Dunaújvárosi Hírlap – 2002. október 31.

Rozsnyai Sándor grafikája

Boda András

Halló… van ott valaki?

Halló…
Itt vagytok? Hallotok? Vagytok egyáltalán? Odaát vagytok? És tényleg: van odaát? Ezt csak ti tudhatjátok – ha vagytok.
Elmondhatnátok, megüzenhetnétek, milyen volt például az út odafelé: fáj-e úgy en bloc a dolog, ahogyan rossz éjszakákon csatakosan forgolódva elképzeljük, vagy épp ellenkezőleg – kellemes, mint a határmezsgyéről visszatértek mesélik? Elmondhatnátok, láttok-e bennünket, ha igen, milyennek: nektek számít-e például, ha szorgalmasan, rendszeresen locsolgatjuk a virágaitokat ott, a kő tövében, meggyújtjuk a mécseseket és elnézünk messze, a szemünk sarkában meg ott a bevésett nevetek skurcban, homályosan. Szóval, érdekel ez benneteket, vagy inkább csak megértő, mosolygós szánakozással figyelitek, ahogy kepesztünk? Jut még eszembe: cinikus kicsit az alaphangulat odaát? Szerettek kinevetni minket, amikor látjátok a csetlés-botlásunkat, a csillogó szemünket? Vagy meghatódtok, sajnáljátok legalább egy kicsit magatokat-minket, hogy nem tehetitek a vállunkra a kezeteket, hogy egy kis vigaszt kaphassunk, ha nagyon rossz?
Nekünk azért tényleg fontos ez az egész, ha elhiszitek, ha nem. Nekünk emlékezni kell: magunk miatt is. A remény miatt, ha mi lelkiismeretesen emlékezünk, talán lesznek-lehetnek majd, akik nekünk is hoznak egy-egy szál virágot, meggyújtanak értünk egy mécsest. Vagy gondolnak ránk, csak úgy kijelölt napoktól függetlenül, egy félhomályos szobában üldögélve, mert eszükbe jutunk egy mozdulatról, egy illatról, egy hangról. És ha így lesz – reménykedünk – majd mi is figyelhetünk odaátról, emlékezhetünk, milyen is volt, amikor még mi szomorkodtunk, mi dörzsölgettük a szemünk sarkát nagy keménységet mímelve – amikor mi gyászoltunk, ahogyan illik. És akkor, ott, majd mi is próbálkozhatunk: súlytalan kézzel vállat illetni; hallható hang nélkül vigasztalót szólni; testetlen is minden fontos percben jelen lenni – mindhiába.
Már persze, ha van odaát. És a többi.
Tényleg szólhatnátok… Küldjétek már valami jelet, valami félreérthetetlent. Megmondhatnátok valahogy, mi a helyzet – ha van.
Vagy… Hagyjuk inkább: legyen továbbra is minden úgy, mint eddig. Figyeljetek ránk, segítsetek, ha kell, mosolyogjatok szelíden, amikor megpróbálunk valahogyan szólni hozzátok. Nekünk fontos: engedjétek, hogy higgyük, nektek is az. Békét kívánunk nektek odaát – akárcsak magunknak.
Idebent.
Ha van.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.