Intercisa Múzeum homlokzata /2017
fotó: Horváth Tamás
Időről időre az érdeklődés középpontjába kerül városunk, ilyen, vagy olyan okokból. Szóba kerülnek a nehézségek, a Vasmű léte, illetve épp nem léte, mindenkinek megvan a maga teóriája és elképzelése Dunaújvárosról, az egykori Sztálinvárosról. Sokan vélt, vagy valós okok miatt ki sem állhatják, és vannak mindazok, akik a végletekig kiállnak szeretett településük mellett. Jómagamat is ebbe a csoportba lehetne sorolni, már ha valaki skatulyázni, osztályozni szeretné a lokálpatriotizmust. Igen, le sem tagadhatnám ezt, bizonyíték lehet erre az elmúlt évek, évtizedek “termése”. Kiemelt érdeklődéssel követem, kíváncsian kutatom a város múltját, és egyre több mozaikdarab kerül helyére, egyre többet ismerhetünk meg az amúgy is jól dokumentált várostörténetünkről. De ugyanilyen érdeklődéssel figyelem mindazon cikkeket, tartalmakat is, amiket most készítenek városunkról. Ki átutazóban szerzett rövid élményeiről, ki az itt szerzett tapasztalatairól ír, tudósít, miközben természetesen Dunaújváros is valamilyen szinten szerephez jut. Talán főszerepet is érdekességeivel, látnivalóival, értékeivel, és történelmével egyetemben.
Ritka eset a mai, hiszen általában ezekre nem is szoktam reagálni, pláne ha ordas hibáktól hemzseg az anyag. A mai kivételt képez, hiszen olyan helyről érkezett az írás, ahonnan nem ezt várná az ember. Egy múzeum, egy dunaújvárosi múzeum dolgozójának tanulmányában már a második mondatban sikerül ezt a badarságot leírni:
“1950-ben Sztálinváros néven alapították”
Talán elfelejtette kikérni a kollégák segítségét, nézzék át az anyagot, mielőtt ország-világ elé tárja irományát. Vagy elfogytak a forrásanyagok, netán épp egy kicsivel több energiát kellett volna beletenni? Városunk történelme nem ezt érdemli. Ha csak az írás címében szereplő kérdésre kellene válaszolni, miszerint:
“Hogyan oktassák a múzeumok a szocialista múltat?”
Minimum pontosan. Körültekintőbben, kellő tisztelettel az érintett téma irányában. Természetesen az eléggé zanzásított és kellőképpen felületes várostörténettel foglalkoző bekezdést már komolyabb téma követi, amiről érdemes és illő is beszélni megfelelő keretek között, akár online, akár offline térben. Erre kifejezetten alkalmas lenne akár Baráti Körhöz hasonló nyitott csoport, ami Dunaújvárosban 62 évvel ezelőtt, 1962. október 20-án alakult meg. Vajon most miért nincs?! Továbbmegyek: mikor lesz megint? Milyen akadályai vannak ennek, mi a késlekedés oka?
Dunaújvárosi Hírlap – 1962. október 19.
Nem kell félni ha másnak is van és természetesen lesz is véleménye, de ha lehet ne zárkózzon be a múzeum a saját maga teremtette csonttoronyba, legyen nyitottság az új dolgokra, az új lehetőségekre, hogy legyenek a későbbiekben olyan látogatói is a múzeumnak, akik tényleg kíváncsian térnek be, vagy érkeznek vissza családtagokkal, barátokkal. Akár meglévő eszközök segítségével meg lehetne teremteni egy sokkal szerethetőbb, érdekesebb intézményt. Nekem is voltak ötleteim, sajnos a virtuális fiók mélyén végezték.
A fentebb említett tévedést pedig lehet korrigálni, javítani, ha lehet ne terjedjen tovább ez a badarság, hogy a cikk soron következő olvasói már a helyes adatokkal találkozzanak. Épp a napokban találkoztam Kemény Dezső által megírt cikkben publikált tévedésekkel, amit már ugyan nem lehet javítani (kár is lenne), de a soron következő lapszámok egyikében a javítás, pontosítás is megérkezett Schlitterné Nyuli Annától, Panni nénitől. Tanulságos és előremutató….
Olvasnivalónak pedig ajánlanám elsősorban az “50 éves Dunaferr – Dunai Vasmű krónikája” című kiadványt, ami vastagságához hűen elég tartalmas anyag, de különösen fontos anyag lehet még a szintén 2000-ben megjelent “Dunaújváros története” is, amit még a neten is meg lehet találni.
Ha nem lenne meg, kölcsönadom…. tényleg.
A további munkához pedig kitartás, ne csak munka, valódi örömforrás is legyen, ezt tapasztalatból tudom mondani: észre fogják venni.
Horváth Tamás
