Dunaújvárosi Hírlap – 1971. december 24.

Csasztka Ilona rajza /1971

Kemény Dezső:

KARÁCSONYI MESE

Kialudt az olvasólámpa, a a szoba homályba borult. A padló próbaképpen reccsent egyet, kisvártatva a radiátor is megkockáztatott egy halk, fémes koccanást. A válasz mély, egyenletes lélegzés volt a heverő felől; a valamivel lassúbb férfiritmust minden ötödik lélegzetvételnél utolérte az asszonyé, s a fázistalálkozás üteme meghitt bizonyossággal lebegett a fenyőillatú levegőben. A levegőben, s most ő következett, a levegő megrezzent, lassan megsűrűsödött, hirtelen halk pendüléssel kitágult, az ablak pedig tenyérnyi rést nyitott erre a jelre, hogy a nappali álmából ébredező éjszakai szobába beáradjon a hóesés halk zümmögése. Tudnotok kell, hogy este, amikor az emberek álomra hajtják fejüket, mindig átrepül valaki a város felett, hogy jelt adjon, és a jel csendesen megrezdül a levegőben, éber ember számára észrevehetetlenül. Csak az alvók érzik meg, és még mélyebb álomba zuhannak tőle. Van úgy – nyári estéken -, hogy Mab királyné gördül át a város felett mogyoróhéj-hintaján, és a selymes fűben táncoló tűzliliomok illatát küldi be az éjszakára tárt ablakokon; máskor – ha tavaszi szél cibálja szét a növendékfák esti kontyba kötött haját – a vándorútjára induló legkisebb fiú csizmájának kamasz kopogása ad ritmust a tanácstalanul várakozó levegőnek. Ősz idején olykor Chagall repülő rabbija hegedül a holdfényben, soha nem hallott muzsikából szőve ezüsthálót a hervadásillatú levegő fölé, és télen – mert a decemberi zimankó még a meselények orrát-fülét is megcsípkedi – minden este más és más vállalja a jeladást, kiki a maga módján.
Ezen az estén Sarastro vállalta a szolgálatot. Átsuhant a város antennái felett, szívmelegítő baritonján ismételgetve a parancsot, most nem Taminonak és Paminának, hanem a házakat összeölelő levegőnek: Die Stunde schlägt – itt az idő!
És a szoba lassan megelevenedett. A fenyőfaággal díszített porcelántartóban álló piros gyertya hegyén láng izzott fel, lobbant, felfelé nyújtózott. Tarka árnyékok villantak át a szoba szőnyegén tündéri könnyedséggel, mert az árnyéknak is annyi színe van ám, mint a szivárványnak, pontosan ugyanannyi, csak éppen nincs időnk észrevenni – ezért látjuk mindig feketének. Ám éjszaka mindenre van idő: fénylett a szoba, táncoltak a tarka árnyak, az apróbb termetű könyvek egy kicsit előbbre rukkoltak a polcokon, hogy jobban lássanak, egy rézkarc leakasztotta magát a szögről és átsétált a túlsó sarokba a nagy padlóvázához, hogy továbbfolytasson vele egy időtlen idők óta húzódó műfajvitát, egy cigaretta rágyújtott magára a gyertyalángnál, azon füstölögve, hogy kit is kérhetne meg: hajnalba öntse ki helyette a hamutartót. A cigaretta szemlélődő lélek volt, és mélységesen megvetett minden fizikai tevékenységet. A tükör egy gondolatnyival előbbre hajolt, hogy visszfénye ráessék az előtte tollászkodó madárra.
– Köszönöm, kedvesem – mondta a hófajd, még egy utolsó kacér pillantást vetve a tükörbe, és visszalibbenve a szekrényen álló talapzatra, felvette azt a pózt, amibe a preparátor igazította annakidején. – Köszönöm, ennél több mozgást nem engedhetek meg magamnak; tudja, kedvesem, egy kitömött madárnak mindig jobban kell ügyelnie a tollazatára, mint egy élőnek: ami kihullik, az többé már nem nő utána.
– Hiúságok hiúsága – zizegte az ablaküveg, aki egy kicsit szerelmes volt a hófajdba, és féltékenyen leste a tükör és a madár kettősét. – Ön kétségkívül csinos jószág, de végső fokon nem egyéb, mint preparátum. Kár volt kitömetnie magát.
– Nem túlságosan udvarias – vélte a hófajd.
– Nem kenyerem az udvariasság. Egyenes vagyok és őszinte. Rajtam át lehet látni.
– Amíg be nem piszkolódik – gúnyolódott a tükör, és állának ovális körvonala még kajánabbra húzódott.
– Ha bepiszkolódom, lemosnak, önre azonban, kedves rokon, szándékkal kentek valami ellenszenves ragacsot, hogy semmit se bocsásson át. Hogy mindent visszaverjen.
– Mindent. Akármerre fordítanak, mindent visszaverek. Minden apró részletet. Hűséges természetű vagyok – és gyors pillantást vetett a madár felé.
Üvegék még tovább vitatkoztak volna, de az utolsó néhány mondatra halk, elégedetlen morgás támadt a könyvek között, és ettől váratlanul felébredt a magnetofon. Fedele felpattant, és a következetes hangszalag megmozdult, hogy áttekerje magát a másik orsóra.
– Ez a ház háromemeletes. Mr. Brown a második emeleten lakik családjával. Mr. Brown minden nap jókor reggel felkel, hogy munkába siessen… – itt kattant egyet, megállt, visszapergette magát a lecke elejére, és készenlétbe helyezkedett.
– Nem tudom, mi értelme van ezen vitázni – mondta a hófajd, és kísérletképpen megcsapkodta szárnyát. Néhány toll lassú keringéssel a szőnyegre hullott. A madár búsan folytatta. – Én előző életemben, Labradorban, megtanultam, hogy az élet múlandó. Önök, akik sosem éltek… De majd meglátják, egyszer majd megértik, miért vigyázok én annyira a tollaimra…
És ebben igaza is volt. A mesevilág sem örökéletű a maga változatlanságában. Gondoljátok csak meg: előfordulhat, hogy a királylány nem akarja, hogy kiszabadítsák a hétfejű sárkány rabságából, és az oroszlán, ha éhesen ébredt, bizony nem kerüli el a prédát, nem sompolyog el fark behúzva a halálra szánt Androklész mellett, hanem ráugrik és megropogtatja csontjait. Tavaszi hajnalokon nem egyszer álmodtam a muskátliról, ahogy macskaléptekkel oson az egérke-módra menekülő ibolyák után, egy őszi éjjel pedig vegetáriánus farkasokról és hűséges asszonyokról szóló történetet mesélt az eső kopogása. Ami nem is olyan valószínűtlen, hiszen húsevő virágok a valóságban is léteznek…

Lám, mire ezt elmondtam, már meg is változott a szoba képe. A zenei lexikon szinkópáira támaszkodva odabicegett a magnetofonhoz – közben egy kicsit meg is lökte a nevetésről szóló Bergson-kötet gerincét; szomorúan sóhajtozott az, és félrehúzódott – mondom, a lexikon odabicegett a zenekonzerváló masinához, és lapjait forgatva hosszasan sustorgott a mikrofonba. Olyasmiket sugdosott, hogy karácsonyi kantáta meg karácsonyi oratórium. De a hangszalag következetes maradt.
– Ez a ház három emeletes. Mr. Brown a második emeleten lakik…
Szerencsére a búsképű lovag segítségül jött. Kiugrott a Don Quijote  háromszáznegyvennegyedik oldaláról, és megsarkantyúzva Rocinantéját, nekirontott a készüléknek. Előrefeszített kopjája belebökött a sárga billentyűbe, de csak azt érte el, hogy a szalag visszapergett és rákezdte. – Ez a ház háromemeletes. Mr. Brown… – Vágta, kopjadöfés, csattanás. – Ez a ház… Don Quijote szablyát rántva ront a gépdoboznak. A szőnyeg rojtjai felágaskodva figyelik a küzdelmet.
A tévé, aki közismert volt arról a szokásáról, hogy mindenről lekésik, képsorról képsorra felébredt a nagy csattogásra, és monoszkópját tisztogatva, álmos pislogással érdeklődött az olvasólámpánál, mint szerény oldalági rokonnál.
– Mi történt?
A lámpa azonban az igazak álmát aludta, s helyette a hófajd válaszolt. Könnyű volt neki: nála magasabbról csak a sarokban gubbasztó pók látta a szobát, de pókokkal jó ízlésű meselakó ritkán áll szóba. A tévé nyugodtan bólintott a válaszra, és megfellebbezhetetlen hangon kommentálta Don Quijote legújabb kalandját.
– Logikus. Várható volt. Csak azt nem tudom, hogy mit fognak szólni az emberek – a gyertya az “ember” szóra lobbant egyet, azután hűségesen továbbvilágított -, mit fognak szólni, ha holnap angol nyelvlecke helyett spanyol nyelvleckét ad le a hangszalag. Hol itt a következetesség? Dehát persze ez már a holnapi kommentár dolga.
– Ön fogja kommentálni? És meg is tudja majd magyarázni? – kíváncsiskodott a vigyorgás, aki a kis Alice Csodaországában élő cica szájáról ugrott elő, és kényelmesen megült a levegőben.
– Természetesen – vetette oda a tévé szinkronba ráncibált képsorait. – Én mindent kommentálok és mindent megmagyarázok. Az én dolgom az, hogy lássak, halljak, beszéljek, gondolkozzam és cselekedjem az emberek helyett. – Nyögött, s kopasz képernyőjét simogatva, hozzátette. – Nehéz hivatás, de szép hivatás.

Utolsó megjegyzésére már csak a kitömött madár figyelt oda. A szobát halk zsongás töltötte meg; egyesek látogatóba készültek, mások a napi eseményeket tárgyalgatták; egy rajzszög az asztalon heverésző gyufák nagy derültségére erejét végsőkig megfeszítve ugrándozott, hogy visszakerüljön testvérei közé a dobozba, azután bölcs mosollyal legyintett – legyen valami dolguk az embereknek is. A pálma levelei halk suttogással váltottak szót az éppen kibomló ciklámen-szirmokkal, és a hallgatagon gubbasztó konnektor unatkozva beleszólt az általános beszélgetésbe:
– Játsszunk üvegpörgetést!… Ez igazán a legkorrektebb dolog, amit javasolhatok. Én nem mozdulhatok el a helyemről, és látogatóba senki sem jön hozzám, mert kétszázhúsz volt van bennem. Játsszunk üvegpörgetést, én nem csalhatok, én nem mozdulhatok innét…
– Hallják, hölgyeim és uraim? – rikkantott a könyvek felett egy üres martinis üveg, és fejest ugrott a szőnyeg kellős közepébe. A derék, hallgatag, sok tiprást kiállott szőnyeg óvatosan legörgette magáról, és udvariasan összegöngyölődött, hogy helyet adjon a zsibongva gyülekező társaságnak.
– Ki pörgessen? – ugrándozott idegesen a radír.
– Ha őnagysága elvállalná, – kezdte a tükör, gálánsan fénykörbe foglalva a hófajdot, de folytatnia felesleges volt. A madár készségesen a csupasz padlókörbe röppent, megperdítette az üveget. Az forgott, pörgött, a játszók fészkelődve, viháncolva lesték, kire fog végül is rámutatni. Hiszen tudjátok, hogy van az – a játékban olyan varázslatos erő rejlik, hogy nemcsak a felnőtt embereket, hanem a meselényeket is rabságába tudja ejteni. Peddig a mesében mindig igaz és komoly dolgokról esik szó. Az üveg pörgött, a szegény falhoz szögezett konnektor megpróbált egy kicsit mocorogni szűk dobozában, mert a szabály úgy szólt, hogy akire rámutat az üveg nyaka, az mondhat valamit, és ezt a mondást maga a nagy Oz varázsló írja be Meseország urániumkönyvébe. Az üveg pörgött, lassúdott, megállt. Mindenki a nyaka irányát figyelte, de senki nem szólalt meg. A játékvezető elsétált az üveg mellett, és kinyújtott szárnya végével rámutatott az ablak résére.
– Ki van ott?
– Én – hangzott a felelet nyikorgó hangon, és nyirkos pára felhőzte be a szobát. Az ablakrésen hosszú, csillogó jégcsap jelent meg. – Szebb vagyok, mint a gyertya, csillogok, ha fény hullik rám, és hosszabb, hasonlíthatatlanul hosszabb életű vagyok.

Mindenki elgondolkozott ezen a mondáson, csak a radír ugrándozott tovább, hogy pörgessünk, pörgessünk újra, míg végül a hófajd méltóságteljesen visszalibbent a helyére.
– Teljesen felesleges, kedvesem. Úgyis tudom, hogy a gyertyára mutatna az üveg nyaka. Nem gondolják?
A gyertyának mintha mosoly libbent volna át a lángján, azután fellobogott, erős, napnali fényt árasztva maga köré, és üveg, könyv, szőnyeg, rézkarc – mind menekült vissza a helyére. A férfi megmozdult a heverőn, felemelte fejét, álomittas szemmel belebámult a gertyalángba, és kisfiús mosollyal ezt motyogta:
– Világít… A gyertya lángja világít… – és mint, aki fontos, súlyos megállapítást tett, elégedett sóhajjal fészkelte vissza magát felesége mellé.
Karácsony első napja volt.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.