Dunaújvárosi Hírlap – 1965. július 13.

1965. július 8-án elhunyt dr. Weiner Tibor, a műszaki tudományok kanditátusa, az MSZMP Dunaújvárosi Bizottságának tagja, a Dunaújvárosi Városi Tanács Bizottságának társadalmi Végrehajtó elnökhelyettese, Dunaújváros főépítésze.

Apja akarata ellenére választotta az építész pályát és az apai igazságtalanság elől utazott Németországba 1929-ben, a budapesti Műegyetem elvégzése után. A Bauhaus-Dessauban töltött évek aztán nemcsak az építészettel kötötték össze életét, hanem a munkásmozgalommal és a fasizmus elleni harccal is. A fasizáló Németországból kiutasították. Egy ideig még Berlinben élt illegálisan, majd 1931-ben a Szovjetunió nyújtott számára otthont és munkát. Tanársegéd lett a moszkvai műegyetemen, városrendezési munkákban vett részt, tervezett lakóházakat és iskolákat, s részt vett a moszkvai Metro tervezésében is. A moszkvai évek alatt teljesedett ki építész-elméleti munkássága is.
A történelemszeszélye 1937-ben tovasodorta a Szovjetunióból. Két párizsi év után Chile nyújtott számára menedéket, ahol megőrizte hűségét az építészethez csakúgy, mint a munkásmozgalomhoz. Még a Chilében kapott egyetemi katedrát is arra használta fel, hogy az építészet szeretete mellett a fasizmus iránti gyűlöletet is hallgatóiba oltsa.
Közel két évtizedes emigráció után térhetett vissza Magyarországra. Itthon az Építésügyi Minisztérium különböző tervező irodáiban dolgozott, előadásokat tartott a Műegyetemen, s 1950. óta megszakítás nélkül Dunaújváros tervezéséin dolgozott.
Munkájának elismeréséül kétszer tüntették ki Munka Érdemrenddel. 1951-ben bronz-, 1960-ban aranyfokozattal. Megkapta a Dunai Vasmű Emlékérem ezüst- és bronzfokozatát, elméleti munkásságáért pedig 1953-ban az Ybl-díj I. fokozatát nyerte el.
Dr. Weiner Tiborral nemcsak kitűnő szakembert, nemcsak igaz elvtársat vesztettünk, hanem olyan embert is, akinek életével Dunaújváros szétválaszthatatlanul összefonódott.

________________________

________________________

Búcsúlevél

Tekintetes Uram!
Vannak pillanatok, amikor arcunkra fagy a mosoly. Nem így képzeltem el levélváltásaink végét. Azt reméltem, hogy kegyelmed még nagyon sokszor megtisztel válaszával. Azt hittük, hogy az emberi kor végső határáig elviccelődhetünk, jól odamondogatva egymásnak, és mégis nagyon szeretve, tisztelve egymást.
Nem így lett.
Nem akarom hinni, hogy Kegyelmed itthagyta ezt a várost, amelyet annyira szeretett, amelyért annyit dolgozott, vitatkozott, amelyért bizony sokszor érdemtelenül kapott bírálatot, a jogos elismerés helyett. Mert vannak szebb új városok a világon, de városabb új városok nincsenek. Mérhetetlenül szomorú vagyok, hogy ezt az igazságot, ha szóban el is ismertem Kegyelmednek, le soha nem írtam.
Tudom, Tekintetes Uram, könnyen viselte el a halált. Mint minden ember, aki tudja, hogy miért élt. Derűs lehetett utolsó pillanatában is, mint életében mindig. Akik személyes barátai voltunk kegyelmednek, ismertük sajátos, kesernyés humorát, amelytől – és nem e sorok írójának humorától – népszerű lett a Kőműves Kelemen levelei rovat is újságunkban. Ezért nehéz hát hangot változtatni e levélben, s ha még tudna, válaszában tiltakozna is a szomorú hangvétel miatt.
Azt várná az ember, hogy egy jó barát elvesztésekor megálljon az élet. Sértőnek tartja a város – melynek kegyelmed mégiscsak nesztora volt – lüktető hétköznapi életét, hogy munkálnak gyárak, épülnek házak, pedig Kegyelmed, túl a halálon bizton örül ennek. Csodálkozik, szégyenkezik önmagán az ember, hogy másra is tud gondolni, mint a sokak által tisztelt, szeretett atyai jóbarát elvesztésére.
Mennyi mindent szerettem volna még mondani Kegyelmednek. Nevetni, örülni, bosszankodni és vitatkozni együtt. Tudom, mident szívesen fogadott volna, csak ezt nem – a búcsúzó szavakat.
De nincs más választás. Kegyelmedet elszólította a sors. Élete munkája az idők végezetéig megőrzi emlékét. Nekünk nem marad másvigaszunk, mint hogy elmondhatjuk: személyes jó barátai voltunk annak, akiről majd tankönyvek és emléktáblák emlékeznek meg. Szomorú vigasz ez. Mert mennyivel jobban szeretnék ezután is kegyelmeddel sétálni a város utcáin, mintsem az elmúlásról elmélkedni a korán elhunyt, tevékeny ember, jó barátról elnevezett utcán.
Válaszát ezúttal hiába várja, emlékének tisztelettel adózik tisztelője és barátja

Miskolczi Miklós

________________________

BORÚS SZEMREHÁNYÁS

Nem szép tőled, Tibor. Így “átejteni” egy barátian nyílt, benned bízó emberszívet.
Alig egy hónapja, hogy spártaian egyszerű Kossuth utcai szállásodon utoljára ültünk kettesben egy üveg vörösbor mellett. Éjfél után, szándékkal, cselekedettel, viaskodással tele munkanap után, sőt ráadásul éjfélig nyúló, hullámos, iszapos, apró örvényekkel kevert kultúrpolitikai vitatkozás után. Spártai szállásodnak egyetlen dísze volt: a Rólad készített nagyméretű, markáns, mégis mosolyt fakasztó, tűnődő mosolyt fakasztó karikatúra. Nagyon jó művész rajzolta Rólad, chilei művész, a Földgömb másik oldalán, két kisebb méretű földrengés között. Nem egyszer mondtad el, hogy Chilében töltött tíz éved alatt alig került összesen száz olyan nap, hogy egy csipetnyit sem rezzent volna meg talpad alatt a padló, az úttest vagy éji pihenésed alatt az ágy.
– Meg lehet szokni. Chilében évezredek óta folyamatos a földrengés, mégsem menekült el a népe, hanem rohamosan szaporodik. Ez a nagyszerű az emberi fajban, hogy nem adja meg magát az örök félelemnek sem, szőlőt ültet a meg-megmoccanó hegyóriások lábánál, ízes és erős vörösbort termel, s ha nagyon imbolyog a föld, többet iszik az ember a nehéz borból, míg összemosódik a külső és belső imbolygás, s oda lehet vetni a fenyegetés elé a fenegyerekes kérdést: “No, hadd lássuk, Imbolygások Istene, mire megyünk ketten.. ?!” – magyaráztad fanyarkás, néha mélabús humoroddal, tapogatva és közelítve a chílei nép lehetséges lelkivilágaát, nem annyira a tudós, mint inkább a művész tapogatóival. Egyéni, színes, hangulatos rálátásaid és értékeléseid voltak, s ha létszemléleted módját alapvetően meg is határozta az építészmérnök és a szocialista ember realizmusa és materializmusa, mégsem tudtál soha a “szakbarbár” szűk szemhatárai közé beszorulni. Nemcsak reális alapszerkezetében, hanem irracionális felépítményeiben is szeretted volna, akartad tetten érni és rögzíteni a létet, az embert, a társadalmat. Ez volt Benned a művészi. Ezért merült fel énbennem már évekkel előbb a gondolat, hogy lényeges veszteség lenne a magyar, s talán az emberi értékösszegzésnek, ha életutad a hozzáfűződő egyéni refleksziókkal együtt nem rögzítődne írásban, önéletrajz, emlékirat, napló, életrapszódia, vagy bármi egyéb műfaj címen.

Munka közben

Természetesen nem Chilénél kezdve, hanem a századeleji Magyarországba ágyazott gyermekkornál, bombardonos hangsúlyt adva 1929-nél, amikor a feltarajló embertelenség elől hontalanná kellett válnod. Párizs, a hanyatló polgárvilág, atomizálódó, újragyürkőző forradalmi mozgalmak kavargása politikában, gazdaságban, művészetben, amint az egy fiatal magyar emigráns vetületében megmutatkozott, párizsi évek, vagy a Szovjetunió-beli hét esztendő. Belépés a tudományosan megálmodott jövő birodalmába, az első boldog szívdobogásoktól, lelkendező, önfeláldozó munka éveitől kezdve a remények megdermedéséig, amikor a tragikus kisiklás légkörében szinte mindenki gyanús lett, aki él, de elsősorban minden “idegen”, amikor barátaid suttogása szerint örülhettél, hogy “csak” kiutasítottak a vágyak birodalmából, s nem kellett még keményebb sorsokban osztoznod. Zúzott reményeidet, kavargó érzéseidet és gondolataidat cipelhetted a Földgömb másik oldalára, Chilébe. Chilében annál könnyebb volt megszokni a mindennapos földrengést, mert közben a földkerekség egész embertörténelme is a rengés állapotába jutott, megfordult a történelem a tengelye körül, és Te húsz évi hontalanság után hazajöttél. Haza, ebbe a kicsi, de nagy bűnökkel és nagy betegségekkel megostorozott országba, amelyik könnyedén megtagadott Téged, Te mégsem tudtad megtagadni, de nagy frázisok nélkül örülni tudtál annak, hogy rettenetes áron bár, de a történelmi fordulattal végre eljutott ez az ország az emberibb történelem kapujába. Hazajöttél, hogy segítsed építeni az új, emberibb országot. Nemcsak képletesen, hanem szó szerint építeni. Nem sok embernek jutott ilyen nagytisztességű felelősség, hogy lelke, irányítója, főépítésze legyen egy ilyen új értelmű emberi lakóhelynek, egy ilyen múlttalan, előzménytelen alkotásnak, mint a pentelei határból Dunaújvárossá magasodó szocialista alkotás. S ha vannak is vitathatók a részletek között, összegének történelmi értékét és jellegét nem lehet tagadni. S bár a Te neved és alkotó életszakaszod iratlanul is meg van örökítve a város köveiben, mégsem lehet feljegyezetlenül, sőt annál inkább nem lehet mindazt hagyni, amit a szocialista városépítés előtt és alatt éltél, láttál, éreztél és gondoltál e roppant ívű egyéni hányattatásban. Te, a mérnök, a művész, a reális humanista. Fel kell jegyezned mindezt, ha beleszakadsz is, mondtam én, két-három évvel ezelőtt.
Te először mosolyogtál és legyintettél. Nincsenek írói becsvágyaid. Erőd, időd és akaratod sincsen ilyesmire. Aztán én ismét és újra elkezdtem, hogy bűncselekmény lenne a közösség ellen, ilyen nagyívű, széles és mély emberi tanulságokat kibányászatlanul hagyni. Már nem legyintettél, csak az idő és az erő hiányára hivatkoztál. Még később abban akartál velem kiegyezni, hogy csakugyan, mégis megcsinálod, és rögtön hozzá is fogsz, mihelyt nyugdíjba mégy. Én aggályoskodtam, hogy a feljegyzetlen emlékek minden nap kopnak, fakulnak, ritkulnak, minden napi késés szegényedést jelent, s az a nyugdíj talán csak öt vagy tíz év múlva lesz esedékes..
Végre meghajlottál, beláttad, hogy ez a munka nem egyéni becsvágy vagy hiúság dolga, nem felesleges gyerekség, s a feljegyezetlen emlékek csakugyan vészesen fakulnak. És sajátos, félrebillenő fejű tűnődés közben önként ígérted meg, hogy egyelőre még csak rapszodikusan, rendszertelenül, de megkezded a feljegyzéseket – még ezen a nyáron.
Nem szép tőled, Tibor, hogy ilyen iszonyú mellbevágással ráztad le magadról az ígéretedet. Nagyon gorombán ejtettél át, Tibor. S ha Rád gondolva bepárásodik a szemem, az csak a keserű csalódástól van.

Barsi Dénes

________________________

Exegi monumentum…

Május volt. Számára az utolsó. Kigombolt kabátban jött a Vasmű úton, kissé hajlottan, elmerülve napi gondjaiba. Csípős szél volt, a tavaszt reklamálta. Hogy az idén elmaradt a tavasz. Aztán végignézett a zöldelő fákon, füveken.
– Ezek nem várják, amíg kimelegszik az idő. A virágok tudják, mikor kell kinyílniuk. Borult időben, esőben, szélben kinyílnak, ha egyszer tavasz van. Hát nem csodálatos ez? Milyen jó, hogy az életnek vannak ilyen kérlelhetetlen törvényei.
És már nevetve sietett tovább. Aztán ez a kis beszélgetés úgy megragadt bennem. Az élet szeretőjének ez a titka, azt hiszem, hogy bízzunk abban: minden, aminek elérkezett az ideje, hogy legyen az megszületik, az lesz. Mindannyiunknak megadatott, hogy bízzunk az életben, jövőben, társainkban és önmagunkban. De nehéz élni ezzel a megadott lehetőséggel. Mennyi bizalom, hit kell ahhoz, hogy egy kukoricadűlő közepére négy karó helyét megjelölje ahol majd A és B útja lesz egy városnak, ami még csak tervező asztalokon létezik. Aztán a politikai élet viharai jönnek, de a löszből sarjad, szüntelenül sarjad az élet. S mire élvezhetné az új élet napsütését, örökre el kell hagynia városát. De arról a helyről, ahol az első karókat leütötte a földbe, immár negyvenkétezer ember gyásza kíséri… Emberek, akik itt találtak munkát, otthont, életcélt és boldogságot.

Szép karriert futhatott volna be. Tudása, tehetsége és rangja is volt hozzá. Azt hiszem, esküdt ellensége volt a személyi gőgnek, hatalomvágynak. Végtelenül szerény volt s volt, amire szerény lehetett. Kereste a fiatalok társaságát, s örült, ha közéjük tartozónak érezhette magát. S tudtuk, hogy közöttünk ő volt a legfiatalabb, engedte megismertetni velünk az örök fiatalság titkát. Akik igazán ismerték, törékeny alakja mögött felfedezték a kommunista ember-óriást, aki a legkevésbé sem zavartatva magát a formaságoktól, célratörően, hajlíthatatlan gerinccel haladt a maga útján, nem a maga érvényesülését, hanem az emberi alkotás érvényesülését, a tudás, a szépség érvényesülését tartotta fontosnak.
Kommunista volt. Szerény, odaadó közkatonája a pártnak, ő, aki soha nem tudta megtanulni a protokollszabályokat, pártfeladatait mindig fegyelmezetten, legjobb tudása szerint látta el. Sokat és hevesen vitatkozott, harcolt kisebb személyi hibák, elméleti tévutak ellen, bátran bírálta elvtársait is. De azt soha nem hagyta, hogy ezt kihasználva bárki is alantas szándékkal a párt nevét vegye szájára. Ebben kérlelhetetlen tudott lenni.
Bohémnak tartották sokan, akik félreismerték. Nem őrizte tekintélyét, ezt másokra bízta akaratlan is. Nem érdekelte különösen, hogy elégedettek-e vele mások. Ő mindig elégedetlen volt magával. Mindig valami szebbről, valami jobbról álmodott, amikor munkája került szóba. Másokért élt, másoknak világított – élete utolsó lobbanásáig.
Hadd mondjuk el helyette Horatius halhatatlan szavait: “exegi monumentum aere perennius…” Mert Weiner Tibor ércnél maradandóbb emlékművet állított magának. Negyvenkétezer ember otthonát, az ifjúság városát. S valahol mindenütt itthagyott egy kicsit emberi nagyságából, a jövő és szépség szeretetéből, a kommunista tisztaságából, ember gerincességéből, itthagyta bennünk az emberi méltóság magasztos érzését és a hitet, hogy a halál letörheti a legszebb virágokat is, de helyén újak és újak nyílnak, mert az élet törvénye ez.
Tisztelettel adózunk emlékének.

Nagy Jenő

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.