a felszín alatti vizek megfogásán, majd elvezetésén. A többféle kipróbált módszer közül az éppen itt telepített, csápos, nagyaknás rendszer látszik a legeredményesebbnek. Ez már most, a teljes kiépülés előtt, percenként száz liter talajvizet ad a levezető csatornába.

A város területén feltáró és egyúttal figyelő-fúrásokat telepítettek. Azt is hallottuk Jurcsek főmérnök elvtárstól, hogy az első két talajvízszint figyelőkutat még 1950-ben fúrták, egy ideig vizsgálták is őket, de aztán mivel semmi sem történt, a rendszeres figyelést abbahagyták. Most valóságos fúrás-háló az, amit megfigyelés alatt tartanak. Megkezdték a talaj elvizesedése egyik fő okozójának, a város csatornarendszerének felülvizsgálatát és karbantartását.
A védelmi munkálatok teljes összege

421 millió forint.

Ezzel a ráfordítással a tervek szerint 1969-re befejeződik a dunaújvárosi térség biztosítása. Ez természetesen csak a munkálatok elvégzését jelenti, a város vízvezetékei, csatornái továbbra is állandó és megkülönböztetett karbantartást kívánnak. Nagy gondot kell fordítani a megépült védőművek fenntartására is.
Éberen kell őrködni, hogy a löszre épült város és a Vasmű a rossz talajadottságok ellenére is biztonságosan élhessen, termelhessen, nyugodtan beszélgethessenek a padokon az idősebbek és futkározhassanak a gyerekek a Duna-menti városrészek parkjaiban.
1964. február huszonkilencedikén a lösz, a víz és az ember mérkőzésének első menetében nem az ember győzött. De most, a sárga kisházból irányított csatában bizonyos, hogy a győzelem az emberé lesz.