Dunaújvárosi Hírlap – 1965. október 26.
Az utolsó barakklakók
Törmelékhalmazok, itt-ott csupasz, még álló falmaradványok között botorkálok a Radarban. Vége van, megszűnt. Ez a pusztulás vár az ezres lakótelepre, a Délivárosra is – olyan pusztulás, ami fejlődést jelent, amelynek mindenki örül. A városépítés gyermekkorában szükséglakásnak épültek, de a kényszer mást parancsolt. Megérték a térelemes építkezés, a házgyártás korát. Most csákány alá kerülnek a nedves egészségtelen lakások, a Radar után ikertestvére az ezres barakk felett hangzott el az ítélet. E lakótelepek megszüntetése már korábban tervbe lett véve, de a döntő szót a partomlás mondta ki. December harmincegyig be kell fejezni a bontást, még e területen levő raktárépületeket is kiürítik. Az év utolsó napjáig csak két hónap maradt és a barakkokban most is emberek élnek. Év elején hetvenkilenc család otthona volt itt, ma már tizenegy családé, vagy még annyié sem – minden nap költöznek végleges lakásba. Az ezres lakótelep utolsó napjait éli.
Déliváros /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
A sötétedő délután csípős szele száraz levélhalmot görget a salakos úton, egy-egy csomót a barakkok oldalához sodor. Elvadult kis kerti ágyásokban csonttá száradt krizanténok állják a Duna felől induló szélrohamokat, a házak előtt álló, kopaszodó nyárfák között kifeszített ruhaszárító madzagok himbálóznak. Sehol egy lélek. Az elhagyott épületek befalazott ablakai, lógó villanyvezetékek, sötét ajtónyílások szorongást keltenek. Néha vonatfütty, teherautó dübörgése gördül idáig a tiszta csendben. Az út felől közeledve talán ha két ablakból szóródik fény a gazos ház elejére. Az egyik alján függönyzött üvegre halvány alakokat formáz a csupasz villanyégő.
A zománcozott tűzhelyben lobogó fa nehéz meleggel tölti meg a konyhát. Közepén varrógép, az asszony talán most kelt fel mellőle. Két kislány ül a régi ágy szélén, mely jobb híján itt teszi szolgálatát és kíváncsi szemekkel néznek a szokatlan vendégre. Az ember – olyan ötven év körüli, alacsony termetű – komótosan üldögél az ablak melletti asztalkánál. Lassan belemelegszik a beszélgetésbe.
– Ötvenkettő óta vagyok a városban, először a Tűzállóban, majd a 26-osoknál dolgoztam, most újra az előbbi helyen. Még ötvenhétben beadtam a lakásigénylést – biztatást kaptam és ideiglenesen a Radarba költöztünk. A partcsúszás az előttünk levő házig terjedt, mi maradtunk. Ígéretet akkor is kaptunk. Az a lakás a 26-os vállalaté volt, mikor aztán a Vasműbe mentem, állandóan zaklattak, hogy hagyjuk el az épületet. Adjon a Vasmű. Akkor aztán ide jöttünk, azóta is itt lakunk, négy gyerekkel. Két fiú, két lány.
Cigarettát kotor elő zsebéből, rágyújt, ráérősen fújja a füstöt.
– Az első feleségemtől még nem tudtam elválni, ő idegenben él már nagyon régóta. Feleségem sem elvált, férje eltűnt a háborúban. Így hát nem hivatalosan élünk együtt kilencszázötven óta. Ennyi idő köt össze minket, mégsem akartak lakást adni, mondván, rendezetlen a családi életünk. Lehet, hogy van ilyen paragrafus, de a rendezetlen családi élet nem itt kezdődik! Kivizsgálták a helyzetet és most kapunk majd. Nem lehetett volna ugyanezt néhány évvel korábban?
– Többet kellett volna utánajárni! – veti oda felesége a tűzhely mellől.
– Hiába jártam én, azt hittem, csak a pontozás számít. Hatvankét pontom van most, korábban is volt negyvenöt, mégis így állunk. Pedig társadalmi munkát is csináltam mindig harminc-negyven órát, tavaly 140 bélyeget ragasztottam a kiskönyvbe.
Az asszony eddig elmerengve figyelte a beszélgetést, de már nem állja szó nélkül, kitör belőle az elkeseredés.
– Higgye el, többet sírtam már, mint amennyi hajam szála van. Nem merek szólni többet a férjemnek, mikor megyünk már? Hol van nálunk a hiba? Olyan rossz érzés, a többiek csak mennek, mennek, mi meg maradunk. Panaszkodjunk? Nincs értelme! Most már csak várunk.
Közben megérkezett a legidősebb fiú, mosakodáshoz készülődik a lavór fölött. Az ember mutatja kifelé az utat a sötét folyosón.
Barakktáborok és szociálpolitika
– Jaj, ne nézzen körül, olyan felfordulás van – mentegetődzik az asszony. Nadrág van rajta, előtte kötény. Az asztalon mosott ruhák, a konyhában hokedlin félbe hagyott mosás, lavórban. Sietve töröl száraz helyet az asztal sarkán, közben félszemmel a gyereket ügyeli, aki a nyitott szobába osont előlem.
– Most jöttünk át egy másik barakkból ide, nézze, ilyen koszosba. Ott meg épp most festettünk. De el kellett jönni, kiürítették azt az épületet, ötvennyolc óta – akkor telepedtünk le a városban – tizennégy helyen laktunk.
– Ennek bizonyára okai vannak… – kérdem gyanakodva. Érthette gondolatomat, mert rögtön válaszolt.
– Szállások voltak, ideiglenesek, a Kossuth utcában meg máshol. Azok megszűntek, nekünk vándorolni kellett. Hiába akarunk mi tiszta, rendes lakásban élni, helyzetünk így engedi. Annyi a patkány, csak úgy masíroznak a folyosón.
A szoba padlója szürke a homoktól, piszoktól. A lepedővel függönyözött keskeny ablakon gyér világosság hatol be.
– Azt nézi, milyen szegények vagyunk? Jóformán mindenünk a nővéremnél van. Nem érdemes itt tartani semmit, minden tönkre megy a nedvességtől.
Kitekint a maszatos ablakon, várja az urát. Egy idő múlva meg is érkezik, de keveset szól. Az asszony beszédesebb.
– Azt mondták a tanácsnál, kedden, vagy szerdán költözhetünk a Dózsa György útra. A lakásokat már átadták, a kulcsot várjuk.
Feláll, a másik gyereknek készít ebédet a tűzhelyre.
Déliváros – ami maradt – képtár
Ilyenkor október végén hidegek már az esték, foga van az időnek. Kétszeresen érezni a túlfűtött lakásból kilépve. Félvad, borzas macska ugrik meg az ajtó elől, végigzörög az avaron. A szél belekapaszkodik a fák koronájába, lerázza a maradék leveleket és hullanak, mintha az utolsó barakklakók gondjai lennének.
Bauman Géza
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
