Dunaferr – 2006. október 27.
A ZSUKOV-JELENTÉS NYOMÁBAN (2. RÉSZ)
Forradalom Sztálinvárosban
1956. október 25.-november 8. A forradalom napjai városunkban, az egykori Sztálinvárosban. Igen, nem tévedés, itt két nappal később kezdődött a forradalom, és négy nappal később verték le, mint Budapesten.
Még dörögtek a fegyverek 1945 februárjában – a fővárosban -, amikor két fiatal, Ilonka és János örök hűséget esküdtek. Aztán sorsuk városunkba vetette őket. Az öntvénytisztító Zecher János 1956-ban a sztrájkbizottság, az ideiglenes, majd végleges munkástanács tagjaként aktív résztvevője, évtizedekkel később hiteles kutatója és megörökítője volt a forradalmi napoknak. (z ötvenedik évfordulót sajnos már nem élhette meg, két éve nincs közöttünk.)
Öt évvel ezelőtt bejártam vele a várost, az egykori helyszíneket, és ő emlékezett. Előző lapszámunkban a sortüzek történetét beszélte el a szemtanú hitelességével. A történetet a november eleji ellenállás eseményével folytatjuk.
***
– Nézze! Itt egy légvédelmi tüzérezred állomásozott a laktanyában. Magyar. Egy ekkora fegyveres alakulat azért jelentős katonai erőt képviselt. És a tényekhez az is hozzátartozik, hogy október 30-án a katonaság átállt a forradalom oldalára, és a város körüli körkörös védelem kiépítése már akkor elkezdődött. Egyébként a védelmet az a parancsnok szervezte meg és irányította, aki október 25-én a laktanyai sortüzet elrendelte. A város bejáróinál, északon, nyugaton és délen “a kapuknál” állították fel az ütegeket. Egyet pedig az L épületekkel szembeni völgyben. (Csak az ifjabb olvasók kedvéért jegyzem meg, hogy abban az időben az L épületekkel szembeni völgyben még kukoricatáblák húzódtak.)
November 6-án Dunaföldvár felől egy szovjet harckocsi érkezett a városba leeresztett, hátrafelé fordított ágyúcsővel, így jelezte, hogy szándékai békések, tárgyalni akarnak. A kokszolónál ugyan rálőttek, de végül is épségben megérkezett a volt tanácsházához, ahol egyébként a nemzeti bizottság ülésezett. Két szovjet és két magyar tiszt jött a harckocsival, és közölték: parancsot kaptak a város elfoglalására. A nemzeti bizottságban meglehetősen heves vita alakult ki. Jó néhányan úgy láttuk, hogy nincs sok értelme az ellenállásnak, hiszen egy esetleges heves harcban katasztrófa is történhet. Gondoljon bele, ha egy ágyúlövedék eltalálja például a gáztartályt, mi történt volna? A nemzeti bizottság azonban az ellenállás mellett döntött. Utólag ugyan kiderült, miközben fényes vacsorát adtak a küldöttség tiszteletére (a hozzávalókat a Béke Étteremben rendelték meg), titokban átadták a tiszteknek a város körül elhelyezett ütegek pontos rajzát, az elhelyezési adatokat, így aztán másnap messzehordó ágyúkkal, harminc-negyven kilométerről is pontosan tűz alá lehetett venni mindhárom irányból a védelmi körleteket… Az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy november 6-áról 7-ére virradó éjszaka a katonák tetemes mennyiségű szeszhez jutottak. Az is tény, hogy az ágyúk irányzékait titokzatos kezek elállították…
Így aztán, amikor az első harckocsioszlop észak felől feltűnt, a mai benzinkút helyén elhelyezett üteget gyorsan eltaposták a tankok. És jöttek befelé a városba, akár egy díszmenet. A délről érkező harckocsioszlop a vasmű főkapujánál összpontosult. Mintegy harmincan védtük a puskákkal. Az ellenállás értelmetlenné vált, és átadták a gyárat.
A védelmet irányító magyar katonatisztek 7-én este visszavonultak a laktanyába, majd átkeltek a Duna túlsó oldalára, azt is mondhatom, cserbenhagyták a forradalmat. Két-háromezer Molotov-koktél is készült, de nem volt, aki elhajítsa azokat. Itt nem voltak “pesti srácok”. Egyébként, hogy a szovjet katonák mennyire tartottak az ellenállástól, jól bizonyítja, hogy a kikötőt csak másnap, azaz 8-án reggel, fényes nappal merték elfoglalni.
***
Zecher Jánost 1957 februárjában tartóztatták le. (Éppen moziból tartottak hazafelé a feleségével. Ekkor már a nagy-budapesti munkástanácsot is feloszlatták, és vezetőit őrizetbe vették.) Véresre verték. Egy darabig magánzárkában tartották, majd húsz hónapra ítélték el. Egy ideig ugyanabban a zárkában őrizték az őt elítélő bírót is, aki az általa kiosztott “enyhe” ítéletért kapott büntetést. Zecher János kálváriája – s ez még egy megírandó másik történet – egyébként egészen a rendszerváltásig tartott. 1958. október 23-án kellett volna szabadulnia, de még három napig benn tartották, mondván, nehogy már a forradalom évfordulóján kerüljön szabadlábra. “Nem lesz többé október huszonharmadika!” Búcsúzott tőle egy rúgással a börtöntiszt. De lett…
***
A történet nem volna teljes, ha magáról a szemtanúról, Zecher Jánosról nem állna itt néhány sor. Egyszer megkérdeztem tőle, mi volt az a film, amit a feleségével megnéztek letartóztatása előtt. Azt mondta: sok mindenre emlékszem, de arra nem. Igen, sok mindenre emlékezett, és ezért is volt maga elé állított magas követelmény, hogy amint lehetett, összegyűjtse, dokumentálja, megírja, mi is történt itt 1956-ban, a forradalom napjaiban. Az sem véletlen, hogy egyik kezdeményezője volt a temetői kopjafa állításának, s haláláig mindig ide zarándokolt a forradalom évfordulóján. Amikor 2002 márciusában elkészült az új emlékmű – ahova soha nem ment el -, azt magyarázta nekem: “Itt, a kopjafánál nyugszanak a forradalom dunaújvárosi hősei. Ez az emlékkő őrzi neveiket. 1989-ben, mikor a kopjafát állítottuk, a tanács akkori vezetői nem engedélyezték, hogy a nevek is szerepeljenek. Mi mégis felsoroltuk az elesettek nevét. Az új emlékmű, ha nem lenne rajta az évszám: 1956, igencsak találgathatnánk, mit is üzen. Nevek nem szerepelnek rajta. A régi elv működik, szégyellik a hősök neveit?”
Zecher János és felesége az ötvenedik évfordulót már nem élhette meg. Az idei ünnepségen a kopjafához az első koszorút nevében, és rá emlékezve unokája helyezte el.
(Folytatjuk)
Forradalom Sztálinvárosban – teljes sorozat
Stossek Mátyás
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
