A BÁNOM-UTCA FÖLÖTT úgy áll szétterpesztett lábával, karcsú derekával, széles vállával az elektromos távvezeték-feszítőoszlop, mint egy diadalmas hadvezér, mint maga a győzelmes jövő az eltakarodó múlt felett.
S én, a jövőnek krónikása, most e múltban járok.
Odakint alkonyodik s itt, a partba vájt alagútforma kis szobában félhomály van. Boltozatos kis barlang, bévül fehérre meszelve. Egy ember éppen felállhat benne. A puha löszből van kifairagrva a tűzhely is., félig meg téglából rakva; asztal, két szék, a végiben meg egy dikó. Fölötte ugyancsak fehérre meszelt, szabályos ívelésű vakluk: ez a szekrény. Meg itt, az ajtóhoz közel, a falon kanalas, – hullámosra faragott fapolc.
Az öregek laknak itt, az öreg Zsömbörék. Mert a fiatalok már annyian vannak, hogy éppen elegek a szobának, ők pedig megszokták már a barlangot. És nem is rossz: alig kell fűteni. Egyszer tüzet raknak és akkor meleg van egész nap, egész éjjel. Mert a Bánom-utca két riadt kis házsora úgy szorult az Öreghegy oldalába, akárcsak azok a fecskefészkek, amelyeket a löszfalakba vájtak a csicsergő madárkák. Ez a barlangszoba is olyan, mint valami nagyobbra sikerült fecskefészek. Á ház a függélyesen meredő löszfalhoz tapad és benne folytatódik; pihés, csibe, mely csak fejét dugja ki terebélyes anyja-védelmét nyújtó teste alól. Kint, a kis udvaron ólak, ugyancsak, félig a falba vájva. Ez a büszke lösz-szirt – otthon. A ház fölött karvastagságú gyökerek csavarodnak, vékony gyökérszálak, mint sűrű folyondár lógnak lefelé.
Alkonyodik.
Zsömbör Imre mesél.
Meséi nyomán kerekedett bennem ez a történet.
A KICSINY DESZKAKOPORSÓT letették a földbe.
Nem hallatszott hang, csak néhány zsellérasszony zokogott, halkan, fojtottam. Feketeruhás, szikár alakjuk élesen vágódott bele a sötétszürke alkonyi égbe, akárcsak a magasban karicsáló vadlúdak fekete V-betűje. Pap nem volt; a plébános-kanonok úr nem jött el a temetésre. A néhány napot élt ártatlan lélek azért nem fog elkárhozni; nem olyan kegyetlen az isten, mint a földi urak. Meg se keresztelték a kicsikét, úgy pusztult el.
Néhányan keresztet vetettek, volt aki miatyánkot mormolt.
Az apa nem imádkozott és nem vetett keresztet se. Száraz szemmel, mozdulatlanul állt és nézte az új kis sirt a többi mellett. Ebben a sarkában a temetőnek lakozik az ő családja, a Szórád-gyerekek.
Majdnem minden esztendőben meghalt egy gyermeke Szórád Mártonnak, a csizmadiának. Majdnem minden esztendőben így áll a kicsiny sír fölött, majdnem minden esztendőben felhozza ide a kis szentmihály-lovát az aranyvölgyi zsellérség, Szórád-gyereket temetni. De nemcsak Szórádot: másokét is. A falu szélein, a földvári szérűskerten túl, az Aranyvölgyben, a Nixbróton több gyerek halt meg, mint amennyi életben maradt. Lassanként már a szülők se siratták őket, csak tompán, gépiesen gondoltak a deszka-gondra, a temetésre. Még olyan is volt, aki erre se gondolt, csak felkapta a holt csecsemőt, betekerte valami rongyba, úgy vitte el nyalábjába, elásni. Ha meg egymásután haltak meg, még bosszankodtak is a szülők meg a szomszédok: mért nem egyszerre haltak meg, egyszerre temettük volna. Csecsemő is hullott, meg nagyobbacska is. A tizesztendősök között is sokat szedett a halál. Aki adott rá valamit, szépen felöltöztette, legalább holtában legyen ruhája, tisztességesen jelenjék meg a kis lélek az úr előtt. A gondos szülő így tett. Valahogyan összeütött kis fehér ubonyt, hosszú ümeget, fodorral a csuklón meg a bokán. Virágkoszorút tettek a kis halott fejére. A kisfiúkat is fehérbe öltöztették, csak a nagyobbak pruszlilkot is kaptak. Ümög, gatya, kis kalap a mejjire. Úgy aztán föltelhették a szentmihály lovára.
A Szórád-lányka is szépen fel volt öltöztetve; Jurinkáné csipkés kis főkötőt varrt neki. Koszorú volt az összeaszott kis fején, teli virágokkal.
A csizmadia most arra gondolt, minek is születnek a világra ezek az ártatlanok, ha mindjárt el is hagyják? Mire jó ez a néhánynapos vagy hetes vagy éves átmenő szállás? Mért köll az úristennek úgy megtréfálnia a szegény embert kegyetlen tréfával, hogy magzatot ád neki, aztán mindjárt visszaveszi? Mert ha megszokta is már az ember gyereke, hogy így van, hiába, mégis minden alkalommal fáj. Ámbár az is igaz, mi sorsa volna az ártatlannak, ha megnőne akkorára, mint az apja? Csak ugyanez a szenvedés, ugyanez a gyötrelem, a roíbot és a nyomorújság, örömtelen élet, falu széle meg vándorlás. Meg félelem, meg örök alázkodás, éhség, hideg, száraz betegség. És mégis: ha valakinek élni adatott, az éljen! Úristen, már éppen tíz gyermeke született eddig és életben van három! A háromból is kettőnek már lázrózsák vannak az arcán. És tud-e enni adni nekik? Mi volna, ha élne mind a tíz?
Aztán szétoszoltak és némán hazamentek a novemberi estében.
A falu közepe felől, a Montbach-kastélyból zeneszó foszlányait hozta a szél. A fiatalabbik kisasszony születésnapját ünnepelték. Különben csend volt, a szérűskertekben is elült a dobogás, este volt, nem nyomtattak már. A lovak az istállóban ropogtatták a búzaszalmát.
1836-ot írtak iákkor. Pozsonyban már befejezte munkáját a négy esztendővel azelőtt összeült diéta. Egy sápadt, nyugtalan gróf valahol a nemzet pallérozódásáról beszélt és a művelt Angliára hivatkozott. Gyertyafény mellett egy sárospataki jurátus az “Országgyűlési Tudósítások”-at fogalmazta és az aszódi gimnáziumban egy tizenhároméves kisdiák titokban verseket irkáit.
Szórád Márton hazaért és az alacsony ajtón bebújt házának egyetlen szobájába. Sötét volt odabent, ő gyújtotta meg a gyer tyát. A rongyokkal fedett dikón feküdt a felesége, szürke szemét a mestergerendára meresztve. A gyermekek, a hétesztendős Maris, a négyéves Miska és a kétéves Jani a sarokban gubbasztottak. Nehéz szag terjengett a szobában; aki kívülről bejött, mindjárt megérezte. A levegőtlenségben makacsul megült a frissen cserzett bőr, a festék, az emberi kipárolgás és a sovány ételek szaga, mert az az egy szoba volt minden: a lakás, a műhely, a konyha, a kamra. Nem is egészen szoba volt, hanem félig barlang. A vályogviskót Szórád ügyesen a meredek löszfalhoz építette, úgyhogy a ház a földben folytatódott. Úgy kapaszkodott a kunyhó a partoldalba, mintha belőle nőtt volna ki; inkább csak jelképként jelezte, hogy lakója tartani szándékszik emberi rangját, ha barlangba szorult is, mint hajdan az ősök.
Az asszony tompán megszólalt:
– Megvolt?
– Meg – felelte Szórád Márton kisházas zsellér és csizmadiamester, ölébe véve a kis Janit. úgy ölelte át és simogatta, mintha meg akarná védeni az ólálkodó haláltól.
Az asszony felült a dikón:
— Minek szenvedtem, megint, minek? Minek hordoztam? Hogy Supkának egy pár csizmája legyen?
Mert a deszkakoporsóért Szórád Márton egy pár csizmát adott Supkának, a bukott deszkakereskedőnek. Az asszony folytatta:
– Nem köll több gyerek, hallja kend? A halálnak szüljek? Nem köll, inkább ne is háljon velem soha többé…
Szórád Márton egy szót se válaszolt erre. Szegény asszony. Aztán megkérdezte:
– A forróság lep-e még? S a hideg lelt-é azótátul fogval?
Az asszony nem felelt. Látszott rajta, hogy szenved.
– Hozzál vizet édesanyádnak – mondta Márton, a kislánynak, Marisnak.
Aztán felállít és a festékekhez ment. Tegnapelőtt főzte a pirosat, fűzfiagombából. A piros paréj elfogyott. A sarokban fűzfavessző állt nyalábban. Most nem tud kosarat fonni az asszony, de ebből a vesszőből nem is lehet. A kislány, Maris ment ki szedni, de ő még nem tapasztalt ebben: disznóficfát szedett, feketét, amelyik törik. Mindegy, no: a baj mindig rajostul jön. Eperfatapló is kevés van már, abból készül a sárga festék. Még az a jó, hogy úgy sincsen rendölés. A bodzabogyó elegendő a fekete csizmákhoz. Csak bőr legyen hozzá, meg jöjjenek a népek.
De nem jönnek. Igen nagy a szegénység.
Amikor Maris belépett a vízzel, mögötte meghajolva bejött néhány ember is. Jurinkáné jött legelől, a féltelkes; fazekat hozott, letakarva kendővel.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus, – köszönt kicsit éneklő hangon Jurinkáné. – Maristoik mondta, hogy “édesapám is meggyütt mán” …Hát így kendet is itthon találtam. Egy kis barnára sült istercet hoztam neked, Veronkám – s odalépve az asszony ágyához, letette a fazekat.
– Adjon isten jó estét, – köszönt egy alacsony, csontosarcú, tüzestekintetű ember, Prétsényi, Pál. Negyedtelkes jobbágy volt, akinek egész életét kitöltötte az, hogy egész telket követelt. Mert azt állította, hogy neki egész telek járna, csak a Montbach-család, a földesuraság bánt el vele, vagyis az apjával csúnyán.
– Itthon vagy, Márton?
– Isten hozott, – mondta Szórád Márton és meggyújtott egy másik gyertyát is. A gyertyafény kísértetiessé tette Prétsényi barázdás, hegyes-völgyes arcát.
– Elgyüttünk hozzád, Márton, – mondta egy jó ötvenes, lelógó, szürke bajuszú zsellér, Székeli István, aki onnan kapta a nevét, hogy Kisszékelyben született, onnan jött Dunapentelére. Mögötte meg a komája, Szlávik Márton mászott be, hétrét görnyedve, mert alaposan megnyúlt ember volt, ijesztően keskeny mellkassal. Ugatva köhögött és néha véreset köpött.
Ennyi emberrel már meg ís telt a kis szoba; több már nehezen fért volna be. Az Aranyvölgy meglátogatja a gyászoló családot. De nemcsak az Aranyvölgy: lám, a Magyar-utcából is itt vannak ketten: Jurinkáné meg Prétsényi.
Szórád Márton bort tett az asztalra. Szép, piros bor volt, saját termés. Három kis darab szőlője volt az Öreghegyen, onnan szüretelte. Ügyesen tudott bánni a borral. Ha sok volt is a fehér szőlő, mégis megpirosodott és hozzá nem is alkörmössel csinálta, mint soknak a szokása. Egy napig rajtahagyta a törkölyt, csak másnap szűrte. A törköly festette ilyen szépszínűre. Ennivalót nem igen tudott adni, de Szórádéknál talán puszta borral is elegendő a temetési paszita.
A nehéz levegőt még nehezebbé tette a keserűség. Mert a halott gyermek mindig felkavarja a lélek mélységeit; mennyi lefojtott düh, mennyi bosszú parázslik ezekben a mélységekben, gondosan elfödve, letakarva, hogy ne ingerelje az uraságokat!
– Mán csizmadiaságból se lehet megélni, – mondotta Szlávik Márton és köhögni kezdett. A homlokán verejtékcseppek jelentek meg.
Szórád Márton az ajtó szemöldökfáját nézte mereven, s mintha azon is túlnézne.
– Négy hónap alatt a Vészics Timóé volt az egyetlen rendölés. Az is rác; a magyarság leszokik már a csizmárul.
– Le ám, de még a puszta életrül is, – folytatta a megkezdett szót Prétsényi. – Hát csoda, hogy az apró családok meghalnak étten? Ha hazamegyek, ott állnak karikára az enyémek is, már nem szólnak egy szót se, csak a szemükkel kérdik: hozott-e valamit édesapám? Én se szólok vissza, csak éppen rájuk nézek: hugyan hoztam volna? Mán arra vetemedek, hogy orvhalász vagy orvvadász leszek, aztán vigyenek el, azt se bánom!
Egy pillanatig csönd lett, aztán mint a posztóval letakart dob, (tompán, panaszosan újra megszólalt Szórád Márton:
– Sem a fődből, sem a főd terméséből, se fának gyümölcséből, sem a határ vadjából, sem az égi vadmadárból, sem a Dunának halaiból sohult semmi része az ember gyerekinek. S miből részeltetik? A robotból, az adóból, az éhségből és a halálból.
– Az adóból? Azt mondod? – vágott a szavába Prétsényi. – Ládd-e, az egésztelkesek kevesebbet fizetnek, mint a sok nyomorult kódis… Nekem, a negyed telekre tizenegy pengő forint az adóm, és Mátó Dömötör, az a tiporni való ganajtúró féreg, a perceptor, egészhelyes létére nem fizet többet hét pengő forintnál! S még azt is az rablásbul fizeti, nem a magáébul!…
– És Tonka, a bíró űr? – szólt Székeli István. – Asse fizet egy véka ocsűt se! … Ótsad el az gyertyát, Márton, asse ingyen vagyon… Megleszünk mi sötétben is.
– Ki látott már sötétben paszitát? – csóválta a fejét Szórád Márton. – Hadd lássák: amíg a gyertya lángja ég, mink is élünk, ha tizedel is közöttünk a halál.
Prétsényi most megint reátért örökös mondanivalójára.
– Nem mindig vót ez így, de nem ám… Régebben más vót helyheztetésük az magyari jobbágyoknak. Csak erőszakkal vették el azokat a jogokat az urak és vetettek ilyen rossz szolgálatokra minket…
– Így mondják – szólalt még most Jurinkáné is, két kezét összekulcsolva az ölében.
– Te írástudó ember vagy, Mártony… – hajolt előre izgatottan, öklét az asztalra téve Prétsényi Pál. – Keresd meg valahol a régi kontraktust. Ott köll neki lenni a városházán, vagy Dobos kanonoknál, ananybötűkkel vagyon az megírva!… Mikor az urak elrejtették és megkezdték az úrbéri szolgáltatást, éppen tízesztendős lehettem. Föl akartunk kerekedni, más határba elmenni, de katonaságot hoztak reánk. Hány pozsonyi mérőt vethetünk most egy sessióba? Tizet. Addig meg tizennégyet lehetett… Hány kis hold réti főd jár most egy sessióhoz? Hat. Addig meg vót tizenkettő!…
Prétsényi is felköhögött. Hirtelen vette izgalmában a levegőt, szinte fuldoklott. Szórád Márton bort töltött neki.
– Igyál – mondotta rekedtes hangon és fülébe csengett a mondat: te írástudó ember vagy, Márton… Nem köllene-e megmozdulni már?
– Igen, te írástudó ember vagy, téged nehezebben csapnának be az huncfutok, – ismételte meg Prétsényi szavait Székeli István. – Kipusztulunk végtére innen a falu szélirül is.
– Jaj istenem, az urakkal nem jó húzakodni, – szólalt meg újra, félősen Jurinkáné.
– Ennél az se rosszabb, – jegyezte meg Szórádné. – Pusztuljanak az ő kölykeik is.
Prétsényi kiitta a bort, aztán folytatta:
– Ide hallgass, Mártony… Tizenhatodik esztendeje múlt, hogy idejöttél, olyanformán. Nem tudsz te mindent. Én elmondom neked, mért teszöl te minden évben egy gyereket a fődbe… Abban az évben kihítták az urak a szolgabírót, meg a főfiskálist, úgy idézték még az embereket az úrbéri regulációhoz. Ott vártak az urak déli harangszóig, mégse állott elő több, mint öt ember. Köztük volt az én édesapám is. De megmondták, nekik más, mint a régi kontraktus, nem köll. Akkor azt mondta a szolgabíró: aki ellenkezik, huszonöt bottal megverettetik. Akkor se köll, – mondták édesapámék, akkor se köll újmódi kontraktus. Úgy mondták, mihelyest a földesuraságok őket illendően kifizetik, készebbek egészen, helységestül fölkerekedni és más vidéken szállást keresni, hogysem az úrbért és az úrbéri házhelyet felváldolni… Akkor elment a szolgabíró és három nap múlva megint elgyütt a vármegyei strázsamesterrel meg katonasággal, azt az öt embert, az én édesapámat is, összekötözve vitték Fehérvárra, az népséget pediglen megröttenitötték, oszt úgy váldolták föl az úrbért…
Csönd lett, csak az emberek nehéz zihálása hallatszott. Szórádné félkönyökére támaszkodva felemelkedett a rongyokról, úgy hallgatta Prétsényi elbeszélését. Márton meg maga elé nézett, a halott gyermekére és valamennyi halott gyermekére gondolt, ökölbeszorított kezét, könyöktől fogva egész alsó karját súlyosan az asztal lapjára fektette. Elöntötte agyát a vér, az arca sötétvörös lett, még a sápasztó gyertyafényben is. Mert ilyen ember volt: olyan indulat tudta elfogni, hogy a fát is kész volt kicsavarni tövestül. És ez az indulat mindig olyankor fogta el, ha az igazságot érte sérelem; a maga baját nyugodtan el tudta viselni.
Megszólalt, de szemét nem emelte föl, lassan kezdte, majd szinte kiabált, az asztalra csapva öklével:
– Mit mondott az apád? Helységestül fölkerekedni, más vidéken szállást keresni? Minekünk, akik nélkül csak sarat dagasztana az urak lába a széles határban? Akiknek a háza is ebbe a földbe kapaszkodik? Pusztuljanak a jött-ment urak, pusztuljon Tonka, az istenverte féreg, aki a talpukat nyalja, meg a nótárius, az a rongy…
A gyertyafény a hangok kiömlő zuhatagától hol majdnem ellobbant, hol magasra nyújtózott; imbolygott, fénye úgy villogott a kis félbarlang-szobában, mint száguldó viharban a cikázó villámok sűrű, vészes ragyogása.
HIDEG VOLT és deres a reggel, de aztán kisütött a későőszi napfény és a dér eltűnt. Csípős, szél fútt a Táborállás felől. Szórád Márton csizmát húzott és gatyát vett: úgy indult a városházára.
Vakmerőn elindult, mert küldte az asszony. Az újszülött halála olyan volt, mint az utolsó csepp a tele pohárban: az a csepp, amelytől már kicsordul a keserűség itala. Hat kis sír csak gyűjtötte ezt a maró italt, amely ha kicsordul, lángot is vethet, pusztító és egyben teremtő lángot, a hetedik kicsurrantotta.
Szórád Márton amúgyis közel állít ehhez. Révkomárom, ahol született, mindig szűk volt neki; egy távoli, kegyes rokona révén kitanulta a csizmadia mesterséget, de csak kényszerű megalkuvásból. Mert ő ötvösművész, vagy kőfaragó szeretett volna lenni, vagy még annál is több, mindig a messzeségek felé vágyódott és a világot is másképpen látta, mint a többiek. A többi a folyóról, a naplementéről, a virágos rétről, a ringó búzatábláról, a tors közt barnálló földről, a zöld fűről, a lobogó farokkal, kényesen vágtató ménekről azt tudta csak, hogy van; ő azt is tudta, hogy szép. A magakészítette csizmák színe is izgatta. Azért fedezte föl a piros paréjt, mert annak a főztje olyan tüzes, piros festéket ad, mint a vér. Szülőhelyén végülis nem maradhatott; földje nem volt, a nyomorúság meg akkora, hogy teljesen tönkre ment volna, ha még marad s őt amúgyis hajtotta a nyugtalanság. Feleségül vette egy korán elhalt tímárnak a leányát és a fehérvári anyacéh tanácsára feleségestül megtelepedett Dunapentelén, ahol rajta kívül csak négy csizmadia volt. Háromnak a négy közül telke is volt; az egyik egésztelkes, a másik kettő féltelkes. Egy volt csak zsellér, Szórád lett a második. Ez még 1820-ban volt. Eleinte volt valamennyi munka, három kis darab szőlőt is szerzett (összesen vagy háromszáz négyszögölnyit), aztán egyre nehezebben folyt az élet. A népet mind súlyosabb terhek nyomták, csak az egészhelyesek tudtak valahogyam lélekzeni. A zsellérségre meg ráborult a sötét éjszaka. A felesége is meghalt, két kisgyermekkel együtt, úgy vitte el őket a levegőtlen, nedves lakás.
Kisházas zsellér…
Most már elköltözni sem tudott. Hová lettek a szépséges álmok? Néha kiment a legelőkön és a jobbágyi, cenzuális földeken át a Duna partjára, a Bájóra, az Asztalra, vagy a Koszíder-tetőre, a csürhejárás fennsíki szirtfokára és szeme előtt kitárult a túladunai róna, a Kiskunság; Kunszentmiklós, Szalkszentmárton és Dunavecse apró tornyai, a hömpölygő Duna és benne az erdős szalki sziget. A végtelen síkság maga volt a szabadság; a tekintetet semmiféle úrbér nem kötötte, akadály nélkül a láthatárig röppenhetett. Mögötte a gulya kolompolt, alatta szakadékosan, komoran meredezett az erdős partfal, fölötte az égboltozat. Ilyenkor úgy érezte, hogy szabadságra van teremtve az ember gyereke. De bent a faluban; a löszbevájt, nyomorult kis utcák között még a levegőn is bilincs csörgött, minden olyan fojtott és szűk volt, hogy olyan máshoz szokott jószágok, mint szépség, gondolat és más efféle, – riadtan menekültek a lélek legeldugottabb zúgába.
Két esztendeig élt magában, de aztán megint elfogta a vágy asszony után. Nemcsak a férfiúi vágyakozás – az egyedüllét, a magány hajtotta társ után. Sóti Veronka, az öreg Galambosi testvéröccsének árva leánya, aki Csócsa Hegedűs Mihálynál, az egészhelyesnél cselédeskedett, szerette őt. Elvette hát és Veron nyolc gyereket szült neki, ötöt a földbe tettek, az első kettő mellé.
S a halál, amely az ötödiket elragadta, most második feleségét is kerülgeti.
Szórád Márton egyenes tartással, nagy léptekkel ment, eltökélten, harcra kelve a nyomasztó közelségű halál ellen. Két barna szeme előre nézett, nagy, hegyes bajusza szinte hasította a levegőt.
A városházára igyekezett.
Végig kellett mennie a Magyar-utcán. Ott Volt a városháza a helység közepén. Kertje is vala, csakúgy, mint vele szemben a Montbach-kastélynak, amelynek oszlopos tornácára hét lépcső vezetett föl. Akkor nem volt nagy a falu, mégis városnak hitték. Három utcája volt: a Magyar-utca, a Tót-utca és a Cigány-utca. Az utóbbiak jobbra estek, az Öreghegy oldalára, balra pedig, a Magyar utca fölött magasodott a rátarti Rác-köz. A falu két szélén a két zsellér-sor: az Aranyvölgy, meg a Nix-köz. Köröskörül meg szérűskertek, melyekben aratástól fogva tél beálltáig nyomtatták a gabonát. Az uradalmi földek Baracs, Nagyvenyím, Perkáta és Rácalmás felé húzódtak, a jobbágyiak a Duna felé, a fennsíkon, a kisapostagi határig, ott, ahol a legelők is zöldeltek. Nem messze a városházától állott a templom, azon a dombon pedig, ahol a hagyomány szerint a törökök vára állt, a fehér rác templom.
A Magyar-utca nem volt a legcsúnyább; a házak merőlegesen sorakoztak, az udvarokon fák, bokrok nőttek, néhol virág is kandikált kifelé a kerítésen. A furcsasága az volt, hogy egyik fele fent húzódott, a másik alant; az út fele meredek falban zuhant alá, a jobboldali sor meg sokkal lejjebb volt, az Öreghegy aljában. (Egy darabon ez még ma is így van.)
A városháza meg a kastély már egy szinten állt.
Bentről volt a bejárat, az udvarról. A városháza előtt néhány ember álldogált, a cenzusnak az ügyében jártak ott, meg a katonaságéban, amely a városban állomásozott és eltartásuk a lakosokat terhelte. Volt, akinek Szórád Márton köszönt előre, olyan is akadt, aki őneki emelte meg a kalapját, meg olyan is, aki egyáltalán nem köszönt. Ezek fölött Szórád Márton is elnézett.
Bement és benyitott a bíró szobájába.
Nem is topogott, csak úgy egyszerűm benyitott. Tonka, a testes, vastagszemöldökű, bozontosbajszú bíró felütötte a fejét. Mátó Dömötörrel, a perceptorral meg még három egészhelyessel voltak nagy disputában és miikor Márton belépett, elhallgattak, mintha elvágták volna a szavukat.
– Adjon isten, bíró uram, – köszönt Szórád Márton és megállt az ajtóban.
Tonka Pál nem állt fel, hanem inkább elnyűjtózott, bólintott és úgy kérdezte foghegyről:
– Mi jóba, Márton?
– Szólásom volna kenddel.
– Nem látod, hogy dologba vagyok?
– Ez nagyobb dolog.
– Eltemetted mán a gyereket, pap nélkül. Most már mit akarsz?
– A halottak már nyugszanak. Én az élők dolgában gyüttem.
– Már megint mit akar az a sóval hintett fenekű zsellérség?
– Nemcsak a zsellérség, az egész nép. Jószerivel kendtek is, Máté perceptor uram. El akarom olvasni a regi kontraktust.
Olyan meglepő volt ez a kijelentés, hogy valamennyien Szórád Mártonra néztek, megütődve, aztán egymásra, aztán a bíróra, aki szépen, lassan elvörösödött. Nemcsak elvörösödött, hanem fel is állt.
– Miféle régi kontraktust? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
– Jól tudja kend. Amelyik az úrbéri reguláció előtt költ.
– Mit tudsz te arról, Márton? Akkor még te itt se voltál.
– Mégis tudom.
– Rosszul tudod. Itt nincs olyan kontraktus.
– De volt kontraktus! – szólt Szórád Márton határozottan.
– Semmi közöd neked ahhoz, az a felsőbbség dolga. És ha nagyon kíváncsi vagy, ha bele akarod ütni az orrod, hát menj el Fehérvárra, a vármegyeházára, menj el Modrovich alszolgaibíró úrhoz, avval beszélj. No eridj. Az majd legalább vasra veret.
Tonka Pál méltósága tudatában leült. Egy pillanatig farkasszemet nézett Szórád Mártonnal. A csizmadia feltette a kalapját:
– A törvény majd kényteleníti kendet reá, bíró uram.
– Megbolondultál, Márton? – kérdezte az egyik egészhelyes, Cicabajszú Nyuli, de akkor Szórád Márton már fordult is ki az ajtón, behúzta maga után.
Forrt a vére, hiszen úgy beszélt vele a bíró, mint – mint ahogyan kisházas zsellérrel beszélnek ezek.
A jegyzőhöz nyitott be, Sik Pálhoz.
– Adjon isten nótárius uram, – mondta Szórád és levette kalapját.
– Várj a sorodra, — vetette oda a nótárius.
– Ennek a dolognak nincs sora, – mondta Szórád Márton, – vagyis éppen most van a sora.
– Mi légyen az?
– Arra kérem csak nótárius urat, adná nekem kezembe az úrbéri törvényeket, melyeket az most bérekesztett országgyűlés hozott volt és a felséges császár aláírt.
A jegyző hátradőlt a székében és kiejtette kezéből a tollat. Elképedve nézett a csizmadiára.
– Micsoda? Minek az teneked?
– El akarom olvasni, nótárius uram.
A jegyző ravaszul és gyanakodva nézett.
– Te akarod olvasni a törvényeket? Hát nem elég törvény teneked, amit mi parancsolunk?
– Nem elég, nótárius uram, mert a magamfajta ember úgy vélekszik, hátha a törvény másképpen mondja.
– Vakmerőségedért máris pálcát érdemelnél, balga ember! Részeg vagy talán, vagy megetted a fűzfagombáidat és megzavarodtál…
Megkövetem bolond szavaimért a nótárius urat, de szépen instálom: megvan-é az városházáin az törvény?
A jegyző széttárta a karját.
– Nincsen még minálunk, Márton. Nem küldik azt olyan gyorsan. Bolond a kívánságod, de megmutatnám, ha itt volna.
– Nincsen hát.
– Nincs. Hiába is aprehendálnál. No, eriggy kifelé, mert más dolgom is vagyon.
Szórád Márton megállt a ház előtt és merőn nézett a Montbach-kastély hallgatag, tömör oszlopaira. Nincs? A kígyók… Hát ki adta el a község korcsmáját, nem te, alattomos nótárius? Se kontraktus, se törvénykönyv… ‘Ki hiszi ezt el tinéktek?
A Táborállás felé nézett.
Pest ide háromnapi járóföld…
A KÖNYVKERESKEDŐ a boltajtóban állt és nézte a pesti utcát. Időnként hintók vágtattak el, urak vagy dámák ültek bennük. Aztán szekerek is zörögtek, söröskocsik, sétálók haladtak elt, meg sietős emberek. Pesten mindenféle nép megfordult, gatyás paraszttól atillás nemesig. Piaci kofák, vásárosok, tekintélyes polgárok, céhlegények, külországi utazók, kereskedők, jurátusok, minden rendű és rangú katonák. A könyvesboltot kaputos emberek és főként diákok látogatták, meg azok a szegény nemesi és polgár-ifjak, akiket újabban a politika, az irodalom, a filozófia és más efféle igen izgat. Nagyobb uraságok csak ritkán léptek be, a könyvkereskedő olyankor szaporán hajlongott és csuklott az izgalomtól. Most üresen állt a bolt, még nincs itt az idő, amikor jönnek a diákok és estig válogatnak, vitatkoznak, csibukoznak a boltban.
Megint szekér futott el a bolt előtt, aztán egy rózsaszínruhás, bájos kisasszony, esernyővel a kezében; kabátja alól kiomlott a hosszú, rózsaszínű szoknya. Az utca bejáratánál meg feltűnt egy csizmás, gatyás paraszt, széleskarimájú kalapban.
A kereskedő elfordult, hátha megint valami előkelőbb jelenséget pillanthat meg, aztán meggondolta magát és bement a boltba. Tubákot vett elő, orrába tömte és várta a kellemes tüsszögést. Amikor aztán viharosan eltüsszentette magát, olyasmi történt, amire könyvkereskedői pályája során nem emlékezett.
A szűrös, gatyás paraszt megjelent a bolt ajtajában. Nemcsak megjelent, hanem belépett. A könyvkereskedő kénytelen volt végigtüsszögni a sorozatot, aztán tágranyílt szemmel bámult a különös vendégre.
– Adjon isten jónapot, – köszönt illendően a vendég és levette kalapját.
A könyvkereskedő azt hitte, hogy az “atyafi” a “Fehér Sólymot” keresi, az pedig három házzal odább van.
– Nem jó helyen jár kend, – szólt barátságosan a könyv kereskedő. – Még három ház a korcsma.
A vendég kicsit megvető hangsúllyal válaszolt.
– Már megengedjen az úr, de alighanem jó helyen járok, mert én nem az korcsmába, hanem az könyvesboltba jöttem1.
A könyvkereskedő nem tudta elképzelni, mit akarhat tőle ez a paraszt.
– Ez az volna, – mondta óvatosan, – és mi a kívánsága kendnek?
– Könyvet akarnék venni, – felelt a paraszt és közelebb lépett.
– Könyvet? Kinek?
– Magamnak.
– Hát kend tud olvasni?
– Ösmerem a betűvetést, oszt olvasni akarom a könyvet.
Ezt már kissé türelmetlen hangon mondta, önérzetesen, úgyhogy a kereskedő meglepődött. Bizalmatlan volt. Hátha nem is paraszt, csak álruhában jár. Manapság mindenféle előfordul. Vagy – uram bocsá’ – valamelyik vakmerő betyár… A kereskedő nyájasabb lett:
– Akkor parancsoljon velem… Mely könyvekből óhajt kegyelmed?
A betyároktól lúdbőrözött a háta és ijedtében egy fokkal feljebb csavarta a tiszteletadást.
A vendég körülnézett a könyvekkel megrakott polcokon.
– Egy könyv kéne nekem. Hallomásom vagyon, hogy nemcsak deákul, hanem honi nyelven is kinyomtatták az országgyűlési törvényeket. Hát azt adja ide nekem az úr.
A könyvkereskedő megint nyitva felejtette a száját. Fiskálisok meg jurátusok szoktak törvénykönyveket kérni, nem parasztok. Hirtelen gondolt egyet: próba elé állítja a különös vendéget. Hátha nem is tud olvasni, csak úgy teszi magát.
Felállt a polcra és levette Goethe könyvét, a “Werther keservei”-t. német kiadásban. Odaadta.
A vendég rápillantott a könyvre és láthatólag elfutotta a méreg. Elhajította a könyvet.
– Eb a lelke az úrnak, ne játsszék velem! Megmondtam, milyen könyvet kérek, vigye a németet!
A kereskedő megszeppent. Ez valóban tud olvasni. Dehogy is haragítja magára még egyszer! Nyaktörő sietséggel futott a törvénykönyvért és a vendég kezébe adta. Nézte a parasztot, kezében a törvénykönyvvel, amint hangosan betűzi:
“A’ pozsonyi Országgyűlésnek törvényei honi nyelven, 1832-36…”
A kereskedő pislogva, némi tisztelettel nézett a szép szál emberre, akinek arcájn pír, szemében különös fény gyűlt ki, mintha élete függne ettől a könyvtől.
– Mi az ára? – kérdezte aztán, felnézve.
– Negyven krajcár, – mondta krákogva a könyvkereskedő.
A vendég kendőt vett elő, kibogozta a rákötött három csomót és leszámlálta a benne levő pénzből a negyven krajcárt. Aztán ránevetett a könyvkereskedőre.
– Most már minden jól vagyon. Kezemben az igazság. Sohase felejtem el ezt az úrnak!
A kereskedő megkönnyebbült és visszanevetett:
– Honnan való kend?
– Dunapenteléről.
– Es foglalkozására nézvést micsoda kend?
– Kisházas zsöllér és csizmadiamester. No, isten áldja, bótos uram! Sok szegény ember fogja áldani kendet!
A furcsa vendég kifordult az ajtón. A kereskedő némán nézett utána, aztán, amikor felocsúdott, az ajtóhoz rohant, hogy még egyszer megnézze magának az embert, a könyvvásárló zsellért és csizmadiát. De hiába nézett jobbra-balra az utcában, nem látta többé. Ahogyan jött, el is tűnt, mint egy garabonciás.
MÁRTON tudta, mit keressen a törvények között és a nótárius is jól tudta, miért nem akarja neki kiadni a könyvet. Menten elcsapnák a földesuraságok. Mert a vármegye tudtával suttyomban vezették be Pentelén az úrbért az uraik. Még régen, csaknem száz esztendővel annakelőtte, az akkori uraság, Rudnyánszky kontraktust kötött a jobbágyokkal, akiket odatelepített. Az nagyon jó kontraktus volt: szolgálni kellett, de úgy, hogy az ember gyereke azért megélhetett mellette. Négyszázötven forint volt ugyan az évi cenzus a falura, de előteremtették. Hanem aztán újfajta szelek kezdtek fujdogálni és a régi, csöndes életmódnak vége szakadt: Rudnyánszky granáriumot építtetett, majorokat szervezett és többre kényszerítette a népet, mint amire a szerződés kötelezte. Évről-évre változtatván mind több szolgáltara foglaltattak a jobbágyok. A fiatalja fölkerekedett és elköltözött, de aztán ennek is vége szakadt. Jöttek a hajdúk és a pandúrok, a leghangosabbakat vasra verték, a költözködőket meg erőszakkal ott tartották, volt akinek a szekérről dobálták le a holmiját. A bebörtönzöttek a fehérvári áristomból levelet írtak a földesúrnak és szépen kérték, hogy “a tekintetes Uraság is, amit kontraktus szerint ígért, adja meg”. De hiába, nem volt más tennivaló, mint kibővíteni az első kontraktust a Rudnyánszky új kívánságai szerint. Rudnyánszky evvel sem törődött volna, de abban az évben jelent meg az Urbárium, a jobbágyi szolgáltatások általános szabályzata. Rudnyánszkynak akkoriban sok pénzre volt szüksége és átnézvén az Urbáriumot, bosszúsan tapasztalta, hogy az fejenként veti ki a cenzust. Ebben a faluban pedig fejenként való kivetés esetén százhatvan forint sem gyűlik össze, éppen harmada az ő szerződése szerint való négyszázötven forintnak. Nohát, ha így van, akkor maradjon a régi kontraktus – vélte Rudnyánszky és nem vezette be az úrbéri regulációt, hanem külön szerződést kötött, amely új szolgáltatásokkal bővítette ki ugyan a régit, a telepítésit, de megtartotta a négyszázötven forintos általános cenzust és egyébként sokkal enyhébb volt, mint az urbárium. Igaz, hogy ebben az is benne foglaltatott, hogy “száz pozsonyi mérő gabonát, őszit és tavaszit háromszori szántásban elvetni, letakarítani, behordani”, meg olyan is, hogy “Baracson vagy Páznuándon száz baglya szénát csinálni, behordani és kazalba rakni”; az is merőben új dolog volt, hogy “a gabonát a granáriumhan eltakarítani, forgatni vagy mérni, aztán hajóra rakni”. Ám száznégy igás és ötvenkét kézi robot-napról szó se volt és a földeket sem rendezték újra. Így aztán a kibővített szerződésbe is belenyugodott a nép. Még csak ezt is el lehetett viselni valahogyan.
Türelmes volt a magyar paraszt, mint a tőke, melyen napról napra vágják a fát. Ez volt a baja: mindig csak akkor horkant föl, amikor már a feje fölött szedték szét a héjjat.
Akkor kezdődött az igazi baj, amikor a Paksy-ág ivadékai, a tekintetes asszony testvérei jelentkeztek a részükért: Száraz Tamás úr és nénje, Erzsébet, a Montbach-család, majd a Daróczy-ágon rokon Csikyek, Tahyak, meg Jármyak. Olyanok voltak ezek az uraságok a pentelei határban, mint a kutyák, ha egy kupac lerágott csontra eresztik őket: vicsorognak egymásra, marja, tépi egyik a másikat, egymás szájából kapkodják ki a falatot. Még a megyei jegyzőkönyv is megkockáztatott egy fejcsóváló megjegyzést: “Mi ulta Duna-Pentelében az Földes Uraságok száma nagyobbodik, az ulta az rendetlenség is szaporodik”. Megint divatba jött, hogy semmibe se vették a szerződést. Az instáns uraságok – Száraz, Jármy és Tahy – rendre protestáltak, amiért a két legnagyobb uradalom, a Rudnyánszky- és a Montbach-uradalom tisztjei kaszáláskor, hordáskor vagy dézsmáláskor egyszerűen a falu költségén éltek, nemcsak a saját jobbágyaik, hanem az instáns uraságok jobbágyainak terhére is. Az uraságok torzsalkodását a parasztok bánták meg. Mind többen szorultak ki a falu széleire zsellérnek, elveszítvén minden földjüket, jószágukat. A vármegye közbeszólt és megegyezvén egymással az urak, 1807-es évben elhatározták, hogy felrúgják a régi kontraktust és szó nélkül megkezdik az urbariális regulációt.
Akkor esett meg az, amit Prétsényi elbeszélt; a pentelei nép kétségbeesetten ellenállt, de az erőszak -, az erőszak.
Az urbárium szerint annyit kellett robotolni és szolgáltatni, hogy az amúgyis rossz helyzetben levő pentelei jobbágyság valóságos rabszolgasort érzett ki belőle. Nemcsak az évi ötvenkét nap gyalogos és száznégy nap igásrobot volt az ijesztő – éppen dologidő derekán, hanem a földeket is erőszakkal elvették és másutt adtak a jobbágyoknak földet, kint a fennsíkon. Hűzták- halasztották, ki se akarták mérni a cenzuális földeket, de amikor kimérték, nem volt benne köszönet: a legelők között és magukon a legelőkön mérték ki. Sokan nem vették igénybe földjüket, vagy egy részét a földnek – mint Prétsényi is – mert ha minden legelőt feltörnek, nem tudnak marhát tartani.
Ez történt hát Dunapentelén, ezért nőtt meg olyan ijesztően a zsellérek száma. Ezért érezte minden ember, hogy megrabolták, erőszakkal megrövidítették, csúnya igazságtalanságot követtek el ellene.
Most már tudjuk, mért vörösödött el Tonka, a bíró, amikor Szórád Márton a régi kontraktust követelte.
De miért tagadta meg a jegyző az országgyűlési törvényeket?
Akkoriban egy szakasz huszár tartózkodott Dunapentelén, persze a falu költségén, súlyosbítva a penteleiek terheit. Erre a katonaságra azért volt szükség, mert a környékben Sobri Jóska csapata nyargalt, be-becsapva a kastélyokba, megsarcolva az úri háztartásokat. Az urak féltek Sobritól. A nép egy szemet se félt, sőt, inkább szerette. Nem egy ember, vagy asszony volt, aki a szentháromságra is megesküdött, hogy Sobrival találkozott, aki hol egy erszény pénzt, hol birkát, kecskét vagy borjút adott neki, amit a betyárok az uraktól elhajtottak. Az urak két legyet véltek ütni egy csapásra a katonákkal: a saját jobbágyaiktól is nagyobb biztonságban érezték magukat. Úgy gondolták, így nem ragadtatják magukat ezek a “pajkos, betyáros emberek”, – ahogyan Montbach Károly császári és királyi kamarás úr egy későbbi levelében illette a penteleieket, – nagyobb “ízetlenségekre”.
Ha tudták volna, milyen “ízetlenség” készül!
Márton két nap alatt érkezett haza Pestről. Az írás azt mondja, hogy “a lélek kész, de a test erőtelen”; és mégis sokszor úgy van, ha a lélek kész, erőt ad az erőtelen testnek. Szórád Márton teste nem volt minden erőnek híján való, de most nem testi ereje, hanem a lelke vitte. Az első napon Ercsiig meg sem állt, ott aludt a fogadóban, Két magafajta ember volt a csárdában, azokkal is megvitatta a törvényeket. Adonyi volt az egyik, a Zichyeknél szolgált. Igazat adott neki az is. Meg a másik is, afféle diák-forma, pallérozottabb ember: az még tüzelte és okosította.
Fáradt volt és mégis nehezen aludt el.
Két olyan paragrafusra talált a törvényben, amely vissza fogja hozni a pentelei jobbágyságnak elöbbeni jobb helyheztetését. Két olyan cikkelyre, amely pellengére állítja az urakat és szekértolóikat, minden hamisságukkal egyetemben.
Mért mondta a nótárius, hogy nincs ebből a törvénykönyvből a városnak? Ezért, mert félt az istenverése, hogy megtudja a nép az igazságot! Ó, az a disznó, aki eladta a község korcsmáját és Tonka, az urak kutyája, aki minden huncutságban előljár, csak az ő hasa teljen, meg a perceptor, Mátó Dömötör, meg Bájó Koszta, a dölyfös rác, ki maga is úrnak képzeli magát… Hol van a régi kontraktus? Elrekkentették azt jól, mintha elveszett, vagy nem is lett volna, rá ne akadjon a nép, hadd legyen gazságuk párnáin édesded nyugodalmuk az uraknak!…
De mostan vége lesz ennek a nyugodalomnak, ö veti végét, Szórád Márton kisházas zsellér és csizmadiamester…
Evvel aludt el Ercsiben. Azt álmodta, hogy a Montbach-kastély udvara tele van néppel és ő hiába keresi a Montbach uraságot, az nincs sehol. Eltűnt…
Másnap jókor reggel fölkerekedett és kora délután érkezett meg a faluba.
Végigsietett a Táborállás alatt és a Magyar-utcán, szálfa egyenesen, kevély léptekkel, mint egy király. A törvénykönyvvel a kezében nagyobb úrnak érezte magát Montbachnál és Rudnyánszkynál is.
Se fáradságot, se hideget nem érzett; pedig a pocsolyákat jégkéreg borította és megdermedt madárkák hevertek a fák alatt, ég felé meresztett lábakkal. December harmadika volt; korán köszöntött be a tél, hirtelen faggyal, hó nélkül.
Otthon füstölt a kémény, amely a partoldalból nyúlt kifelé. Fűtenek hát, ég a tűz a tűzhelyen.
Belépett és szinte rosszul esett az alacsony ajtóban meggörnyedni. A gyerekek odaszaladtak, átölelték.
– Mit hozott édesapám? – kérdezte Maris, szemében sóvárgó vágyakozás csillant, valami után, amit kaphat, aminek egyszer tiszta szívből örülhet.
Az asszony is azt kérdezte:
– Hozott valamit?
Szórád Márton elővette a könyvet.
– Földet hoztam, földet meg igazságot!… Életet hoztam, ebbe vagyon megírva, ebben a könyvben!…
A mézeskalácsot csak aztán adta oda a gyerekeknek, amit még Pesten vásárolt nekik. Volt is öröm!
Nem telt bele egy óra, már dugig volt a kis szoba emberrel. Még többen voltak ott, mint a csecsemő temetése után. Sóvár szemekkel, szapora lélelkzetvétellel hallgatták Mártont, némelyiknek a szája is félig nyitva volt. Minden hangot külön-külön cseppenként ittak fel, görcsös figyelemmel tapadva a könyvre, amelyet csak Márton ért, de ő mondja, mint valami új evangéliumot, mint valami új Keresztelő Szent János a pusztában, a reménytelenségbe feketült magyar sivatagban, melyben ordító vadállatokként járnak körül az urak és tépik, szaggatják a szegénységet, felfalják a gyermekeket, bemocskolják a szüzességet… Szemükkel szinte belekapaszkodtak Mártonba, mint új Mózesbe, aki az ígéret földjére vezeti őket, halálos szorításban vergődőket. És Márton kicsinyég reszkető hangon olvasott és beszélt, mintegy küszöbén valami olyannak, ami eddig nem volt, ami eldöntő fordulása lesz a sorsuknak. Tegnap még olyan volt, mint a mesebeli hős, a legkisebb fiú, aki elindul, hogy népét, testvéreit megszabadítsa a rettentő sárkány pusztításától és hogy célját elérje, át kell rágnia magát a kásahegyen vagy más hasonló iszonyú akadályon. A könyv volt a kásahegy, a paragrafusok az útvesztők. És átrágta magát, ráakadt a sárkány szívére, amelybe beledöfheti kardját. Mostpedig kezdődik a párbaj, a halálos, a regebeli, amely a mesében mindig a hős győzelmével végződik. Így olvasott Márton. Az ő hangja volt a vezérszólam, a kíséret az emberek nehéz zihálása és időnként való felhördülése. Sűrű és meleg volt a levegő, forró és száraz, mint nyáron viharok előtt.
– Hallgassátok, mit mond a törvény hatodik cikkelye, az harmadik paragráfusban …
Kicsinyég elhallgatott, aztán lélekzetet véve, izgatott, fátyolos hangon olvasta:
– … Nyolc úrbéri zsellérnek pedig egy egész telki járandóság fog kiadatni…
Mint mikor a vihar előszele besüvít a fák mozdulatlan koronái közé, megszólaltatja először a leveleket, aztán végigrohan az ágak között, belekap a fák üstökébe, megzúgatja, mintha a nagy hangverseny előtt próbahangolást végezne egy orgonán, – így mozdult meg a kis szoba ezeknek a szavaknak hallatára.
Galambosné összecsapta a kezét:
– Istenem! – csak ennyit mondott a reátört, megrázó reménységtől, amely oly hirtelen ágaskodott föl benne, hogy a lélekzetét elfojtotta.
– Négy hold! – szólalt meg Szlávik Márton, arca előtt rázva két csontos, lapátnagyságú kezét.
– A törvény… a törvény… – ezt lehetett hallani a zúgásban és végül Székeli István erős hangja kiáltotta túl a többieket:
– Mikor… mikor mérik ki?!
Szórád Márton keze reszketett; Aztán fölemelte a hangját: Várjunk kicsinyég, emberek, nincs még vége, hallgassátok tovább!
Prétsényi elkiáltotta magát:
– Csönd legyen! – aztán közelebb férkőzött
Szórád Márton újra olvasott:
– Az nyolcadik cikkelynek harmadik része azt mondja… “Akár az úrbér behozatala után eddig lett, akár pedig a jövőben teendő örökös kötések a következő esetekben lesznek felbonthatók…”
Mozdulatlanság, csönd. Márton a saját szívének a dobogását hallotta, mint malomnak zakatolását. Fölemelte a hangját:
– “Először… ha bebizonyíttatnék, hogy azok erőszakkal és félelemmel csikartattak ki, vagy ravaszsággal és csalárdsággal szereztettek!…” Hallottátok!
– Mutassad! – kiáltotta Prétsényi és kikapta a könyvet Márton kezéből. Nézte, nézte, viharos vágyakozás fogta el az írás-tudás után, saját szemével akart meggyőződni arról, amit hallott. De előtte csak értelmetlen fekete barázdák voltak a sorok és visszaadta a könyvet Szórád Mártonnak.
– Akkor a régi kontraktus az igaz, értitek? – mondta izgalommal.
A többiek nem értették meg mindjárt.
– Mért? – kérdezte Jurinka, az esküdt.
Prétsényi megint hévvel magyarázott:
– Mert az úrbéri kötés félelemmel csikartatott ki és erőszakkal szereztetett! Mikor hozták bé az úrbéri törvényt? Még öregapánk idejébenl… A törvény meg azt mondja, hogy az úrbér… Olvasd csak, Mártony!
– Hogy az úrbér behozatala után eddig lett, akár pedig a jövőben teendő örökös kötések. Így mondja.
– Még emlékszünk, amikor ránk erőszakolták ezt a mostani kontraktust az urak, – folytatta Prétsényi. – Az úrbér behozatala után! Ha akkor, öregapánk idejében, mikor az úrbért behozták, olyan szerződést kötött az uraság, hát viselje most el szépen. Szaggassuk széjjel a hamis, huncfut úrbéri kontraktust, mert az csak erőszak!…
Zúgás, heves izgalom követte a szavakat.
– A városházára, a városházára, a nótáriushoz!…
Szórád Márton fölemelte a kezét.
– Álljunk meg, emberek, mindennek meg kell adni a módját!
Prétsényi az asztalra ütött:
– Ez lesz a módja: holnap: így, ahogyan vagyunk, tíz ember, elől Mártonnal, elmegyünk a városházára, a nótárius elejbe, az törvénynek szava szerént felszólítjuk, adja ki a régi kontraktust és a szolgálatot aszerént tesszük tovább!
Szórád Márton megcsóválta a fejét.
– E jó, de csak felerészben. Mert mink tízen kevesen vagyunk, az népség pedig nem ösmeri a törvényt és aztán könnyű csalárdsággal elhódítani. Azt követeljük a nótáriustól, emberek, hogy az egész község előtt, aprajátul fogva nagyig, olvassa fel a törvényt, hadd tudja meg mindenki. Aztán adja elő a kontraktust, mert akkor már nemcsak tíz, hanem minden ember követelni fogja.
Jurinka, az esküdt bólintott:
– Bölcsen szólott Márton. Így lesz az jő, mert a nótáriusnak föl kell olvasni a törvényt.
Így határoztak hát; aztán széjjel széledtek, bosszuló érzülettel, felgyújtott reménységgel, ki-ki a maga szomszédsága felé.
Szórád Márton meg úgy maradt, állva, féllábát egy háromlábú székre rakva. Az asszony nézte egy darabig, szótlanul, aztán megszólalt:
– Mostan kend kezet emel az urakra.
Pillanatnyi csönd támadt, Márton nem felelt mindjárt. Aztán lassan megszólalt:
– Az én kezemben vagyon az igazság. Az urak is más, meg az ország is más. A császár az uraknak is parancsol, az országgyűlésben meg maguk az urak hozták a törvényt.
– Megcsinálják a törvényt, de a szegény ember gyereke elől elrejtik, ha nem akarják bétölteni. Titokban tartják, kend meg feszegeti a titkot, – mondta megint az asszony. – Fontolja meg azért, mit tesz.
Szórád Márton úgy maradt, mozdulatlanul. Csak a szava hallatszott, mint dobpergés a csatában.
– Most már nincs mit fontolni. A szentírásban is meg vagyon írva: amit a fülekbe súgtok, a háztetőkről fog hirdettetni. Amit ők eltitkoltak, én mindeneknek kinyilváníttatom.
– Ha bosszút állnak az urak, kendnek lesz a legnagyobb kárvallása. Gondoljon a gyermekeire, Marisunkra, kicsiny Janinkra…
– Éppen hogy a gyermekeimre gondolok!…
– Itt a katonaság a faluban, elveszejtik, megölik…
– Nem a törvény ellen cselekszem, hanem a törvény oltalmára.
– Úgy sincsen a szegény embernek igazság a földön, minek kergeti kend?
– Ha földön nincs, akkor az égben se és akkor dőljön össze ég és föld, mert igazság nélkül nem élet az élet!…
Az asszony mindeddig kissé elfordulva állt, úgy mondotta ellenvetéseit. Most hirtelen megfordult:
– Menjen hát, ha a kezében van az igazság, tapossa el azokat a firgeket! Én is kenddel leszek!…
És az ember mellére hajtotta a fejét.
Fájt, hogy olyan fáradtnak érzi magát; az utolsó szülés óta nem tudott igazán lábra állni.
Márton egy szemet sem aludt az éjjel.
Furcsán kavargott a lelke. Tudta, hogy már a legtöbb házban őrá gondolnak most. Úgy szakadt rá kicsiny jobbágyéletek és zselléréletek felelőssége, mint egy szikla és neki volt olyan látása, – az alföldi végtelenségre emlékezett a löszös szirtfokokról, meg a mesterség is tette ezt, a kézművesség és hozzá lelkének különös fogékonysága, – hogy megérezze: minden faluban így van ez, minden faluban kellene egy-egy ilyen törvénykönyv, minden faluban föld kellene a zsellérnek, levegő a jobbágynak. A szikla a hazává szélesedett és Márton szíve megdobbant arra a sejtésre, hogy az ő szemében most mécsláng ég, szegény, elárvult, megtaposott magyaroknak a reménysége. Inkább csak érezte ezt, homályosan megfogalmazatlanul. Egy nyolcad telek, csak négy holdacska föld! Úgy kapna tőle valami kis élesítést minden szegény zsellér élete – ó, az övé is! – miként az elfojtott tűz, mely megfeketedve füstöl és parázslik, fuldoklik a fojtás alatt, kis lángocskát ereszt, mihelyest egy parányi szabad levegő éri. Tenni kell, cselekedni, mielőtt végleg kialszanak a zselléréletek és kialszik a magyar lélek a fojtogatott földön!
Most már nincs visszaút, felgyújtotta a tüzet s minden nyomorult kis emberi fészek a faluszéleken egy-egy máglya most. Holnap talán már összeölellkeznek a máglyatüzek egyetlen lángtengerré, lángtengerré válik Dunapentele és ebben a lángban elhamvadnak az urak kastélyostul, mindenestül… Talán lázas is volt, úgy tüzelt a teste, az agya, kerekre nyitott szeme viziókat látott a sötétben. Hej, Tonka Pál, te ganéj, bíró vagy-e te? Nem te vagy a bíró már, hanem Szórád Márton az, Szórád Márton a fője a népnek, őt követik ma szívükben Dunapentelén s te nem vagy más, csak az uraknak zsíros koncokkal táplált ugató kutyája! Talán tudod is már, mi vár rád holnap, tán te sem alszol ma éjjel, csak forgolódol és kiver a verejték. Ott állasz majd rút meztelenségedben a nép előtt és nyilvánvalóvá lesz, mint francos fekélyek, minden undok hamisságod, alávaló bűnöd, te csúszómászó féreg! A törvény a tiszta beszéd és megtudja a nép az igazságot… Hirtelen félelem fogta el: élnek-e mind a gyerekek? Egyik se halt meg? Feszülten figyelt, hallja-e szuszogásu kat a tűzhely mellől. Szuszogtak. Meg lehetett különböztetni mind a hármat. Mellette a felesége aludt, nyitott szájjal, sípoló hang tört elő a melléből. Csak holnapig ne jöjjön megint a halál. Holnapig. Aztán lesz valamicske föld…
Hajnalra aztán kitisztult a feje, egyetlen, konok hidegség szállta meg.
Ünneplő ruhát vett. A lajbira őtikét húzott, mert hideg volt: deresen, zúzmarában fehérlettek a fák és az Öreghegy oldalának kopasz bokrai.
Mintha megőszült volna a természet.
Olyan volt az Öreghegy, mint valami ezüstös tündérkert; ha valaki nagyon figyelt, még mesés csilingelőst is hallott talán, amint a fehéren csillogó ágak összekocódtak.
Már kora reggel ott voltak nála az emberek, a tegnap délutániak. A felesége fekete kendőt öltött, fekete majkót, talpig feketébe öltözött. A hasában szüntelen, tompa fájdalmat érzett, de az urával akart lenni a harcon.
Egyszer aztán azt mondta Prétsényi:
– Gyere hát, Márton, hozzad a törvényt és menjünk a nótáriushoz.
Mentek; Szórádnéval éppen tizenegyen voltak.
Mikor Tonka őket az ablakból meglátta, a nótáriushoz futott.
– Nótárius uram, az istentelen Márton csizmadia emberekkel közeleg.
A jegyző kinézett az ablakon és rosszat sejtett. Összevonta a szemöldökét. A naptárra nézett: december negyedike volt. 1836 Karácsony havának negyedik napja. A novemberi Szórád-látogatás nem ment ki a fejéből.
– Szórád, Prétsényi… – kezdte sorolni, akiket látott. – Nézze csak kend, bíró uram, Jurinka is vélek van, az esküdt! Miféle deputáció…
Visszament az asztalhoz.
– Maradjon itt kend is, bíró uram. A hajdú meg ugorjék, gyorsan a huszárokat!
Tonka ugrasztotta a hajdút, maga meg visszatért, behúzta maga mögött az ajtót.
Nyugtalanság vagyon az népség közt, – mondotta. – Szórád Márton támasztja.
– Nyugtalan ember – mondta a jegyző, maga elé nézve.
Kopogtak.
A jegyző és a bíró egymásra nézett. Tonka olyan mozdulatot tett, mint aki kelletlenül azt mondja: mit csináljunk?
– Béjöhet! – kiáltotta a jegyző és feszülten figyelt az ajtóra.
Szórád Márton nyitott be. Szálas alakja megállt az ajtóban, levette kalapját és két kezével megfogta, maga elé tartotta.
– Jó napot kívánok tekintetes nótárius uramnak és kendnek is, város bírája, Tonka Pál.
A jegyző bólintott:
– Fogadj isten, Márton. Mi kévánságod vagyon?
– Miként az aranyvölgyi zsellérség és az magyar-utcai alsóbbrendű jobbágyok bizodalmas embere, alázatosan arna kérném tekintetes nótárius és bíró uramat, fogadnák nyájassággal az deputációt, mely kéréssel járni a tekintetes elöljáróság eleibe.
A nótárius egy pillanatig gondolkodott, mi okosat tudna kisütni, de jobb nem jutott az eszébe hát azt mondotta:
– Kerüljenek beljebb.
Bejött mind a tíz ember. Kalapjukat ugyanúgy levették, mint Szórád Márton; zavartan forgatták a mellük előtt. A hosszú Szlávik az izgalomtól köhögni kezdett; előtte a kistermetű Prétsényi állt, kicsit mulatságosan felnagyítva a különbséget. Jurinka, az esküdt kicsit félreállt, mint aki valamennyire az elöljárósághoz tartozik, készen arra, hogy közvetítsen. Szórádné hátul maradt, az ajtóhoz támaszkodott, csak a szeme nézése volt keserű és komor. A jegyző elkapta a tekintetét és gyorsan el is fordult; tudta, hogy az ötödik kisgyermeke halt meg a múlt hónapban – és szinte félt az anyának a szemétől.
Így felsorakozván szépen, megálltak és vártak illendően.
– Hát… mi a kévánságotok? – kérdezte a jegyző és maga is állva maradt. Atilláját kigombolta és a fekete gallér fölött szinte vakított a kihajtott, fehér ing. Hosszú haját hátrasimította, arcában kétségtelenül volt valami a rókához való hasonlóságból. Figyelt.
Szórád Márton előlépett és kezébe vette a törvénykönyvet.
A jegyző szeme megakadt a könyvön és először elsápadt, majd elpirult. Szép lassan pirult el, legelőször is a nyaka, aztán a pirosság egyre följebb kúszott, míg végülis elöntötte egész arcát és bizonyára a feje búbját is, csak az a gesztenyeszínű hajtól nem látszott.
– A népnek az volna alázatos kérése – kezdte Szórád Márton – hogy ez új törvényeknek birtokába jutván, e törvények az egész dunapentelei népség előtt felolvastassanak. És ez felolvasásra tekintetes nótárius uramat, mint törvénytudó embert megkérnők. A törvénykönyvet pedig a városházában helyheztetnők, hogy ottan akármikor feltaláltassék.
A jegyző pipát vett elő és rágyújtott, hogy közben gondolkodhassék. Mi van a huszárokkal? Ha most megtagadja, akkor Szórád Márton olvassa fel és az sokkal rosszabb. Katonaság ide, katonaság oda, a jegyző félt. Nem akart a falu népével összetűzni, mert ezektől az alantas emberektől mindenféle aljas cselekedet kitelik. Nincs más hátra, mint beleegyezni. De akkor meg a földesuraságok haragját zúdítja magára. Hű, micsoda állapot! Ilyen környülállások közepette nem lehet mást tenni, mint azt, hogy… Arca megint negédes rókakifejezést öltött.
– Ha a nép a törvényeket hallani akarja, – válaszolta, minden szót megrágva, – hogy azokat tudván, magát azokhoz tartsa, az rendet megőrözze, a földesuraságokat tisztelettel félje és nékiek a szolgáltatásokat pontosan, jó keresztényhez illően, jobbágyi hűséggel teljesítse, az elöljáróság helyt ad a nép könyörgésének. Felolvasom a törvényeket alkalmatos időben.
Az emberek izegni-mozogni kezdtek. Jól kezdődik. Szórád Márton újra megszólalt:
– Bátorkodunk arra kérni nótárius uramat, hogy az felolvasás ma tartassék.
A jegyző arca alig észrevehetően megrándult. Mert a tisztelettudó beszéd mögött megérezte a követelőző, fenyegető fellépést. Még jó, hogy számított erre: ezért jutott az előbb, pipáragyujtás közben az eszébe, hogy ma délutánra litániát rendeztet a pappal. Litánia közben felolvassa a törvényeket. Kevesen fogják hallani.
– Úgy legyen, Márton mester. Ma délután, vecsernye előtt itt legyen a nép, itt legyetek ti is, akkor magam személyében felolvasom a törvényeket!
Szórád Márton bólintott.
– Hálásan köszönjük nótárius uramnak hozzánk való szíves jóindulatját. Délután, vecsernye előtt mind egész helységestül itt leszünk!…
Amint elmentek, megérkezett a hajdú három huszárral.
– Csak ennyit tudtam föllelni, – jelentette a jegyzőnek.
A jegyző dühösen legyintett.
– Mostan már megsütheted, te bornyú…
A bíróhoz fordult.
– Mit áll kend, nagy baj készül! Hű, azt a hétágú… Ide hallgasson kend. Most, tüstént átmegy főtisztelendő Dobos kanonok úrhoz és megmondja, mit forral a népség, meg azt, hogy ma délutánra létániára harangoztasson. Én meg átugrom nagyságos Montbach kamarás úrhoz…
Az orra szinte megnyúlt az ijedtségtől, ugrált, kapkodott és az arca megint rókára emlékeztetett, de csapdába szorult rókára.
De honnan is szerezte Szórád Márton a törvénykönyvet? Kétszer is fel volt ez esztendőben Pesten, legutoljára az elmúlt hónapban, azután, hogy itt kereste a törvényeket… Hát ennyi esze van egy csizmadia-zsellérnek, hogy Pest városában a boltban megveszi a törvénykönyvet?…
DÉLRE, a helység olyan yolt, mint a felbolygatott darázsfészek.
Itt is; ott is összecsoportoztak az emberek és nyíltan beszélték, hogy a régi szerződés ereje visszatér és hogy Szórád Mártonnak a kezében vagyon a törvény. A Rácköz is felbolydult: a féltelkes, meg annál kisebb rácok a nyílt utcán járták a “kólé”-t, a városházáig hangzott a daluk:
Milojcse, radojcse,
lubi mene, devojcse..
A Cigány-utcában meg betyárnótákat énekeltek:
Ha kiszabadulok nyárba,
De sok uraság megbánja,
Kinek járma, kinek hámja
Fölkerül a padlására…
Ez már nyílt fenyegetés volt. A Szórád Márton-gyújtotta tűz úgy terjedt, mint nyárban az asztagok között. A nótárius, a földesúr, Montbach és a főtisztelendő plébános-kanonok aggodalmasan néztek egymásra. A csoportosulások és az ének fenyegetően vidám hangjai nagyon aggasztották őket.
… lubityu te priaja,
nekto celo szelo zna,
da szi, moja dragana…
Olyan izgalom volt ia Montbach-kastélyban, hogy a felszolgáló cselédség négy tányért és egy nagy tálat tört össze a zűrzavarban. A testes, borotvált képű kamarás, akinek csak pamacsszerű pakompartja volt, magához hivatta a huszárok parancsnokát, Littasy hadnagyot.
– Tudja-e biztosítani kegyelmed a közcsend helyreállítását? – kérdezte Montbach alig palástolt izgalommal.
A hadnagy összecsücsörítette a száját, egy pillanatig gondolkozott, azután azt mondotta:
– Ha valami nagy rendetlenség történik, megerősítésért vagyok kénytelen folyamodni. De ha a népség nem pusztít, nem rombol, míg csak lehet, nem interveniálok csapatommal.
Montbachot nem elégítette ki a válasz. Felpattant és két-három lépést tett le és föl.
– Mit tud Ön garantirozni, amíg a szolgabírót vármegyei strázsával, pandúrokkal vagy katonasággal ki nem hivandjuk? – kérdezte türelmetlenül.
– Nagyságod és családja sértetlenségét, megoltalmazását bárminő megtámadtatástól, – felelte a hadnagy és ugyancsak felállít.
A kamarás egy darabig nem szólt egy szót sem. Terveket forgatott a fejében, felvázolta, aztán eldobta őket. Végül is így szólt:
– És mondja, hadnagy uram, ha én történetesen kimennék a népség közé és magam csendesíteném a lázadókat, garantirozni tudná testi épségemet?
Pillanatnyi habozás után így felelt a hadnagy:
– Igenis, nagyságos uram. A legények körülvennék nagyságodat.
Montbach bólintott.
– Többre nem képes?
– Nem, nagyságos uram, – rázta meg a fejét a hadnagy.
– A csapat már hosszabb ideje vagyon e helységben és szállásolva az embereknél van. Túlságosan nagy a barátkozás ahhoz, hogy megtámadják a helység népét.
Montbach bosszúsan csapott a levegőbe:
– Eh, mért nem német vagy horvát katonaságot küldtek ide?! – kiáltott fel kissé recsegő hangon. Aztán nyugodtabb hangon a hadnagyhoz fordult:
– Tehát? Hogyan fest az ön segedelme?
A hadnagy megpendítette sarkantyúját.
– A megjelölt időpont előtt csapatom felsorakozik Nagyságod háza körül. Minden ember karddal és karabéllyal.
Montbach intett, a hadnagy tisztelgett és eltávozott.
A kamarás leült és levelet írt Modrovich alszolgabírónak, úgyszintén Kenessey főszolgabírónak.
Márton, Prétsényi és a többiek már kora délután a városháza előtt álltak és nézték a Montbach-kastély köré felvonuló huszárokat.
– Büdöset érez az uraság, – mormogta Prétsényi.
Szórád Márton legyintett.
– A katonaságtul ne félj. Azok nem bántanak minket. Előbb tűzik a kardjuk hegyére az uraságot, mint akárkit közülünk.
A zuzmarás fehérségben olyan volt a huszárcsapat, mint egy hirtelen termett virágos rét: az aranysujtásos kék latillák, félvállra vétett menték, piros csákók és piros nadrágok szinte vidámmá és ünnepélyessé tették azt, ami most készül.
A nép nagy csoportokban áradni kezdett a városháza felé.
Az idő közeledett és a nótárius összerezzent, amikor kopogtak és Szórád Márton Prétsényivel és Jurinkával, az esküdttel benyitott.
– Kezdhetjük, nótárius uram. Már jön a népség. Hogy bizodalmuk legyen, álljon ki nótárius uram és kend is, bíró uram, itt vagyon a kezemben a törvénynek könyve.
Tónkának nagyon beteg színe volt, kelletlenül, de kissé ijedten mozgott. Most vele volt Fekete György is, a kancsal egészhelyes, a perceptor, Mátó Dömötör szívbéli komája. A nótárius igyekezett magabiztosnak és vidámnak mutatkozni.
– Jól van, jöjjön hát, bíró uram. Kend is, Fekete. Menjünk ki a ház eleibe.
Amint kimentek, a tömegben morgás kezdődött.
Még nem volt nagy tömeg, de azért szokatlanul számos, így együtt amúgyis kicsit félelmetes volt az elöljárók számára. Ámbár mögöttük megnyugtató volt a huszárok színes csapatja, amely azonban nem vonta ki kardját, csak állt egykedvűen, fele lovon, fele meg gyalogosan.
De a tömeg zúgni kezdett és a nótárius nyugtalanul tekintgetett szét.
Szórád Márton az emberek közé ment.
– Hallgassatok – mondotta. – Csöndben legyetek, hogy a törvényt felolvassa. A többi azután jön.
A morgás elhallgatott és a nótárius kiosinyég megnyugodott, csak a bíró arcáról nem távozott az aggodalom. Mert az emberek Szórád Márton szavára hallgattak el és ebből kitetszik, hogy a helység mind közönségesen a nyughatatlan csizmadiára figyel.
A nép pedig mind számosabban jött mindenfelől.
A régebben ott állók türelmetlenkedtek. Szórád Márton megfigyelte, hogy az egészhelyesek szítják a türelmetlenséget.
– Ej, mit állunk itt, csak bolondítják az ember gyerekit! Olvassák azt a törvényt, vagy megyünk haza!
Így Fekete György, aki az imént a nótárius szobájában volt.
A fekete kucsmák megmozdultak, egyesek kiléptek az álldogálók közül, elindultak, aztán megint megálltak. Még nem volt ott mindenki. A Cigány-utcán is látszott néhány kis csoport, amint lassan igyekszik lefelé.
Márton úgy látta, mégis meg kell kezdeni, mert türelmetlen a nép.
– Kezdjük, nótárius uram!
Odaadta a nótáriusnak a törvénykönyvet. Most adta ki először, a kezéből, azóta, hogy megvette.
Ebben a pillanatban megszólalt a harang.
– Létánia! – kiáltotta el magát Mátóné és furcsa zűrzavar támadt. A harang szólt, az asszonyok jórésze már tudott a litániáról és szépen megindult a templom felé. Jó néhány ember is követte őket, már csak a megszokásból is, nemzedékek beidegzett fegyelme mozdult bennük. Az érkező csoportok egy része is megtorpant, kettészakadt. Általában litánia-pártiakra és litánia- ellenesekre szakadt a tömeg.
– Litániát még hallgatunk eleget; a törvényt csak most tudjuk meg! – kiáltozták sokan.
– Asszonyok, litániára! – kiabált Mátóné és még néhány asszony.
– Menj magad, ha akarsz! – süvítette feléjük egy menyecske, Nagy Miskáné, de az asszonyok menni akartak, annál is inkább, mert a Montbach-kastélynál álló huszárok egy kis nyugtalanságot keltettek. Kíváncsiság, felajzott várakozás,, kicsorduló elkeseredés, félelem és gyanakvás kavargott az emberekben és a tömeg hamarosan olyan lett, mint viharban a nádas: hajlongott erre-arra, a harangszó bolygatta bennük a megszokott alázat és félelem mozdulatait, de akaratuk a városháza felé húzta őket.
– Olvassa, nótárius uram! – szólt rá Szórád Márton a jegyzőre olyan hangon, amelyben már nyílt fenyegetés robbant. A jegyző ránézett, aztán olvasni kezdte:
– Az 1832-36-os esztendőkben összegyűlt pozsonyi ország gyűlésnek törvényei az úrbérről és az úrbéri rendezésekről…
Szórád Márton most felugrott a városháza kerítésének kőtalapzatára és elkiáltotta magát. Hangja túlharsogta a jegyző megkezdett felolvasását és az utolsónak konduló harangot is.
– Ide hallgasson kendtek, mert ebben áll kendteknek és gyermekeiknek minden jövendőbéli sorsa és állapotja, minden jővendőbéli boldogsága!…
S az elmenők megálltak, visszafordultak; mint mikor a mágnesvas sűrű fekete tömegben rántja magához a szétszórt vasreszeléket, úgy futott össze megint egyetlen fekete tömegben háromszáz ember. Milyen varázsa volt ennek a hangnak? Milyen erő áradt most az aranyvölgyi csizmadia lényéből, amint ott állt a talapzaton, félkezével a kerítésbe kapaszkodva? A sok évszázados harang és Szórád Márton összecsapása a kísházas zsellér győzelmével végződött. Ezernyolcszáz diadalmas esztendővel a háta mögött most megszégyenülten és bosszúsan lépett be a pap az üres templomba, amelynek padjaiban tizenöt-húsz asszony volt csupán, az egésztelkesek asszonyai és köztük csak Jurinkáné szegényebb, az esküdt félénk felesége. Egy pillanatig habozott is, megkezdje-e a litániát. De meg kellett kezdenie s ez maga is vereség volt, először esvén meg Dunapentelén, hogy eredménytelenül hangzott el a harangszó.
Odakint, a téren csönd volt, csak a jegyző egyhangú felolvasása hallatszott. Szórád Márton ott állt mögötte és figyelte, azt olvassa-e, ami a könyvben írva áll. A nótárius félelmesen érezte magát. Előtte ez a fenyegető tömeg, mögötte Szórád, körülötte Prétsényi, Székeli, Szlávik és a többiek… Ha valami történik, vége van; míg a huszárok megmozdulnak, őt már régen agyonütötték…
Amikor a hatodik cikkely harmadik paragrafusához ért, Szórád Márton elkiáltotta magát:
– Most figyelmezzének kendtek, most jön a mi sorunk!
A nótárius olvasta:
– “Nyolc úrbéri zsellérnek pedig egy egész telki járandóság fog kiadatni…”
Megmozdult a nép, mint a tenger; morajlott és hullámzott ezekre a szavakra. Rekedt felkiáltások hallatszottak, amelyek a kastélyba is behatoltak és a templom csendjébe is, hol az a néhány asszony zsurmolta a rózsafüzért az évszázadok alatt megszokott éneklő, egyhangú mormogással:
“… asszonyunk, Szűz Mária, istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért… most és halálunk óráján, ámen…”
A zúgás oda is behallatszott és megzavarta az áhítatot; a plébános maga is nyugtalankodott az oltár előtt és csak a szája mondta évtizedes megszokott mozdulatokkal: “Frigynek Szent Szekrénye”, gondolatai másutt jártak.
– Mérjék ki most, mindjárt! – kiáltotta Fanyar Mihály.
Hadonászva kiáltozott Galambos Tamás, kisházas zsellér:
– Ott a kastély, emberek, rablott földön épült, az a főd a mienk, a helységé! A méltóságos úr eddig már elég hasznát vette, most már el is pusztíthatjuk!…
Tegnap még csend volt a faluban és most úgy robbant ki az évtizedes elkeseredés, mint a hirtelen gátjaszakadt folyam. Sokan az öklüket rázták a kastély felé. A huszárok nyugodtan, moccanás nélkül, merev arccal álltak a kastély előtt.
A nótárius széttárta a karját, Tonka pedig, a bíró, Szórád Mártonhoz fordult:
– Te csődítetted őket ide, most csöndesítsd le a zajongókatl
– Mért zajonganak? Mert igazuk van! – felelte Szórád Márton.
A bíró odaugrott a jegyzőhöz:
– Jöjjön bé az városházába, nótárius uram!
– Azt nem! – kiáltotta Szórád Márton.
Aztán a tömeghez fordult:
– Csendben maradjanak kendtek, mert még nagyobb dolgok is lesznek itten! Figyelmezzenek a szóra!
Lassú, egyre csendesedő morgással hallgattak el az emberek és a nótárius reszkető kézzel, rekedtes hangon tovább olvasott.
A templomban még mindig folyt a litánia és Jurinkáné már tűkön ült.
“… asszonyunk, szűz Mária – istennek szent anyja, – imádkozzál érettünk, bűnösökért… – most és halálunk óráján, ámen…”
Odakint meg a jegyző hangja megremegett, amikor a nyolcadik cikkelyhez ért.
Aztán a tömeghez fordult:
“Harmadik rész… Akár az úrbér behozatala után eddig lett, akár pedig a jövőben teendő örökös kötések a kővetkező esetekben lesznek felbonthatók…”
Megint sustorgás, zúgás, mozgás kezdődött.
Prétsényi elkiáltotta magát:
– Ezt nagyobb hangon olvassa!
Már azt se mondta hozzá: nótárius uram. Parancsolt, mintha a nótárius a szolgája volna.
– … Pro primo… ha bebizonyíttatnék, hogy azok erőszakkal és félelemmel csikartattak ki vagy ravaszsággal és csalárdsággal szereztettek… pro secundo …
Nem tudta folytatni.
– Jól hallották kendtek? – kiáltotta Szórád Márton. – Jól hallottáik, hogy az hamissággal szerzett örökös kötés felbontható?
Prétsényi megragadta a bírót és megrázta a vállát, úgy ordította:
– Elő a régi kontraktust!
Tonka halálra váltan hőkölt hátra, aztán ő is elordította magát:
– Nincsen én nálam a régi kontraktus, nem tudok én arról semmit!
Újra ordítozás kezdődött, még nagyobb, mint előbb.
Jurinkáné a padban fölemelte a fejét és ő már nem mondta, hogy “asszonyunk, Szűzmária …” Amikor ott tartottak, hogy “ámen”, Jurinkáné felugrott és kisietett a templomból.
A pap megfordult és énekelte:
– Mennyeknek kapuja…
Az orgona mellől a kántor borízű hangja válaszolt:
– Könyörögj érettünk…
De akkorra már az asszonyok sorban felálltak. Hanyatthomlok siettek ki, távozás előtt letérdeltek és keresztet vetettek, kezüket is belemártották a szentelt vízbe, de kimentek. Az ordítozás odakintről egyre hangosabban hallatszott.
Kiürült a templom.
– Elefántcsont torony… – fordult meg a pap és elhallgatott. Furcsa csend lett.
“Vége a litániának” – gondolta. Sarkon fordult és a sekrestye felé kisietett. Az orgona megszólalt, aztán hirtelen elhallgatott. A templomra csend borult, csak az oltári gyertyák égtek, árván és nevetségesen.
Márton elvette a törvénykönyvet a jegyző kezéből és fölemelte.
– Ide hallgassanak kendtek! – kiáltotta erős hangon. – A nótárius mostam felolvasta minekünk az törvényeket, melyeket az fölséges császár pecsétjével megpecsételt! Az elöljáróság ily módon a saját fejére olvasta a saját ítéletét!…
– Úgy igaz! – zúdult fel a tömeg.
– A törvény azt mondja, – folytatta Márton, – hogy a félelemmel és csalárdsággal szerzett kontraktus érvénytelen… Már pedig az mái úrbéri kontraktus az dunapentelei közönségtől erőszakkal, zavarsággal és csalárdsággal csikartatott ki. Hogy ez így van, arról kendtek mindnyájan bizonyságot tehetnek.
– A vérünkkel teszünk róla bizonyságot! – kiáltotta Prétsényi.
– …Ezáltal az dunapentelei község előbbeni jó helyheztetését, az akkori és azóta volt hamis elöljáróság miatt elvesztette! …
– Az urak fizetik őket! – kiáltotta valaki a tömegből. Iszonyú hangzavar keletkezett újra. A preceptor rémülten keresett egérutat, felesége a templomból jövet hozzáfutott és sírva könyörgött neki, hogy meneküljön.
– A jegyző meg a preceptor az okozója, hogy a szegénység hat év óta annyi adót fizet! – kiáltotta Juhász Ádám és öklét rázta, valósággal csapdosta vele a levegőt.
Székeli majdnem összeverekedett Kovács Ferenc esküdttel, szembe köpte és úgy kiabált:
– Ki kell a vén kutyákat vetni!…
A nótárius szája széle fehér volt és remegett,
– Ez lázítás… Ezt megkeserülöd, Márton!…
Szórád Márton szikrázó szemmel vágta oda:
– Én már régen keserülöm, most kendteken van a sor; amit vetettek, arassák!
Odaát Montbach a hadnagyhoz sietett.
– Verje szét őket! – kiáltotta.
A huszárhadnagy megrázta a fejét.
– Ismerem a katonák érzeményit. Nem tudok mozdulni.
– Akkor adjon mellém hat embert, magam is oda megyek!…
Szórád Márton újra beszélt:
– Miféle felmérést végeztek az urak?… Azt mondják: ennyi egy egész sessió… És amikor a nép vetni ment, akkor látta, hogy tizennégy mérő helyett csak tíz mérő gabonát tud vetni egy sessióba… És hol mérték ki a cenzuális földeket? A legszükségesebb ökör- és borjúmezőkön, azokat foglalták le, azokbul metszették ki a cenzuális földeket… Pedig ha a páskomot cenzuális földnek kiosztják, a háztetőn nem lehet marhát tartani!…
Minden szava olyan volt, mint az újabb meg újabb tüzescsóva. Hangosan, a nótárius és a bíró jelenlétében, szemben a Montbach-kastéllyal Szórád Márton kisházas zsellér és csizmadiamester kimondotta, amit eddig csak suttogtak!.,.
– És ki az okozója mindennek, emberek? – tette föl a kérdést Szórád Márton. – A bíró, aki a város határát átengedte a földesuraságoknak!…
– Hazudsz! – kiáltotta Tonka.
– Színigazat beszél, te büdös kutya! – rikoltotta feléje elvörösödve Prétsényi.
– … Még a nótárius, ki eladta a helység korcsmáját, mit mindenek nyilván tudnak!…
Szinte robajlott a helyeslés és a legkülönbözőbb jelzők röpködtek a jegyző felé. Szabadjára engedve viharzott a téren a népharag, az emberek egymást bátorították puszta jelenlétükkel, ha az egyesek félénkek voltak is, a tömeg iszonyú bátorságra lobbant, cseppet sem tartva a háta mögött álló harminc fegyveres huszártól. Szórád Márton maga is különösen érezte magát. A dühnek valami különös részegsége fogta el s míg eddig csak ő mozgatta az embereket, egy óra hossza alatt egyre inkább érezte, hogy a tömeg is mozgatja őt. Nem tehet mást, csak amit tesz; ő vezet, de a vezetettek kényszerítik őt vezetni. Egy-egy pillanatra egybefolyva, egy testnek érezte az egész tömeget, mely miként egy élőlény, különös csápot eresztett, őt, őrá hallgat, de neki azt kell parancsolnia, amit a tömeg akar. A lázadás meg-megtorlódó, majd dübörögve ismét élőrezúduló hullámai felkapták és ebben a pillanatban szinte az égig emelték: őtőle félt a jegyző, a bíró, Montbach, az uraság.
Szórád Márton engedett: belevetette magát ebbe az árba és valóban, soha olyan szépnek nem érezte az életet, mint most ebben a forró pillanatban, amikor őbenne csomósodott száz és száz embernek a sorsa.
S a hangzavarban megpillantotta Montbach Károlyt, amint hat huszártól körülvéve közeledett, de nem mert közelebb jönni, hanem megállapodott, nem messze a kastélytól, az emberek háta mögött.
Megjelenése az első pillanatra olyan meglepő volt, hogy az emberek elhallgattak, egyesek, – sokan a leghangosabbak közül, köztük Galambos Tamás, – lekapták süvegüket. Olyan önkéntelen mozdulat volt ez, mint nyárban a szemhunyorítás, ha apró bogár tart az ember szeme felé. Mint az imént a harangszó hallatára, megint megmozdultak az emberekben az ősi szokások, az ősi félelem, az ősi alázat; a fej, az akarat már szembeszállt az urasággal, de a szív, a láb, a kéz és a lélek ezernyi önműködő gépezete még az évszázadoknak engedelmeskedett.
Szórád ott állt a talapzaton és szembe nézett az úrral.
Montbach szemén monokli volt, de eleresztette; a kis üveglemez egy kicsit ingott az ezüstláncon, amikor leesett. Az uraság pillantott egyet-kettőt, aztán elkiáltotta magát:
– Nem szégyeli magát kend, hogy ilyen betyáros módon lázít?
Ezt Szórád Mártonnak mondotta. A csizmadia nem érzett félelmet és tiszteletet sem.
– Nem én vagyok a lázító, uram, hanem ez itt, nézze! – és magasra tartotta a törvénykönyvet.
Így mondta, uram, nem is úgy, hogy “méltóságos uram”.
A nép felzúgott, Montbach elsápadt és besietett a kastélyba. Távozása újra felszabadította a tömeg támadó kedvét, még inkább, mint előbb. Hogyne, hiszen a félelmes uraság megjelent és aztán elszaladt, meghátrált előttük, rongyos, kalapgyűrögető, alávetett parasztok előtt, barlangokban lakó zsellérek előtt, a faluszéli csizmadia előtt, kinek nemrég még a kutya se köszönt előre…
– A nótárius a község elárulója! – kiáltotta Mészáros Mihály, a zsellér és Tóth János, negyedtelkes jobbágy göröngyöt hajított a jegyző felé, amely öreg Fekete Györgyöt találta el.
Szórád Mártonban felülkerekedett a felelősség, most már gátat kell vetni az áradásnak és a dühkitörésnek, ki kell csikarni a kontraktust, a régit.
– Emberek! – kiáltotta. Álljunk meg! Nem bosszút állni akarunk mink, hanem a régi kontraktust! Van bűne a nótáriusnak, de jóváteheti, ha kiadja nekünk a régi kontraktust!…
– Igaz! Adja ki a kontraktust! Hol vagyon a kontraktus? – az ordítozás újra meg újra feldübörgött, mint valami szörnyű omlás a parton, amely a laza löszből félelmetes földlavinákat csinál időnként és a lezuhanó földtömegeknek a pora még másnap is ott lebeg a part fölött, különösen ellágyítva és elmosva a színeket, a napot, a levegőt. A nótárius kétségbeesett vakmerőséggel kiáltotta:
– Az a kontraktus nincs a városházán! Huncfut hazudozó, ki azt állítja!…
– Kend hazudik, mert ott vagyon! – kiáltotta Gulyás János és neki akart menni a jegyzőnek, de Szórád Márton megállította.
– Legyen esze kendnek! – kiáltotta.
Prétsényi is felugrott a kerítéstalapzatra.
– Nagy tolvajok, csalók ezek, huncfutok, mert a plébánosnál rejtették el! Ott vagyon a kontraktus aranybettűkkel!
– Akkor menjünk a plébánoshoz! – kiáltotta Nagy Mihály.
A felesége mindjárt átvette tőle a szót, éles női hangja szokatlanul vágott bele az általános férfi-lármába:
– Ott rejtegeti az a vén disznó, úgyis csak azon jár az esze, hogy az asszonyokat gyalázza, meg környékezze, meg kell táncoltatni, hadd emlegesse meg!
– Te vagy a legnagyobb pap-szajha, de ezt nem fogod tudni megtagadni! – rikácsolta Mátóné.
– Tapasszák bé a száját a beste perceptornénak! – hangzott egy mennydörgő hang, Székeli Istváné.
Szórád Márton megint nagy nehezen csöndet teremtett. A csönd most már tompa morajlás volt.
– Emberek! A nótárius azt mondja, nincs itt a kontraktus. Akkor a vármegyénél kell annak lenni! Én elmegyek Fehérvárra. Jöjjön velem a nótárius úr most mindjárt Fehérvárra, a levéltárba!… Néhány napok múltán visszatérünk a kontraktussal!
A jegyző széttárta a két karját.
– Én nem mehetek kenddel Fehérvárra.
A nótárius eddig te s te módján beszélt a zsellérekkel, Mártonnal is. Mi lelte, hogy most kendet mondott? A félelem? Vagy valami tisztelet ébredt benne, mint minden szolgalelkű emberben az erősebb iránt és most Szórád Márton volt az erősebb?
– Nem akaródzik? – kérdezte Márton. – Nohát akkor huncutság az egész, akkor itt köll annak a kontraktusnak lenni!
– Bé a városházára! – harsant egy kiáltás. Már sötétedett. Meglódult erre a tömeg és lassan előre kezdett nyomulni. Tonka, a bíró kétségbeesetten ordított:
– Álljanak meg kendtek, egy tapodtat se!…
– A hadnagy elsápadt. Most már be kell avatkoznia. A huszárokra nézett, akik olyan egykedvűséggel álltak, mint a fadarabok. Pedig fázhattak, de a huszár megszokta a fáradalmakat és a testi gyötrelmek minden fajtáját. El kell határoznia magát…
Kirántotta a kardját.
– Abtájlung – ach-tung!… – vezényelt németül.
A huszárok vigyázzba merevedtek.
A hadnagy folytatta a vezénylést:
– Schwert – aus!…
Rövid, de erős, fémes suhogással és zengéssel repültek ki hüvelyükből a huszárkardok.
A tömeg megtorpant. Az emberek hátra néztek és látták a kivont kardokat.
Hirtelen csönd lett. Nem morajló csönd, igazi, hangtalan, pisszenéstelen csönd, mely szinte borzongató volt az iménti vad ordítozás után. Furcsa volt, hogy a magasból vadludak veszekedése hallatszott. Ki tudja, hány ilyen V-betű húzott el fölöttük ezen a délutánon? És ez volt az első, amelynek hangját hallották.
Az emberek jól ismerték a huszárokat. Eddig barátok voltak, akiknek minden bánatukat elpanaszolták. És a huszárok megértették őket. Meséltek arról, hogy távoli kis falvakban éppen így élnek, kínlódnak és reménykednek az ő szüleik is. Álmodoztak az abschiedről, volt, amelyik már nyolc esztendeje szolgált. A tömegben lányok álltak, akik titokban egy-egy huszár szeretőjévé lettek.
És a huszárok most kivonták kardjukat. Lehet, hogy a következő pillanatban már a szeretőjüket kaszabolják le? Egy pillanat alatt ellenségek lettek? Miféle parancs ez, kit oltalmaznak ezek? A katona nem ember? Vagy csak addig ember, amíg nem csatarendben, oszlopban, vagy vonalban áll, mihelyt katonás rendben sorakozik, elfelejti a saját édesanyját, a szeretőjét, a szomszédot, a szénaillatot, a vacsorát, a pohár bort, a mezőt, a házat, mindent, mindent és gyilkoló szerszámmá válik, aki se nem lát, se nem hall?
A hadnagy megsarkantyúzta a lovát és a városháza kerítéséhez ügetett, hogy a tömeg elé kerüljön.
– Szétoszlani, – kiáltott – vagy rohamot vezényelni kényteleníttettem!
Most Szórád Márton megszólalt:
– A vitézeket a törvény oltalmára szólította a rendölés. Mink pedig ennek a törvénynek védelmezői vagyunk! – Felmutatta a könyvet.
– Nem oszlanak szét?- kérdezte újra a hadnagy.
– Nem! – felelte hangosan Szórád Márton és felzűgott a tömeg: itt maradunk!
A hadnagy sző nélkül megfordította a lovát és viaszaugratott a csapathoz.
Megdöbbenten rántotta meg lova zabláját. Az emberek is hátra néztek, hogy szóval fordítsák meg a huszárokat és komor arcukra az öröm kifejezése költözött.
A huszárok visszadugták kardjukat a hüvelybe. Mind szembenéztek hadnagyukkal, keményen, szemrebbenés nélkül. Megint csend volt, egy hang se hallatszott. A hadnagy némán ült a lován, majd lassan leeresztette kardját maga is. Aztán éles csattanással visszatolta a hüvelybe. A tiszt és a legénység között néma párbeszéd folyt, csupán a szemek párbeszéde. Végül újra felcsattant a hadnagy vezényszava:
– Doppel-reihe, – halb links. Abmaschieren! A la – marsch!
A nép hatalmas éljenzése közben a huszárok elindultak. Lépésben, de határozottan vonultak el, utat engedve a népnek, melyből ők maguk is vétettek és sorsukra hagyva az elsárgult bírót, jegyzőt és a lefüggönyözött ablakok mögött ájuldozó méltóságos családot.
Minden, minden olaj volt a tűzre.
A tömeg fenyegető ereje ismét iszonyúan megnövekedett. Most már a katonaság sem állt fenyegetően a kastély körül, a tömeg újra meglódult és szinte földalatti, morajlással közeledett a jegyző és a bíró felé.
Legtöbben a bíróra néztek szörnyű gyűlölettel. Tonka a rémülettől tágra meredt szemmel nézte a feléje közeledőket, akiket a leghátulsók nyomtak. Látta a borostás, csontos arcokat, amelyeken most a vad elhatározás ült, látta a szemekben lobogó fenyegetést, amely máris elhamvasztotta az ő bírói és egésztelkes tekintélyét. Szélkeli már egészen közel volt hozzá, szinte érezte a leheletét. Még egy pillanat és elérik… Széjjeltépik… A közeli, az azonnal való halál gondolata szörnyű, állati rémülettel töltötte el. Megragadta a nótáriust és a fülébe ordította:
– Adja ki nekik!… Adja ki a kontraktust!… A ládából!… Emberek … megvan! A város ládájában van!…
– Megállni! – kiáltotta Szórád Márton. – Nótárius uram, igaz-e amit Tonka Pál, az helységnek bírája mond?
– Igaz, – felelte elcsukló hangon a jegyző, negtörölve verejtékes homlokát és a tenyerébe temette az arcát.
– Akkor bemegyünk érte, nótárius uram és kend kiadja.
Így történt. A város három lakattal lezárt ládájából, annak is egy titkos rekeszéből előkerült a kontraktus másolata.
A kezükben volt. Prétsényi nézte, nézte, aztán odaadta Szórás Mártonnak.
– Olvasd, Mártony!
És, Szórád Márton olvasta. Az volt.
Kimentek és Márton kihirdette a tömegnek:
– Emberek, itt vagyon az régi kontraktusnak másolatja! Hallgassák kendtek!…
És olvasni kezdte a főbb pontokat.
– Mi lészen ebből? – kérdezte. – Ha van, aki még nem vetett el, várakozzék még egy kicsinyég, mert Vényim és Perkáta felé, meg az baracsi határban méretnek újra a földek, amint a régi kontraktusban foglaltatik!…
Most Prétsényi emelte föl a kezét:
– Hallgassanak kendtek, mert nem tiszta még minden!…. Hallod-e, Tonka Pál, hogy került elő a ládából ez a másolat? Tudtál-e te róla és ha tudtál, minek rejtegetted? Hallja-e kend is, nótárius uram?
– El kell taposni őket, csalták a népet! – kiáltották a tömegből.
– Arra is feleljen, nótárius uram és te is, te gyalázatos bíró, hol vagyon az első leíratja, mért csak a mása? Nem a főtisztelendő úrnál-e?
– Nem ott van, – felelte a jegyző.
– Esküdjetek meg rá, kutyák, esküdjetek! Emberekl Három pap által esküdjön meg az bíró, az nótárius, meg az pereeptor, hogy nem a plébános úr rejtegeti!…
Előtört a tömegből Rekenye János, a volt bíró, aki Tonkával együtt árendálta volt Rudnyánszky Amália birtokrészét és Tonka által megcsalatván, gyűlölte egykori árendás-társát és utódját a bírói székben. Hangosan kiáltotta:
– Mikor én bíró voltam, színit se láttam a kontraktusnak!… Hogy került az a ládába?!
Prétsényiék a paphoz mentek és valósággal megostromolták a plébániát, de hiába. A pap kereken kijelentette, hogy őnála semmiféle szerződés nincs és az emberek nem mertek a reverendával erőszakoskodni.
A városháza előtt ellenben úgy kavargott, izzott, fortyogott a tömeg, mint a tűzokádó hegy gyomrából kilökött tüzes láva.
– Üsd agyon a kutyát! – ordította valaki és a tömeg meglódult a bíró felé.
Tonka kétségbeesetten tartotta maga elé a két kezét, védekezőn, mintha avval vissza tudná tartani a felbőszült embereket.
– Emberek…
A jegyző elfehéredett és Szőrád Mártonba kapaszkodott.
Tonka térdre hullott:
– Kegyelem… Csak a családomtól hagyjanak elbúcsúzni kendtek s hogy meggyónjak, aztán nem bánom, tegyenek velem kedvük szerént!…
Sírásba csuklott a hangja.
Márton most megmozdult. Eszerint hát a bírót térdre kényszerítették, – itt térdel előttük. Közbe kell lépni, okosnak kell lenni, mert a lélek indulatai bajba keverhetik a helységet. Fölemelte a kezét:
– Megállni, emberek!… Megálljának, kendtek, ha mondom!…
A tömeg megtorpant. Márton újra nekieresztette a hangját:
– Nem agyonütni köll a bírót, hanem levelet íratni vele a vármegyének, fölterjeszteni a megtalált kontraktusnak mását s tudatni a vármegyével az urak csalafintaságát. Hogy a vármegye kijöjjön és elrendezze helyheztetésünket az igazság és a törvény szerént…
– Igaza van, tüstént küldeni a vármegyére!…
A tömeg megvárta, míg megírják a levelet, ráteszik a pecsétet és Tonka, a bíró aláírja.
A városi hajdúnak nyergeitek és a hajdú elindult Fehérvárnak, a Tót-utcán lefelé, Perkáta irányába. Vállára vetett tarisznyájában békésen fért meg egymás melllett Montbach kamarás levele és Szórad Mártoné. Mindkettő segítséget kért a vármegyétől…
Csak azután oszlott szét a tömeg. Sötét, borús téli este volt.
MÁRTON és a két hajdú lépései komoram kongtak a vármegyeháza boltozatos folyosóján. A pentelei csizmadia kissé meggörnyedt; szeme fájt a napfényben, mert immár több, mint ötfertály hónapja a vármegye sötét tömlöcében sínylődik.
Az ám, öt fertály hónapja.
De ez az idő tíz esztendővel is felért, egyfelől, mert odalent minden perc százszor olyan hosszú, mint a szabadban, másfelől meg azért, mert Márton sokkal, sokkal bölcsebb lett. Kár, hogy későn…
Nem kellett volna a levelet feltöretni. De azt Prétsényi csinálta, ő maga is vitte… Hej, Prétsényi Pál, az a fertálytelek elegendő volt, hogy cserbenhagyd a zsellérséget! S milyen ravaszul, milyen csalárdul!…
Hogy is történt?
Vízkereszt után hintó gördült be a Tót-utcára, Fehérvár felől. Megérkezett Modrovich Ignác alszolgabíró. Megérkezett hát a vármegye, hogy igazságot tegyen… Igazságot? Nem! Gazságot inkább, a legnagyobbat! A hintó a Montbach-kastély kapuja mögött állt meg, a kamarás udvarában. S nem sokkal utána megérkeztek a hajdúk.
Forrongott a város. Az alszolgabíró erős fedezettel átment a városházára. Mártont megidézték. Tonka, a bíró megint olyan volt, mint annakelőtte. Gőgös, lelfuvalkodott és kárörvendő. A nótárius meg nyegle, szemtelen, pökhendi. Modrovich alszolgabíró úr már adott néhány tanácsot. S íme, Tonka kinyitotta az úrbéri tabellákat, rámutatott a császári rendeletre, amely azt mondta, hogy az uraságokat nem lehet kényszeríteni földjük átadására, vagy kicserélésére. Nem lehet, még akkor se, ha törvényt hoznak rá. Akkor minek a törvény? Akkor miért, bízik a nép a császárban? Mártont elfutotta a méreg és igy kiáltott fel:
– Ez a császár is huncfut, aki a könyvet kiadta, ha nem teljesedik!
Prétsényi árulta el ezt is. Azt is bizonyára elmondotta, hogy hazafelé menet ő így nyilatkozott:
– A büdös fírgek… A falunkba már magukat nagyon bévették, azért szükség üket kiseperni…
Gyáva. Összebeszélt a nótáriussal, annyi szent. De mit kapott érte? Hisz ő is itt van… Mért ő vitte a levelet Fehérvárra? Modrovich jelentést írt a megyének és a nótárius Prétsényire bízta… S akkor Prétsényi az összegyűlt népség előtt azt mondta, hogy ebben a levélben a népnek elárultatása foglaltatik. Arra biztatta a sokaságot, hogy a levelet törjék fel s ő, Szórád Márton beleegyezett! Modrovich levelében ez állt:
A mód, mellyet ezen népség követ, minden polgári renddel ellenkező, a közbátorságnak pedig általában véve veszedelmes. A nyomozást nem vihetem végbe büntetés nélkül, mert nagy zajt és ama vakmerő szavazást: “törjünk rá, ne engedjük őket büntetni” hallani kénytelenítettem..”
Az ám, ezt Tóth János kiáltotta, amikor őt, Szabót, Faragót, Fanyart és Gulyást először bent akarták tartani a városházán…
Csak a még itten, Sobri és rabló társai végett tanyázó katonaságtól való félelem tartotta féken az megvakított népet – írta az alszolgabíró.
Ez meg aztán a legnagyobb hazugság. A huszároktól ugyan nem féltek ők. Hiszen a huszárok is a néppel éreztek…
Sőt! Övék volt a helység, két hétig Szórád Márton volt a bíró, a nép meg az uraság… Két hétig érezték a szabadságot és elfelejtették az alázatot! Még az alszolgabíró is elismerte:
“Az elöljárók rettegnek tőlük. Mind az, aki vélek nem tart, el van fogódzva az igazság nyilvánti kimondásától… Összeesküvésük, világos, de makacs tagadásuk miatt kevés derül világosságra.”
Nem is vallott rájuk senki, csak a nótárius, meg Tonka, meg Máté Döme, meg Öreg Fekete Gyuri. Csak ez a Préitsényi.. Ez, ez árulta el őket és most bizonyára mindent reá akar kenni, pedig Prétsényi kezdte az egészet, mindenki elmondhatja.
De ő nem fog Prétsényire vallani. Nem. Senkire sem.
Nincs az a császár és nincs az a vármegye, amely belőle egy szót is kihúzna. Haj, minek is kívánta ő a városi tőkepénzek felmondását!… Minek is lett volna jó tetemes költséggel Bécsbe utazni a császár elejbe? Még be sem engedték volna őket – s ha beengedik? Ha a felséges császár meghallgatja a könyörgést? Úgy jártak volna, mint Kenessey főszolgabíróval, aki meghallgatta. S lám, mi lett a vége! Tóth János üvöltése a velőkig hatolt, amikor hátán csattogott a huszonnégy pálca, az öreg Fanyar Mihály talán már bele is halt a tizenkét botütésbe. Hiszen mikor levették a deresről, már szinte meg volt merevedve…
Kérdezz hát, Modrovich lgnác. Próbáld meg szóra bírni, vallomásra Szórád Mártont!…
Mi lehet otthon? Az asszony talán újra beteg s a gyerekek… Elviszik a fejük felől a zsuppot is, ott vannak prédának, az uraságok prédájául… Talán már nem is élnek. Talán kardélre hányták az egész családot, bosszúból.
Nehéz volt a szíve, akárcsak a vas, amely a kezét húzta és csörömpölt minden lépésnél.
Amikor kinyílt az ajtó, Modrovich karosszékben ült asztalánál, előtte ezüst gyertyatartó. Valami nótáriusforma ült egy kis-asztalnál, előtte fehér papír. A szoba dísztelen volt és sivár, csak a szemközt levő falon lógott valamilyen díszmagyaros úr életnagyságú képe. Talán a főispáné.
Szórád Márton megállt és szembenézett a szolgabíróval. Modrovich apró szemei nyugtalanul pislogtak. Intett az íródeáknak, aztán kissé előrehajolt. Márton várta, hogy szól majd vegyék le a bilincset. De a szolgabíró nem szólt. Márton ott állt bilincsbe verve, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Szívében sötét gyűlölet égett, de a feje nyugodt volt és tiszta.
Nyílt az ajtó és még két úr jött be, leültek a szolgabíró két oldalán. Összesúgtak, megbeszéltek valamit. Márton összeszámlálta: a két hajdú, az írnok, a szolgabíró és a két megyei úr, – hatan vannak itt, ellene. Ő meg maga. Szórád Márton.
– A kihallgatást megkezdem, – reccsent Modrovich rekedtes hangja. Márton felé fordult: – Intelek, hogy a törvény előtt állsz és mindenekben a színigazat valljad, mert ha hazugságon kapunk, csak az magád helyheztetését, büntetését súlyosbítod.
Modrovich az oldalfalra függesztett feszületre mutatott Márton nem tekintett a feszületre, hanem némán farkasszemet nézett a szolgabíróval.
Az egyik úr a szolgabíróhoz hajolt és a fülébe súgta:
– Megátalkodottnak látszik.
Márton meghallotta a súgást és gúnyos mosoly futott át az arcán. “Megátalkodott vagyok – gondolta. – Az hát, nem más. Mint ti, uraságok!”
Modrovich bólintott, lapos pillantást vetett Mártonra, aztán föltette az első kérdést:
– Mi a neved, hány esztendős, hová való és micsoda sorsú vagy?
Márton tompa hangon válaszolt. Maga is mintha kicsit messziről hallotta volna a hangját. Eddig még nem igen sorolta el így, ki is ő voltaképen.
– Szórád Márton a nevem… Lehetek mintegy negyven esztendős, dunapentelei kisházas zsellér, csizmadia mester…
Itt elhallgatott. Mit mondjon többet?
– No! – ütött az asztalra Modrovich. – Családod van-e?
– Van, – felelte Márton.
Modrovieh az írnokhoz fordult:
– Írja: feleséges és gyermekes állapotban… No most, figyelmezzél. Mi az oka, elfogatásodnak?
Márton agyán most rengeteg gondolat futott végig, a tagadástól a recsegő, cifra káromkodásig minden. Gyors válogatást végzett; melyiket is mondja? Ha indulataira hallgat, most úgy megsérti az urakat és a vármegyét és a törvényt, hogy felakasztják. Ha tagad, akkor elismeri, hogy bűnt követett el, hogy az, amit tett, törvénytelenség volt. Hát nem! “Jöttem a törvénynek betöltésére, nem pedig eltörlésére…” Fölszegte a fejét.
– Elfogatásomnak… oka…
Egy pillanatig megállt, lélekzetet vett és folytatta:
– … hogy én, meg az többi dunapentelei lakosok az új törvények szerént az földesuraságoktól földet a zsellérek számára is kiadatni kívántam… Aztán, hogy szolgabíró úr által Fehérvárra küldött levelet én is az népséggel egyetemben feltöretni kívántam. Mert gyanítánk elárultatásunkat.
Mindkét esetben hozzátette: a többi lakossal együtt, az népséggel egyetemben. Védekezett. Mert így ő csak egy a sok közül. Az egész helységet meg mégse lehet megbüntetni, mert akkor ki megy úrdolgára? Aztán még hozzátette, egyszerűen:
– Ez két okát gondolom megfogattatásomnak.
A szolgabíró összehúzta a szemét, hátradőlt a székben, majd így szólt:
– Nem jól gondolod.: Mert te eleve elhatároztad, hogy az földesuras ágaktól földet rabolsz; ez okból Pesten voltál és az törvénykönyvet vakmerőén megvetted. Aztán hazamenvén, házadnál gyülekezetet tartottál, az népséget összegyűjtötted s az új törvényeket számtalan ízben olvasván, hamisul, de részekre kecsegtetőleg magyaráztad és így nagy részt a városnak a felsőbbségek ellen fellázítottad. Mondd meg tehát igazán: hányszor voltál múlt évben Pesten, miokért vetted meg a törvénykönyvet is, miután az a városházánál úgy is feltaláltatott és mi indított arra, hogy házadnál is gyülekezeteket titkon tartani és az földesuraságok, úgy az elöljáróság ellen az népséget felingerelni merészeljed?…
Szórád Mártonnak minden idegszálát meg kellett feszítenie, hogy a szolgabíró latinos körmondatait követni tudja. Megint mérlegelte a választ; védőügyvédje nem volt, magának kellett a maga paraszti eszével védekeznie. Sokáig nem gondolkodhatott, elkezdte hát, de lassan, minden szót megrágva:
– Én Pestre, igaz, hogy a távali esztendőben kétszer fenn voltam, de… magam foglalatosságában ott, az törvénykönyvet is megvettem, mivel véle a könyvtáros megkínált és akkor még a dunapentelei városházánál meg nem volt…
Az urak hangtosan felnevettek és Márton kicsinyég megtorpant a beszédben. Persze, azon nevettek, hogy “mivel véle a könyvtáros megkínált”. Nem hitték el. Nem baj, védekezni tovább, körömszakadtig!
– Én az népséget… semmiképp és senki ellen föl nem ingerlettem, házamnál pedig, sem máshol a népséggel nem tartottam gyülekezetöket. és az törvényt nem olvastam nekiek… S még inkább nem magyaráztam, mert magam is éppen magyarázást kívántam. Evégett mind tekintetes Kenessey főszolgabíró úr elejbe, mint pedig az fiskális úrhoz is elmentem…
Modrovich az asztalra ütött.
– Hazudsz! – kiáltotta.
A két úr olyan irtózva nézett Mártonra, mint valami vadállatra szokás. De, gondolta Márton, a vadállat éppen ilyen irtózva néz az emberre, kinek puskája, lándzsája s más vadászszerszáma vagyon. Most ő az űzött vád, pedig a vadállatok amazok, akik a cifra asztal mögött terpeszkednek. Modrovich most előrehajolt, belenézett az előtte levő nagy árkusba, majd mutatóujját Mártonra szegezve, balszemiét hunyorítva újra kérdezett:
– Mi szükség volt teneked, midőn már a földesuraságoktól való kéréseket magában foglaló folyamodást a nagyságos megyére béadtátok, – újra az után lóthi-futni, hasztalan útjaitokra költségeskedéseket fölszedni…
A szolgabíró fölemelte a hangját.
– … sőt, a város elöljáróit arra éppen késztetni, hogy az tőke pénzeit a városnak mondják fel, hogy ti azzal Bécsbe, Pestre s más helyekre felutazhassatok?!…
Újra az asztalra ütött, majd a válaszolni kívánó Mártont egy mozdulattal leintvén, így folytatta:
– Denique… annyival is inkább, minekutána te, mint a nyughatatlan lakosok fője, eleibém is járultál és akkoron nyíltan tudtotokra adtam, hogy ti beadván folyamodástokat a nemes vármegyére, ennek végzését várjátok ki…
Márton most már alig tudta követni a gondolatmenetet. Már csak azon csodálkozott, hogyan emlékezhetik a szolgabíró első szavaira. Vagy tán nem is emlékszik és ő is ősszezavarja a fonalat? Bizonyára meg akarja zavarni evvel a beszéddel. Mert mintha nem is magyarul volna, ámbár a szavak magyarok. Dehát az úri beszéd mindig más, mint a paraszti beszéd. Ha valaki uralkodni akar a paraszton, az mindjárt avval kezdi, hogy érthetetlen nyelven beszél. Inkább a válaszon gondolkodott, míg a szolgabíró érdes hangja tovább recsegett:
– … és addig semmi lépést tenni ne merészeljetek, – mindazonáltal ezen tilalmam ellenére is a te vezetésed alatt egy része a népségnek Bécsbe menni kívánt, ahová el is ment volna…
A szolgabíró kicsit asztmás volt, vagy mi a szösz, mert néha két szó között megállt levegő után kapkodni. Vagy ha nem asztmás, legalábbis érelmeszesedése és szívelhájasodása lehetett, vagy magas vérnyomása, mint arcának piros vérerei tanúskodtak. Most is levegőt vett és tovább folytatta:
– … ha pénz lett volna elegendő kezeiteknél.
A mondatnak vége volt, de Modrovich még mindig nem hagyta szóhoz jutni a megvasalt vádlottat.
– Azért valld meg, mi vezérlett a fentebbekre és kik azok, kik benned vetvén bizodalmokat, téged szószólójoknak választottak. Mondd meg tehát, mennyi pénzt vettetek föl-, kitől, úgy hova tettétek a fölvett pénzt. Felelj meg mindezekre!…
Szórád Márton szeme megvillant. Lassan elpirult. Hirtelen szét akarta feszíteni a bilincset. Hát tolvájsággal meri őt vádolni a szolgabíró? Hát minek nézi őt? Az urak a tolvajok!… De megint megnyugtatta magát. Az életösztön szilárdan tartotta most a kormányrudat. Kissé remegő hangon, de nyugodtan felelt:
– Mi a város tőkesummáit az elöljáróság által felmondatni nem kívántuk. Igaz ugyan: az helység bírája egy-két forintokat adott kölcsön, de az fölment-az útiköltségekre.
Aztán hozzátette:
– Mi Bécsbe menni nem akartunk mert tekintetes szolgabíró úr is megtiltotta.
Modrovich ujjaival dobolt az asztalon. Az urak összedugták a fejüket és sustorogtak. A szolgabíró újabb aktát tett maga elé, kibontotta.
– Te – nézett Mártonra összeráncolt homlokkal – amint vallomásodból látom, egészen ártatlannak akarod magadat festeni előttem. Hasztalan próbálkozás! Figyelmeztetlek, hogy bűntársaid kikérdeztettek és mindent megvallottak.
Prétsényi! – gondolta Márton és konokul nézett maga elé.
– A tanúk is szemedbe fognak mindeneket mondani! – folytatta Modrovich és maga elé terítette az aktát. – Mert te voltál az, ki múlt esztendei december elein a népet az városházához csődítetted és az elöljáróságot a törvények felolvasására késztetted és jóllehet az általad öszvecsődítettek közül is, átallátván hasztalan gyülekezésteket, sokan elmenni akartak, te mégis ekkor ezekre riadván, felkiáltottad: “Emberek, el ne menjen innét senki, hanem mindenki ide hallgasson, mert ebben áll keteknek és gyermekeinek minden jövendőbeli boldogsága!” így volt?
Márton hallgatott. Igen, így volt, – s ha így volt, mi bűn van abban? A törvényt megszegni is bűn, – de oltalmazni is?
Modrovich újra fölemelte a hangját:
– Te voltál az, ki azon alkalommal, midőn az én általam Fehérvárra küldött levelet a városházához visszavittétek, ámbátor a helység jegyzője megmondta nyíltan, hogy általam küldetik fel és feltörni nem szabad, – mégis erőszakkal feltöretted…
Márton heves mozdulatot tett kezével és a bilincs megcsörrent. Prétsényire gondolt. A hajdúk fegyverükhöz kaptak és Modrovich is meghökkent egy percre, de látván, hogy Márton nem mozdul, folytatta:
– … ezt kiáltván: “ennek meg kell lenni, mint a halálnak!” Te voltál az, ki hogy csak a népet a magad részére hajthasd, nyíltan beszéltetted a népségnek, hogy “a nótárius eladta a község korcsmáját”, úgy szintén azt, hogy “a bíró a városhatárát engedte által a földesuraságoknak, így tehát ezeket ne szívleljük meg magunk között, hanem tisztogassuk ki a városunkat a büdös férgektől”. Te voltál továbbá az, ki midőn általláttad, hogy a nótárius nem akar véletek fölmenni Bécsbe, és így véletek egyet nem ért, csak hogy a népet tőle elidegeníthesd, a város elárulójának sokak hallatára nevezted. Te voltál szinte az, ki méltóságos Montbach kamarás úrnak, ki titeket arra intett, hogy hagynátok fel az ily lázító módokkal és rendes úton keressétek igazatokat, te vakmerőén visszafelelni merészletted: “nem vagyunk mi, uram, lázítók, hanem az a lázító” – és a törvénykönyvre mutattál.
Márton arcvonásai megkeményedtek. A szolgabíró áthatóan vizsgálta ezt az arcot, mögé akart látni. A hosszú listával – azt hitte, célt ér. Márton pedig keserűen gondolt arra, hogy a szolgabíró valóban tud mindent. De kemény, konok, makacs maradt. Halkan, kissé fátyolos hangom válaszolt:
– Akármit mondanak a tanúk, én nem érzem magam vétkesnek, – csak a levélfeltörésben. én a népet a szolgabíró úr mondása szerint nem csődítettem a városházához. Ment az maga. Igaz, hogy azon időben magam is ott voltam. Az is szinte igaz, hogy az üdő délután lévén, többen litániára akartak elmenni. Én akkor nekiek azt mondottam, hogy ne menjenek, még elvárakoznának egy keveset… De egyebet ennél nem mondtam. És az levél feltörésénél se mondtam, hogy ennek meg kell lenni, mint a halálnak. Csak a jegyzőt kértem, hogy nyissa fel az levelet, mert az község elárultatását véli…
Krákogott egyet és tisztább hangon folytatta:
– Ami a többi rólam mondottakat illeti… az mind elleneim, irigyeim rágalmazása. Méltóságos Montbach kamarás úrral szólván, ott sem mondottam én egyebet, csakhogy mi lázítók nem vagyunk és hogy mi csak az új törvények értelminél fogval kérünk igazságot. Ezt szinte a tekintetes főszolgabjró úrnak is említettük és ő is helyben hagyta könyörgésünket. Én hát, akárki akármit mondjon is ellenem, vétkes nem vagyok, házamhoz soha senki nem jött azért, hogy én nékie a törvényt olvassam, vagy magyarázzam, sem én senkihez evégből a városban nem jártam. A lázításra, amint bevádolva vagyok, én okot nem szolgáltattam.
A jobbodalt ülő úr a térdére csapott. Márton lehajtotta a fejét. Mennyi mindent letagadott ő most! De tagad, tagadni fog körömszakadtáig, mert csak Prétsényi áruló, a többi is tagad… Igyekezett szépíteni, enyhíteni, a gorombaságokat udvarias megjegyzésekké szelídíteni.
Modrovich elvörösödött, arra gondolt, hogy ez az átkozott csizmadia megtépázza az ő hírnevét. Hát nem lehet belőle vallomást kicsikarni?
– Hallatlan! – mondotta és érezte, hogy elvesztette a türelmét. Hirtelen fölugrott a karosszékből és az asztalra támaszkodva Szórád arcába ordította:
– Vakmerő tagadásod által sorsodon nem könnyítesz, hanem inkább nehezíted!… Átkozott, büdös, huncfut senkifia!…
Szórád Márton most már nyílt gyűlölettel nézett vele szembe. Tekintete semmi jót nem árult el, legföljebb azt, hogy a szolgabíró előrelátó volt, amikor nem vétette le a kezéről a vasat. Modrovich egyre jobban kikelt magából:
– Minden aljas mesterkedéstek napfényre került! Te voltál minden rossznak kezdője és indítója!… Te még koronás fejedelmünk ellen is, amint a tanúk vallásából annak idején ki fog tetszeni, nem félemlettél kikelni a legfőbb illetlenséggel!… Te kapcabetyár!…
Márton összeszorított foggal hallgatta a szidalmak özönét. Modrovich az asztalt verte:
– Te vitted annyira a dolgot, hasonló bűntársaiddal, hogy a város bírája nyíltan kinyilatkoztatta, hogy csak feleségétől és gyermekeitől elbúcsúzni, úgy meggyónni hagyjátok, azután csináljatok véle, amit akartok… Itt van, leírva, bűntársaid önvallomása!…
Fölemelte az aktát és az asztalra csapta.
– Kitetszik ezekből, milyen ártatlanok vagytok!…
Az izgalomtól köhögni kezdett és a másik két úr csillapító mozdulatainak hatására újra leült, nagy vörös zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát és valamivel higgadtabb hangon így szólt:
– Utoljára tehát mégegyszer intlek, vallj meg környülállásosan mindeneket – úgy számláld elő azokat is, kik véled egyetértésben voltak, név szerint mindnyáját.
Csönd lett, mindenki hallgatott és várt. Odakint, a havon – február vége volt, szán csengője csilingelt. Márton lassan emelte föl a fejét. Végső, jéghideg konokság szállta meg. Ő áruló nem lesz, őt nem fogják együtt emlegetni Prétsényivel. Mint aki nem tagadja, hogy szántszándékkal, makacsul tagad, kihívóan szembenézett a szolgabíróval és tiszteletlen, nyers hangon, darabosan vágta oda neki:
– Én legkisebb rossz kifejezést se tettem fejedelmünk ellen. Az városunk bírája sem vétett ellenem, sem én őellene. Újfent csak azt mondhatom, hogy semmi bűnös tettben részes nem vagyok, azért hát senki más bűnöst meg nem nevezhetek!
Szinte kiáltotta, olyan hangosan mondta ezt az utolsó mondatot és szemét nem vette le Modrovich apró disznószeméről.
– Elég! – kiáltotta az az úr, aki az imént a térdére csapott.
– Elég, – ismételte Modrovich. – Magára vessen.
Koppantott az asztalon.
– Még van kérdés. Minő értéked vagyon?
Márton úgy érezte, hogy inkább így kellene kérdezni: minő értéked volt?
– Van Dunapentelén öt fertály malmom – felelte -, három darab szőlőm, egy házom, és csekély házi… vagyis csizmadia mesterségemhez tartozó eszközeim…
Modrovich föltette az utolsó kérdést:
– Voltál-é már fogva vagy büntetve?
Szórad Márton újra megcsörrentette a bilincset és szinte dölyfösen válaszolt:
– Soha sem fogva, sem büntetve nem voltam.
– Vezessék ki, – parancsolta kurtán a szolgabíró. Mártont két oldalt megragadta a két hajdú. Ő pedig még egyszer visszafordult. Szembenézett az urakkal. Jól megnézte őket és azok is őt. A hajdúk zavartan álltak. Márton mondani akart valamit. Mármár szóra nyílt a szája, amikor mégis meggondolta. A szolgabíró magához tért és az asztalra csapott:
– No, mi lesz? – kiáltotta nyersen.
A hajdúk újra megragadták Mártont és az ajtó felé lökték. Ő rántott egyet magán és kiszabadulván a hajdúk kezéből, maga lépett ki a folyosóra.
Megindult visszafelé, a tömlöcbe. A lépések éppen úgy kongtak, mint jövet.
A FÖLDVÁRI ÚTON két lovas vágtatott Dunapentele felé. Az egyik huszár volt, mégpedig tiszt; zöld mentéjéről ítélve a Ferdinámd-ezredből való. A másikon zsinóros, atillás magyar ruha faszült, atillája kigombolva, fehér inge kihajtva; ritkás, gesztenyeszín oldalszakállát egészen elszükítette a por, melyet a két-három lóhosszal előtte vágtató huszár ló kavart fel. Az ilyesmi nem ritka látvány mostanában. Nem betyárok vágtáznak most az utakon s a mezőkön, hanem katonák. Kardok csillognak, puskák, karabélyok ropognak, gránátok robbannak, – háború van.
1848. ősze.
Jellasics már a nyáron kitakarodott, Róth és Philippovich a Drávába veszett; de most új ellenség közeleg, mert Schwechatnál megfutamították a fiatal magyar honvédséget.
Toborzók járják az országot.
Itt is, ott is felhangzik Kossuth verbunkja, pengenek a sar-kantyúk, peregnek a dobok.
Háború.
Túl a Dunán már kapára-kaszára kapott a nép. A fiatalja honvédsapkát nyomott a fejébe és szuronyos puskát fogott. A Kunság méltóképpen várja Windischgrätz herceget. De itt a jobbparton nem biztató a helyzet. Dermedt csend honol végig a duna-menti községekben. Pentelén, Százhalombattán, Ercsiben rác pártütéstől kell tartani. A magyarok meg, a magyar parasztok süketek a haza hívó szavával szemben.
Nem akar menni senki se katonának, nem alkar jelentkezni senki nemzetőrnek. Száz és ezer sérelemmel hozakodnak elő, azt mondják, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Amilyen édesanyjuk volt nekik a haza, olyan édes fiai lesznek most ők a hazának.
– Szüntesse meg Kossuth Lajos a dézsmát, akkor megyünk!…
Evvel küldték el Dunapenteléről is a toborzókat. Hiába mondtak azok akármit, hiába magyarázták hogy a haza veszélyben van és a szabadságért minden épkézláb embernek fegyvert kell fogni. Egyetlen ember, egyetlen legény nem jelentkezett.
– Verje meg az isten az urakat! – hangzott a penteleiek válasza. – Most biztathat minket a vármegye, tizenegy esztendővel ezelőtt megösmertük… Ha akkor ellenünk fordult a megye, ha akkor agyonverték Fanyar Mihályt és bebörtönözték Szórád Mártont, – hát most se kérjen semmit. Ne kérjen katonát, ne kérjen oltalmazó kart!…
Konokul, makacsul leszegte fejét a zselllérség. Az egésztelkesek meg azért nem mentek, mert – gazdagok voltak. Ők valóban szabadok lettek, ők sokat köszönhettek Kossuth Lajosnak. S köszönhetett volna Prétsényi is, aki árulása béréül még tizenkét pozsonyi mérőt kapott valami kitalált úrbéri jogcímen s így a jobbágyfelszabadítás a község első gazdái közé emelte. De Prétsényi nem volt bolond katonának menni, vagy akár nemzetőrnek jelentkezni. De a többi sem: Tonika, a volt bíró és fiai, Rekenye és a többiek. Áldozatot hozni annál nehezebb, minél többet kell áldozni.
Akiknek volt részük a hazából, ezt a részüket féltették, ha a haza vész is. Akiknek semmi részük nem volt, azok meg nem akartak védő kart nyújtani a mostoháért.
Montbach kamarás pedig szívvel-lélekkel német volt és svarcgelb. A kastély várta Windischgrätzet, mint messiást a zsidók.
Windischgrätz csapatai egyelőre megállíthatatlanul nyomultak előre. A kormány, az országgyűlés csomagolt; híre járt, hogy Debrecenbe költözik a kormány, a fővárost feladják. Windischgrätz nyomában pedig, mint megszálló sereg, Jellasics hordája menetelt, harcba ugyan nem bocsátkozván – nem felejtették el a pákozdi és az ozorai leckét! – de ánnál buzgóbban rabolván és fosztogatván a Dunántúlt.
Ezért vágtatott most Dunapentelére a két lovas.Úgy sarkantyúzták a lovakat, mintha perceken múlnék, hogy megelőzik-e Windischgrätzéket. Valósággal elrepültek Baracs és Kiskokasd mellett, porfelhőt árasztottak Kisapostagra. Már a pentelei határban száguldottak, a cenzuális földek között, amelyek most a felszabadított telkesek birtokai. Jobboldalt feltűnt a Bájó, a Koszi der, az Asztalhegy, az erdők és cserjék borította lösz-szakadék, a szeszélyes völgyeken át pedig egy pillanatra a Duna szürke csíkja, azon túl meg a Kiskunság, a róna.
A huszárfőhadnagy most hirtelen megrántotta a zablát, a szürke csődör felágaskodott, majd habzó szájjal megállt. Hirtelen lefékezett a másik is, a civil.
– Csönd – mondta a főhadnagy, – figyeljen csiak, fiskális uram!
A fiskálisnak szólított kísérő kiegyenesedett a nyeregben és figyelt. Valahonnan, messziről tompa morajlást lehetett hallani. Nagyon finoman, alig észrevehetően, de kétségtelenül hallatszott. Északnyugat felől jött a hang, majd hamarosan elhalt.
– Dörögnek az álgyúk – mondta a főhadnagy. – Windischgrätz ágyúi.
A fiskális arca elkomorodott.
– Akkor… csak néhány nap járásra lehetnek ide.
A főhadnagy bólintott.
– Alighanem. Lovas előőrseik éppen holnap vagy holnapután is itt portyázhatnak… De azért több időnk van. Nem gondolom, hogy erre veszik az útjukat. Buda és Pest az ő céljuk.
Gyengén megsarkantyúzta a lovat és lassú ügetésben elindult. A fiskális melléje zárkózott.
– Ha Dunapentelén nem tudjuk megalakítani a nemzetőrséget – mondotta, – akkor ott lesz valamelyik ellenséges főhadiszállás. Montbach, a kamarás, mint hírlik, készíti már a kastélyát…
A főhadnagy bökött egyet a fejével.
– Nem azért jöttem át Vecséről, hogy dolgomvégezetlenül térjek haza! Petőfi mondta nekem egyszer…
– Ön ismeri Petőfit?…
– Ismerem hát. Az öreg Petrovics fia, a mészárosé….
– Az nem alkudoznék, istenemre!…
– Kossuth nem szereti. Pedig a nép embere. Ő kellene most ide, Pentelére… Mondja: ismeri ön a penteleieket?
A fiskális bólintott.
– Ismerem, – az a baj éppen. Fenyítést is kaptam miattuk.
– Hogyan?
– Vagy tíz esztendővel ezelőtt történt… Tizenegy is van. Öszvegyülékeztek a városháza előtt, kiadatták a régi kontraktust, melyet a földesuraságok még az urbariális rendezés előtt kötöttek a helységgel. Felolvastatták az akkori jegyzővel az országgyűlési törvényeket…
A főhadnagy különös módon mosolygott.
– Min nevet, főhadnagy uram? – kérdezte a fiskális megütközve.
– Nem nevetek… Folytassa…
– Avval a merész követeléssel álltak elő, miszerint egy nyolcadtelek adassék minden úrbéri zsellérnek és új úrbéri reguláció tétessék, új földmérés, – meg hasonlók. Egy Szórád Márton nevű csizmadia volt a vezetőjük…
A főhadnagy mohó kíváncsisággal fordult a fiskális felé:
– Mi lett vele?…
A fiskális észrevette, hogy az érdeklődés több, mint egyszerű tájékozódási törekvés. De nem kérdezett semmit, hanem válaszolt:
– Két évet kapott, kenyéren és vizen, fertályonként huszonöt botütéssel. Volt egy társa, Prétsényi Pál, az is két évet kapott, de nem verték. Az valahogyan kiegyezett az urasággal… Nagyon furcsa história. Mert a község nem nyugodott meg az ítéletben. Megmozgattak minden követ, hogy Szórádot kiszabadítsák… Elsőbben egy bukott deszkakereskedővel, valami Supkával iratta a kérvényt. Az meg becsapta őket… Mondták nekem későbben, hogy “nem volt, amint elolvastattuk, egy könyörület szó is belé írva”…
A főhadnagy megindultnak látszott.
– Folytassa, fiskális uram… Hallani szeretném.
– Akkor a penteleiek Budán ügyvédet fogadtak, Tassy Ádám uramat. Nem ösmeri?
– Csak hallomásból.
– A kolléga felvállalta az ügyet, de amint Bors József, a szegények ügyviselője a helytartótanácsnál, ezt megtudta, reátámadt és lekapta a tíz körmiről, mondván: “hogyan bátorkodik az úr ilyeneknek plenipotenciáriusuk lenni?” Akkor aztán Tassy visszaadta az ügyet. Így kerültek én hozzám, Dunaföldvárra.
– S ön vállalta?
– Az első szóra. Megírtam a folyamodást a helytartótanácshoz. Emlékszem, valahogyan így szólt: “Szórád Mártony… csizmadia mesterember, lakostársunk pedig, ki egész helységünk lakosai által józan, csöndes, jó keresztyén, jámbor erkölcsű s viseletű embernek ösmértetik, tömlőcbe záratott, hol négy hét olta sinlődik, anélkül, hogy kezesség mellett búba merült családjának visszaadassék.” Valahogyan így volt. Kérték kibocsáttatni, maguknak meg tiszti ügyvédet rendelni.
– Lett valami foganatja?
A fiskális felnevetett.
– Mért kérdez ilyet, főhadnagy uram? Önnek is tudnia kell, hogyan percipiáltatik az ilyesmi… A folyamodás megint csak Borshoz került. Bors átadta, a helytartótanácsnak. Az meg annak rendje s módja szerént visszaküldte a vármegyének, hogy orvosolja a panaszt… A vármegyének! Érti? Képzelheti Modrovich és Kenessey ábrázolatját, midőn kézbevették a helytartótanács leiratát! Majd megvesztek a méregtől, hogy a penteleiek az ő megkerülésükkel a helytartótanácshoz merészeltek fordulni. Szórád Mártont természetesen nem engedték ki a tömlöcből, a penteleieknek viszont megtiltották, hogy elhagyják a megye területét… S most jön az én ügyem. Egyszer csak Szekszárdra idéztek, a megyére. Ott értesültem, hogy Fejér vármegye átiratot intézett Tolna vármegyéhez, követelvén, hogy Csenterics József dunaföldvári ügyvéd, mint bújtogató, megfenyíttessék… Sohase volt semmiféle ügyem, sohase vétettem a köteles disciplina ellen, most sem követtem el bűnt. S rnégis megfenyítettek. Szilenciumra ítéltettem, mert felvállaltam egy igazságos ügyet.
– Huncutság – mondta a főhadnagy. – És Szóraddal mi lett?
– Két év múltán kiszabadult, teljesen összetörve… Akkor láttam életemben először. Nem tudom, milyen lehetett azelőtt…
– Milyen? – vágott közbe a főhadnagy. – Szép szál, derék ember volt, barna haja a válláig ért…
– Tiszta galambősz volt, mikor én láttam! De ön… honnan ismeri, főhadnagy uram?…
– Majd elmondom. Folytassa, mi lett vele…
– Mindenét elvesztette. Felesége, gyermekei meghaltak…
Egy maradt életben. Nyomorult, rokkant koldus lett, úgy tartották, könyörületből, földbevájt odúba költözött s hogy él-e még, nem is tudom…
A főhadnagy felháborodottan rázta a fejét.
– Micsoda aljasság!…
– S még valamiről tudomásom van, – tette hozzá Csenterics, a dunaföldvári ügyvéd. – Még egyszer be akarták zárni. Nem tudom, eszelős lett-e, vagy valamilyen paraszti Brutusszal van-e dolgunk, de hamarosan újra hírbe keveredett. Prétsényinek, – akit említettem, hogy társa volt Szórádnak a zendülésben, – valamilyen ángya, vagy kije bizonyos Czinczainé. Ennek a bátyja korcsmáros Dunapentelén. A korcsmáiros veje pediglen szarvasi, oda ment férjhez a lánya. Egyszer megjött a vő és a korcsmában beszéltette, hogy éppen olyan jobbágyi rendetlenség van Szarvason, mint itt volt Pentelén… Szórád meg hallotta. Azt mondják, szinte reszketni kezdett, mikor hallotta, hogyan érik az ő vetése. Alaposan kikérdezte a vőt és mindeneket tudakolt. Nohát ezt Prétsényi beárulta. Az a legnagyobb ellensége lett Szórádnak, máig se tudom, valóságban miért. Megvesztegették, gondolom. Izgága ember volt, de mindig csak magára gondolt. Szegény megrokkant embert még egyszer megbotozták…
A főhadnagy felkiáltott:
– S akkor csodálkoznak, ha a penteleiek vonakodnak újoncot s nemzetőrt adni!
A fiskális most megkérdezte:
– Mondja hát, főhadnagy uram, honnan ösméri Szórád Mártont? Hol találkozott vele?…
A főhadnagy megállította a lovát.
– Hol? A pentelei városháza előtt.
– Mikor?
– Éppen akkor, midőn a nótáriust a törvények felolvasására késztette. Én voltam a Sobri ellen kirendelt század parancsnoka, még akkor hadnagyi rangban. Meg kellett volna támadnom a népet és szétszórnom. De a huszárjaim vezényszó nélkül visszadugták kardjaikat a hüvelybe. Nem volt mit tennem, elálltam a megtámadás tervétől s elvonultam. Kis hijján lefokoztak…
Csenterics elragadtatva kiáltott fel:
– Fogadja hát még egyszer jobbomat! Én isten ujját látom abban, hogy a túladunai népfelkelés fővezérsége éppen bennünket szemelt ki az utolsó próbálkozásra Dunapentelén. Most már nem csak remélem, – most már hiszem, hogy vállalkozásunk sikerülend…
– Talán, ha megösmérnek, bízni fognak bennünk a penteleiek s hisznek nekünk. Fiskális uram, ott a község. Látja? Sarkantyút a lónak, hogy mihamarább ott legyünk!
A DOBSZÓ fölverte a falut. Nemzetiszín lobogó lengett a városháza előtt, oda volt kitűzve, a földbe. Akárcsak újoncozáskor.
– Kellene megint a vér az uraknak, a vérünk…
– Az emberek nem gyülekeztek. Egy-két legény szállingózott csupán, aztán látván, hogy a zászló körüli senki sincs, az is elpárolgott.
Kántor, a nótárius odafordult Csentericshez:
– Hallja, fiskális uram, magam megyek és jó szóval összecsoportoztatom őket…
Ez a Kántor a negyvenes évék elején került Pöntölére. A másik valahová a Felvidékre ment, Túróc vármegyébe. Az új jegyző nyugtalan fiatal ember volt és többször fent járt Pesten, ahol rendszerint a márciusiakkal értekezett; állítólag magával Petőfivel is beszélt. Azon mérgelődött, hogy Petőfi mért nem itt, a Dunántúlon lépett fel képviselőnek, mért azok között a keményfejű kúnok között, holott tudhatta volna, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Ő bezzeg Petőfire szavaztatta volna az egész környéket, az egész Mezőföldet.
Pedig tapasztalnia kellett, hogy újoncozáskor az emberek elutasították a harcban való részvételt. Hiába volt Kossuthé a vármegye, nem tudták elfelejteni a vármegyének az 1837-es eseményeket.
Most újra nyakába vette a falut, hogy maga hívogassa az embereket, meghallgatni a huszártisztet és Csentericset. Hogy most, amikor az ellenség közeleg, legalább a nemzetőrséget megalakítsák.
Másnap aztán nagynehezen összegyűlt a város, éppen úgy, mint azon az emlékezetes napon, amely Szórád Márton napja volt. Azazhogy nem éppen úgy, mert akkor olyan volt a nép, mint a háborgó tenger, mint az égen torlódó fekete fellegek; zúgott, mennydörgőtt, villámlott, elsöpréssel fenyegette a szemben levő kastélyt. Most meg néma és mozdulatlan volt a nép, mint a Duna, mikor befagy.
Akkor tűzláng, most fagyos jég.
Akkor nyugtalan élet, most halálos nyugalom.
De milyen nyugalom? A megelégedésé talán? Kérdezzétek meg, vándorok, vendégek azt az ősz öregembert, azt a rokkantat, megtört testűt, aki ott él az Öreghegy valamelyik barlangjában! Nem gondozza más, csak egy fiatal legényke, a fia. Asszony sincs a házban, sem több gyerek. Meghaltak mind, a temetőben nyugosznak, népes sírgödörben.
Az öregembernek a szegények hordanak élelmet a nincsből. Ruhája rongy, melle zihál és rossz kehesség fojtogatja. Fián kívül egyetlen lakótársa van: a nyomor. Ott él elfelejtve, csupán a zsellérség gondol rá, van talán százesztendős is.
Ez az öregember – Szórád Márton. Nincs százesztendős, alig van túl az ötvenen.
A pöntölei csizmadia, az egykori kisházas zsellér. Most már nem csizmadia, mert nem tud dolgozni és szerszáma sincs, hogy mivel. Nem zsellér már, hanem koldus. Nem kisházas, mert még egy vityillója sincs, csupán barlangja, mint az erdő vadjának. Nincs már szőlője, nincs fertály malma, nincs már szegénysége sem.
Szíve se nyugtalan többé, mint valamikor, midőn még barna volt válláig lehulló, kerített haja, válla széles és hangja erős, hogy behallatszott a Montbach-kastély leeresztett zsalugáterei mögé. Szíve most kialudt vulkán, melynek betömődött kráterében néma csend honol, a feldübörgő tűznek egykori otthonát rozsdaszínű avar borítja.
Hurcolja az életet, mint vak ló az igát. Hiszen mit is tehetne mást? Ha eljön majd érte a halál, engedelmesen megy vele, maga-megadón, csöndesen. Sokszor találkozott már a halállal, szinte évenként temetett el egy-egy csecsemőt és most egy kivételével valamennyi gyermeke elpusztult már, két feleséget is elbúcsúztatott. Azazhogy a másodikat már nem tudta elbúcsúztatni, mert az nem várta meg. Míg ő a fehérvári börtönben ült, az asszony a gyermekek mellé költözött.
Az öregember már nem hisz semmiben és senkiben. Nem hisz sem istenben, sem császárban, nem hisz barátban és harcostársban. Ha Prétsényi úgy el tudta árulni, – kiben higgyen most már? Volt egy ideig gyűlölet is a szívében. Égett és égetett, De most már ez a gyűlölet is olyan, mint a bevarasodott seb. Ha felszakítaná valami, tüzelne újra tán, de mi szakítja fel a vart?
Különös teremtmény a nép. Rejtélyes, idegen és félelmes annak, aki nem ismeri. Pedig a nép a leghűbb és legforróbb szerelmes. A nép szenvedélyesen viszontszereti, ha kell, magasba emeli, ha kell, ölébe rejti azt, aki szereti őt. Határtalanul tud bízni a nép. De jaj annak, aki visszaél bizalmával és szerelmével! Jaj annak, aki rászedi, becsapja, megcsalja! Mert gyűlölni is éppen úgy tud a nép, mint szeretni. S ha gyűlöl, haragja rettenetes. Tud törni és zúzni, öröknek hitt, természettől való értékeket úgy söpör el, mintha sohasem lettek volna. Ha kell, gyilkolni is tud, vad bosszútáll a nép azon, ki becsapja. Hasonlít a gyermekhez is a nép, abban, hogy éppen olyan tiszta és egyenes. Tisztán szeret és tisztán gyűlöl. De tudni kell, hogy a nép nemcsak hangosan kiált. Úgy is tud kiáltani, hogy néma; úgy is tud pusztítani, hogy mozdulatlan.
Irtózatos a népnek mozdulatlansága.
Úgy érzed ilyenkor, mintha hegy omlott volna rád és fuldoklasz, szeretnél kitömi a néma, de kegyetlenül fojtogató szorításból. Elnémult a táj, félelmetes a csönd. Kiáltasz – és hangod süketségbe vész, nem jön rá visszhang. Ütsz és nem üt vissza senki. Ölelsz és visszahőkölsz, mert akár jéghegyet ölelnél. Hívogatsz és szavadra nem mozdul senki. Ölsz – és a halottak éppen olyan mozdulatlanok, mint az élők. Mozdulatlanná vált a nép s csak akkor hallasz félelmes, tompa morajlást, ha a földre tapasztod a füled. A mélyben morajlik a düh, a bosszú, háborgó vulkán, a becsapott, bizalma-csúfolt nép haragja.
Menekülni szeretnél, mert ámbár senki sem bánt, úgy érzed, ellenségek vesznek körül. A szántó-vető megemeli a kalapját előtted, de riadtan megszaporázod lépteid, mert nem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy mentén kést ránt reád. Az utcák néptelenek, egykedvű vaksággal merednek rád az ablakok. De jobbra-balra kapkodod a fejed, mert mégis mintha minden ablak mögül tüzes tekintetek fúródnának beléd. Rémek kísérnek, rád akar szakadni az ég, a föld égni kezd a talpad alatt és hiába futsz vissza a város kőfalai közé, a vármegyeház szőnyeges termeibe, a jól berendezett irodákba, hajdúk és pandúrok fegyverei mögé, – nem hágy el a nyugtalanság, a riadalom: a földiek némasága, a nép szörnyű mozdulatlansága és vádja oda is elkísér, te közéleti ember, te hivatalnok, te fő, ki semmibe venni és megcsúfolni merészelted a népnek beléd vetett tiszta bizalmát! Pompás irodádban úgy érzed, mintha vulkán tetején ülnél, hovatovább úgy érzed magad, mint a megszálló ellenség, mintha a nép némán ítélkeznék fölötted.
Pentelén sem emelt kezet senki a vármegye embereire. Mégis elkerülték, mégis irtóztak ettől a helytől, amelynek egyik nyomorúságos lösz-barlangjában tengette életét az eleven vád, az ötvenesztendős aggastyán.
Az országra reátört az ellenség, de az aggastyán néma maradt. Kossuth riadója végigzengett az országon, de az aggastyán süket maradt S vele együtt a nép. Mért is fognának fegyvert? – kérdezte magától Szórád Márton. Prétsényiéknek lenne miért, belőlük gazdák lettek, nekik van mit oltalmazniok. Ők csak a szőlődézsma miatt háborognak. De zsellérségl A kisemmizettek, akiknek egy talpalatnyi rög nem jutott a haza földjéből… Olyan messziről csengett ez a szó: haza. Szórád Márton nem igen értette, nem volt mihez kötnie. Valamikor megmozdult ő a hazáért, hogy neki és a többi zsellérnek is legyen hazája, de lám, két évet sínylődött érte vasban és tűrte a huszonöt botokat, míg bele nem rokkant, míg meg nem tört a teste.
Megtört…
Hát vájjon minden megváltónak ez a sorsa? Meg kell a testüknek töretni? Haj, de legalább megváltotta volna a népséget evvel a kegyetlen szenvedéssel! De nem váltotta meg, mert a nép teste is megtöretett és töretik azóta is. Hogy keljen hát fegyverre az elkínzott nép? Miért? Hogy megvédje az uraik földjét? Hogy megoltalmazza a beste vármegyét?
Nem, a népet csak egyszer lehet becsapni.
Szórád Mártonnak az ország – Pentele. A pentelei határ, melyre valamikor olyan sóvárogva tekintett, hogy lenne belőle csak egy nyolcadtelek az övé. De a pentelei határ is csak vágy maradt, teljesületlen kívánság. Valahol az országban ellenség dúl, valahol Pesten urak marakodnak, Kossuth szónokol, nemzetiszínű zászlók lengenek és egy szó zeng szüntelenül, mint kürtszó: szabadság – mindez olyan messze van! Ellenség dúlása, Kossuth szónoklata, vármegyei ellenállás – mintha ők, penteleiek egy tenger mélységes-mély fenekén élnének és mindez valahol fent történnék a tenger színén. A hullámverés már nem ér el hozzájuk…
Nem?…
De úgy látszik, elér, mert Jani, a fiú szelesen szalad be az Utcáról…
– Édesapám! – kiáltja.
– Édesapám, menni köll, a jegyző hijja a népet, menni köll a községháza elejbe! Nemzetiszín zászló van oda kitűzvel mind odaindul a nép…
Megrándul a szája széle az öregnek. Minek menjen ő oda? Prétsényivel találkozni? Tonkával, Rekenyével, Mátóékkal összejönni? De ha nem megy, talán még meg is büntetik. Ki tudja… Vagy – észreveszik-e egyáltalán, hogy ő ott van-e, vagy hiányzik?
Aztán mégis felállt és fiára támaszkodva elindult.
Gubancosan lógott le fehér bajusza, háta meggörnyedt, kezében nagy, görcsös bot, lófejnek faragva a vége. Koldus, koldus volt Szórád Márton, kisházas zsellér és csizmadiamester, vén, rongyos koldus. Lassan ment, nem tudott sietni. Szaggatott a dereka és remegett a lába. Mintha szétrázódtak volna a belső részei és nem sikerült volna helyükre rakni őket.
Amint ment le az Öreghegyről, látta, hogy már feketéllik a tömeg a városháza előtt. Az utcán gyermekek játszottak, hadarva az új kiszámolót:
Horvátország, Tótország,
Récel-grécel, csicsi Jelacsics!
Jelacsics, Jelacsics tábornok,
Sinionyi de ne nyomd ide,
Ezenc Vencel, Gresszel Mátyás, zsákmány huszár, ez izi dom!
Lám, ez már háborús mondóka. Háború van. Most csapta meg először Szórád Mártont a riadalom: hát ha ideér egyszer a háború? Hátha azért hívják a népet? Ha ideér, itt lesz. Tőle mit fognak elvenni? A barlangját? Vagy az életét? Egyik sem ér sokat. Akinek kell, hadd vigye. S miféle ellenség? Talán a horvátok. Azok is éppen olyan nyomorultak, mint ő. Rabolnak? Rabolni csak attól lehet, akinek van.
Azért jobban igyekezett. Mire odaért és hátul, a tömeg mögött megállt, már beszélt a huszárfőhadnagy.
– Az ellenség az országot dúlja, minden magyar embernek talpra kell állnia a hon védelmére! – kiáltotta. – Penteleiek…
A tömegben egy pisszenés sem hallatszott. Szórád Márton nézte a szónokló tiszt arcát. Olyanformán nézte, mintha ismerné. Mintha valahol már látta volna. Mintha gyermekkorából ismerné, vagy hogy’ is…
– Penteleiek!… A nemzetőrséget felállítani kötelessége minden községnek, minden városnak, a határ oltalmára, a tűzhely oltalmára, a család, a gyermekek oltalmára! Ki akarják irtani a magyart, – penteleiek, hagyjuk, hagyjuk, hogy kiirtsanak?
Most már halk zúgás kelt a tömegben, mint fák között az alkonyi szél. S már kiáltások is röppentek:
– Mi lesz a dézsmával? Addig másról nem beszélünk!…
– Nem adunk újoncot a vármegyének!
A huszárfőhadnagy fölemelte a kezét.
– Emberek, értsék meg kendtek, nem újoncot követel a haza, hanem nemzetőrséget. Kapára, kaszára…
Egy kiáltás süvített:
– Azt nem köszönik meg az urak!
– Megkóstoltuk mink már a vármegyét, nézzék meg Szórád Mártont!…
A huszárfőhadnagy hevesen ingatta a karját:
– Ne legyenek vakok, kendtek, Bicskén túl van már a császári had! Windisichgrätz herceg közeledik, a császár megszegte a nemzetnek tett esküjét, el akarja tiporni Magyarországot! A pentelei határ felé közelednek a császári hadak! Ha most nem kelnek föl kendtök, rabszijjra füzetnek, és nemhogy dézsmát kellene fizetni, hanem még gyermekeik is örökösen a császár rabszolgái leendnek!… Csöndes éjszakákon ágyúdörgést is hallhatnak, kendtek. Pentelét fenyegeti az ellenség, a császár!
Míg a huszárfőhadnagy beszélt, Szórád Márton tőle telhetően kiegyenesedett és előrefurakodott. Ez az arc és ezek a szavak mintha tépdesni kezdték volna a régi seb hegét. Szórád Márton megismerte a huszárfőhadnagyot. Megképzett előtte, amint a fiatal huszártiszt elvonulást vezényel… Keze, lába reszketett, de előrefurakodott.
Most Csenterics, az ügyvéd ugrott a zászlóhoz.
– Penteleiek, a túladunai népfölkelés megbízásából vagyunk itt… Ott kapára-kaszára kapott a nép, úgy várja a császárt. A Kúnság népe talpraugrott… Ha elűzzük az ellenséget, elűzzük a császárt és nem lesz különbség magyar és magyar között, nem lesz dézsma, sem semmiféle szolgálat… De ahhoz előbb meg kell menteni a hazát! Holnap talán már késő lesz. Veszprémben már dúl az ellenség, Bicskén már áthaladt Pestnek és egyik oszlopa Ercsinek fordult…
A tömegen nyugtalanság rezgett át. Itt van hát a háború … Talán néhány nap múlvia meg is érkezik…
– Emberek! – kezdte újra a huszárfőhadnagy. – Ki fojtotta el véresen akkori megmozdulástokat? Én tudom, mert értetek én is büntetést kaptam… Én voltam az a huszárhadnagy, aki elvonulást vezényeltem a huszároknak, s nem rontottam közétek, itt, ezen a helyen! Ki nyomta el akkor igazságos ügyeteket? Montbach kamarás úr! Hát tudjátok meg, Montbach kamarás úr a császár serege, Windisdigrätz herceg elé utazott, ő vezeti az ellenséget Dunapentelére!…
Megint az elszörnyedés moraja zúgott végig a tömegen.
Szórád Márton pedig már az első sorokban állt. Fia aggódva nézte, mert az öregember olyan izgatott volt, mintha hamarosan valami különös történnék vele.
Még az imént olyan törődött, olyan szomorú volt! De a huszárfőhadnagy felszakította a sebet. A császár közeledik Pentele felé? A császár, aki becsapta őt, aki az uraknak fogta pártját? A császártól várhatnak-e valami jót? Nem! A császárt nem szabad beengedni a pentelei határba…
– Emberek! – kiáltotta újra a huszárfőhadnagy. – Emberek! Itt lobog a nemzeti lobogó! Akinek drága a családi tűzhelye, akinek kedvesek a gyermekei, aki nem akarja lángokban llátni a határt és a községet, jelentkezzék nemzetőrnek, Kossuth Lajos szavára….
A tömegben lökdösődés kezdődött. Ám kilépett az emberek közül Prétsényi. Fekete dolmány volt rajta és fekete kalap. Sovány és aszott maradt, mint volt, de így megöregedve még száradtabbnak látszott. Arcát rengeteg ránc redőzte be.
– Vár otthon a dolog, emberek!, – kiáltotta. – Hiába rio-gatnak, Pöntölét nem lehet már semmibe se belerángatni. Mindönkinek megvan itt a baja és a maga dolga, uram, ne zavarja meg az emberek fejét! Beviheti az árkust, nótárius uram, nem csap fel itt nemzetőrnek a tehenes kutyája sem. Van Kossuthnak serege, oltalmazzon minket az. Azért adózunk… Tele a kamra, tele a has – most már nem lehet úgy beszélni velünk, mint valaha!
Újra néma csend lett, senki se mozdult.
S akkor odalépett a kis asztalnál ülő jegyző elé és a huszár-főhadnagy elé a rongyos, rokkant öregember. Az ötven esztendős aggastyán.
– Engem írjanak be… Nemzetőrnek…
A huszárfőhadnagy meglepettem nézett az öregre.
– Kend jön elsőnek?… Hiszen kendet be sem vehetjük, öreg és nem fegyverbíró.
– Én-e? – szólalt meg remegő hangon Szórád Márton és botjával nagyot koppantott a földön. – Engem bevegyenek, mert különben…
A nép már zúgott, morajlott, mint a viharos tenger.
– Kicsoda kend, öregapám? – kérdezte a huszárfőhadnagy.
– Én? – Szórád Márton hátranézett, körül jártatta szemét a tömegen. -Ő Ok meg tudják mondani, ha a főhadnagy úr már nem ösmér is reám…
Gulyás János odaugrott.
– Szórád Márton! Hát nem emlékszik reá?
Szórád ránézett a főhadnagyra és fölemelt fővel ismételte:
– Szórád Márton vagyok.
A huszárfőhadnagy és Csenterics egyszerre ugrottak oda és ragadták meg Szórád Márton két kezét.
– Szórád Márton!… Nem .. . nem ismertünk rá kendre… Hogy’ megöregedett! Hogy’ megrokkant!…
A huszárfőhadnagy odafordult a jegyzőhöz:
– Nótárius uram írja be elsőnek, nemzetőr Szórád Márton!
Csenterics nemzetiszínű szalagot adott át Szórád Mártonnak. Az öregember ott állt az asztalnál, botjára és fiára támaszkodva, a piros-fehér-zöld színű szalaggal. Ő, akivel legmostohábban bánt a haza. Ő, akinek semmije se volt és még azt a semmit is elvesztette. Ő, aki legfőbb kárvalottja volt a pentelei nép tizenegy esztendővel azelőtt történt megmozdulásának.
S az emberek egymásra néztek, aztán lesütötték a szemüket. Csönd lett.
Megindultak. Először csak szakadozottan hullámoztak a kis asztal elé, hogy a nevüket mondják, aztán már tolongtak. Csak néhány egésztelkes maradt ki a nemzetőrösszeírásból. Szórád Márton meg nem mozdult az asztal mellől.
Ösz haját lobogtatta a szél, mint egy zászlót.
ODAKINT már régen besötétedett. Zsombor Imre bácsi elhallgatott, nem beszélt többet a régi időkről.
Felmásztunk a ház fölé, a meredek dombra. Sütött a holdvilág és balkéz felől ezer csillogó fénnyel ragyogott a város, az egykori cenzuális földeken.
Milyen furcsa az élet. Szórád Márton dédunokája, Szórád János az építkezésen dolgozik és mindennap kétszer végigmegy a Szórád Máirton-úton. Prétsényi Pál dédunokáját pedig, Pentele legnagyobb gazdáját, Prétsényi Györgyöt kitelepítették, mert nem szűnt meg alattomos terveket szőni az építkezés ellen.
Szélroham süvített végig a tájon. A fák koronája lobogott, mint Szórád Márton kerített haja és hatszeles gatyája az északi szélben, mely akkor éppen úgy kísérője volt a Dunának, mint most, a nagy változások idején.
1952. február.
