Zecher János: a vallatóm is rabtársam lett a börtönben
Zecher János otthonában. “Úgy voltunk vele, hátha mégis sikerül a forradalom. Tudja, az ember már csak ilyen…” Fotó: Lázár Zsolt
Fogyatkozó ereje nem teszi lehetővé, hogy idén is elmenjen a kopjafához, Zecher János mégis ott lesz október 23-án. Dédunokáját ugyanis megkérte, hogy nevében is koszorúzzon a hősök emlékehelyénél. Zecher János már nyolcvannégy éves, de ezúttal sem utasított vissza bennünket. Amikor telefonon megkerestük, lakásába invitált egy baráti beszélgetésre. Egészsége miatt egy éve nem hagyta el Bocskai utcai lakását, emlékei azonban továbbra sem koptak meg. Nem vádol, nem kér számon, de az igazsághoz ragaszkodik…
– A Megtorlás című munkáját azzal kezdi: “Annyi év után, gyakran még ma éjjel is arról álmodom, hogy megjelenik két karhatalmista és elkísérnek egy kis beszélgetésre…”
– Igen. Ez a kis beszélgetés egyébként húsz hónapig tartott. A szabadulásom éppen október 23-ára esett. Természetes, hogy hozzátettek még pár napot, és pofonokkal búcsúztattak el. A pálhalmai börtönben amúgy ismerőssel is találkoztam. Az ÁVH-nak nem úgy vallottam, mint azt ők szerették volna, bíróság elé kerültem. A tárgyaláson kiderült, hogy igazam volt, ezért a bíró nem végeztetett ki. A vallatómat azzal büntették meg, hogy őt is lecsukták. Rabtársamként láttam viszont… – Ellenforradalmárként kint sem lehetett könnyű az élete.
– Rögtön az elején közölték velem, hogy munkára ne is számítsak a városban, és tartották magukat az ígéretükhöz. A feleségem szintén nem kívánatos személy lett a városban. – Soha nem fordult meg a fejében, hogy ott hagyja az akkori Sztálinvárost, és valahol új életet kezdjen?
– Mégis hova mehettem volna? A hírem mindig előttem járt volna, akármerre is indulok, így nem gondolkoztam azon, hogy elmegyek. Egyébként mindenhová utánam nyúltak, ha úgy akarták. Megmondták azt is, hogy fölösleges próbálkoznom.
Szabad Magyarság – 1960. november 6.
Vadnay László ezredes:
1956. November 4.
A szovjet brutális katonai beavatkozása
Amikor a második világháborúban a tengelyhatalmak összeomlása már csak idő kérdése volt, a Nyugat vezetői még mindig nem akarták észrevenni a keletről fenyegető veszélyt. Ennek a tragikus tévedésnek áldozata Magyarország, amely ma a Szovjetunió tartománya.
Tizenegy év után a magyar nép lerázta a bilincseket. A vérrel és terrorral összetákolt rendszer rombadőlt, a vörös zászlók és csillagok, egy idegen rendszer gyűlölt jelképei, porba taposva hevertek.
A magyar határ nyugati hosszában felszakadt. A vasfüggönyön, – leeresztése óta először, – hatalmas rés támadt, szinte hívogatva a Nyugatot: cselekedj! A jaltai terhes örökséggel vívódó Nyugat hallgatott. Kelet elleni küzdelmében – mint történelme folyamán annyiszor, – amagyar nép ismét magára maradt… Elhagyatva, minden segítségtől elzárva, a Nyugattól szabad kezet nyert orosz kolosszussal szemben a küzdelem kimenetele nem volt kétséges.
Kezdeti sikerek
Már a szabadságharc első napjaiban nyilvánvaló volt, hogy a kezdeti siker a megszálló erők leküzdésén, a siker tartóssága pedig az orosz külső beavatkozás kivédésén múlik.
Ennek megfelelően a felkelés feladata hármas volt: a) a rendszer megsemmisítése politikailag, b) a cselekvési szabadság biztosítása katonailag, c) a szovjet viszszaütés elhárítása.
Az első kettőt a felkelés bravúros gyorsasággal teljesítette. A harmadik meghaladta erejét. Ehhez külső segítségre lett volna szüksége.
Remember Hungary October 23, 1956 Vashi V. rajza
1956. októberben Magyarországon: a 92. páncélos, a 2. és 17. mechanizált hadosztályok, légvédelmi erők, különleges- és határőrcsapatok, összesen kb. 75.000 fő megszálló orosz erő tartózkodott. A forradalmi előjelekre tekintettel a csapatok október közepétől riadókészültségben voltak.
A Szovjet rendelkezésére állt még a kb. 30.000 főnyi politikai rendőrség – a hírhedt ÁVH – és a 15 hadosztályba tagozott ú.n. néphadsereg, kb. 130.000 fő.
A régi tiszti- és altisztikar likvidálása után orosz mintára átszervezett, ideológiailag sulykolt, szigorú ellenőrzés alatt álló néphadsereg hűségére Moszkvában biztosan számítottak. A legnagyobb csalódás itt érte őket.
Mikor a szabadságharc első hullámai a kommunista intézményekkel együtt az ÁVH-t is elsöpörték, a néphadsereg nem fordult a felkelők ellen. Ellenkezőleg, ahol lehetett, megnyitotta a fegyvertárak és lőszerraktárak kapuit és csoportokban, később zárt egységekben, mint pl. a 9. gyalog-, 7. mechanizált, 18. páncélos, 30. nehéz moz. tüzér hadosztályok részei, a budapesti helyőrség csapatai, stb. átálltak a felkelés oldalára.
Sajnos, a hadsereg egységes alkalmazására nem kerülhetett sor, egyrészt, mert nem akadt vezető, aki a polgári lakosság ellenálló erejét a hadsereggel egyesíteni tudta volna, másrészt a parancsnoki és “politikai tiszti” beosztásokban kipróbált pártemberek ültek, akiknek leváltása lassan haladt előre és akik gondoskodtak arról, hogy a csapatok jelentős részét hamis hírközlésekkel és téves parancsokkal bizonytalanságban tartsák és eltávolítsák a harcok színhelyétől.
A felkelés politikai vezetésének határozatlansága és a későbbi fegyverszüneti tárgyalások huzavonája a hadsereget végleg megfosztotta egységes alkalmazásának lehetőségétől. Ezért a szabadságharcban összefüggő hadműveletekről a felkelők részéről nem beszélhetünk.
A harcok a városban és az ipari gócokban lefolyó, egyéni kezdeményezésekből kiinduló részletcselekményekből álltak, amelyeknek valódi erejét az egész lakosságot átható elszánt ellenállási akarat jelentette.
A magyar hadsereg felbomlása után az oroszoknak nem volt más választásuk, mint megszálló erőiket a felkelők ellen vezényelni. A felvonuló páncélosok azonban váratlanul erős ellenállásba ütköztek. Elkeseredett utcai harcok kezdődtek. A hős szabadságharcosok benzines üvegjeikkel és improvizált robbantóeszközeikkel fölényesen mérkőztek főképpen a szűk utcákban nehézkesen mozgó tankokkal.
A nép a kétségbeesettek fanatikus elszántságával harcolt és egymásután tette harcképtelenné az acélkolosszusokat. Rövid idő alatt a bevetett orosz erők megsemmisültek, vagy a hasznavehetetlenségig demoralizálódtak, és egyes esetekben dezertáltak.
A Szovjet eddigi legnagyobb politikai és erkölcsi vereségét magyar földön szenvedte el.
Harc az időnyerésért
Moszkva a megszálló erők felőrlése után kényes helyzetbe került. Nemcsak a stratégiai jelentőségű Kárpátmedence megtartása, de a Szovjet egész katonai és politikai presztízse kockára volt téve. Számolnia kellett a nyugati erők bevonulásával adódónemzetközi bonyodalmakkal, valamint a felkelésnek a szomszéd országokra való átterjedésével.
Ezért számára létfontosságú volt a felkelés leveréséhez elégséges friss erők felvonulásához és a politikai helyzet tisztázásához szükséges idő biztosítása.
A magyarországi orosz főparancsnokság megtévesztésül közhírré tette, hogy a szovjet megszálló erők végleg elhagyják az országot. A felesleges vérontás elkerülésére hivatkozva a tűz beszüntetését és fegyverszüneti tárgyalások felvételét kérte. A felkelők hittek és beszüntették az ellenségeskedést, így az orosz csapatok, fehér zászlók alatt, akadálytalanul közlekedtek az ország egyik végétől a másikig.
Mindezek az időnyerés taktikai részletei voltak.
Az orosz felső vezetés már a szabadságharc kitörésének napján felriasztotta és a magyar határ felé indította a Galíciában, Ny.Ukrajnában és Romániában állomásozó alakulatait. Ezeknek élei már okt. 24-én – a felkelés 2.napján – Záhonynál átlépték a határt. A fokozatosan beérkező zömök általában nov. 1-ig felvonultak készenléti állásaikba.
Okt. 28-án már a Balaton környékén is megjelenik két orosz páncélos hadosztály, amelyek Budapesten vonultak át, anélkül, hogy az ott folyó utcai harcokba beavatkoztak volna. Nyilván fontosabbnak tartották az eddig nyitvatartott nyugati határ lezárását és védelmét.
Indul a szovjetroham
Mikor a Kremlben felismerték, hogy a Nyugat távolmarad a magyar eseményektől, az oroszok elrendelték az előkészületek befejezését, kinevezték az új bábkormányt és november 4-én – a felkelés 13. napján – megindították az általános támadást.
Első cél a főváros elfoglalása volt. Budapest – a hősi ellenállás szimbóluma – az orosz ágyúk tüze alatt másodszor hanyatlik romba. Hét napig tomboltak az elkeseredett harcok. De Csepelen, Tatabányán, Dunapentelén (Sztálinváros), Pécs környékén, a munkáscentrumokban, a hadsereg egységei a munkásmilíciával együtt még november végéig folytatták a guerilla-csatákat.
A szabadságharc jelentőségét és méreteit legjobban a támadásban résztvevő orosz haderő nagysága mutatja: 15 páncélos- és gyalog-, 3 tüzér- és 3 légvédelmi hadosztály, kb. 300.000 fő, 2800 harckocsi; ennyi erő bevetésére volt szüksége a Szovjetnek, hogy vérbefojtsa a magyar nép hősi harcát.
A küzdelem szomorú mérlege: 60.000 halott és sebesült, fogságba hurcoltak tízezrei, 200.000 menekült, minden argentumnál jobban bizonyítja, mit jelentett a magyar népnek ez a huszonöt napig tartó heves küzdelem, a hőstettek, remények és csalódások huszonöt napja…
És a Nyugat?
Nem vitás, hogy a UN feladata és kötelessége lett volna a rend biztosítása és a brutális orosz beavatkozás megakadályozása.
Ehelyett bűnös könnyelműséggel, tétlenül szemlélte a véres eseményeket és még csak kísérletet sem tett, hogy legalább bizottságot küldjön Budapestre, amikor az odavezető utat még a felkelők ellenőrizték.
Moszkva a varsói paktumra hivatkozott, amit a magyarországi kommunista kormány is aláírt. De ez a szerződés, 12. pontja értelmében, – csak akkor lép érvénybe, ha az aláíró tagállamok valamelyikét külső támadás éri. Csak nem akarja a kremli dialektika azt állítani, hogy a fegyvertelen Magyarország megtámadta a Szovjetuniót?
Nem, a szovjet támadást nem indokolta semmiféle szerződés! Oroszország beavatkozott, mertebben senki nem akadályozta meg. A Nyugat pedig semmit sem csinált, mivel a jelek szerint félt egy világháború kitörésétől.
De miért kellett volna a rendfenntartó UN-csapatok megjelenésének szükségszerűen egy globális háborúhoz vezetni? Az akkor még, atomfelszerelésben anynyira inferioris Szovjet nem támadta volna meg az országba bevonult amerikai, vagy más NATO-csapatokat, nem kockáztatta volna meg azt, amitől akkor legjobban félt: egy általános fegyveres összecsapást.
A zsákutcába jutott moszkvai politikának nem maradt volna más választása, mint tárgyalást kezdeményezni és menteni a menthetőt.
*
A magyar nép azonban jóslásoktól és feltevésektől eltekintve, egyszerűen azt kérdezheti a Nyugattól: ha 1939-ben háborút kockáztatott egy jelentéktelen lengyel korridor miatt egy diktátori rendszer megsemmisítésének reményében, miért nem teljesítette kötelességét Magyarország védelmében, amire a UN alapokmány és morál kötelezte egy szupertotalitárius hatalommal szemben?
Feleletet erre a történelem ad. És az ítélet marasztaló lesz…
– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy a forradalom “elrabolt álom” volt. Mit ért ez alatt?
– Az 1956-os forradalmat ellopták és elárulták. Igaz volt ez Dunaújvárosra is. November 6-án Dunaföldvár irányából megjelent egy szovjet tank, két orosz és két magyar tiszt jött vele. A tisztek még aznap este pezsgős vacsorát tartottak nekik, ahol átadták a város körül elhelyezett lövegek pontos térképét. Másnap a nehéztüzérségük gond nélkül meg tudta sorozni az állásainkat, a várost ötvenegy tankkal vették körül, ezzel gyakorlatilag végleg el is dőlt a sorsunk. Megkezdődtek a kihallgatások és a letartóztatások. Emlékszem, a lakóktól azt kértük, hogy az üres palackokat tegyék ki a lakások ajtaja elé, Molotov-koktélokat szerettünk volna készíteni, erre azonban már nem került sor. – Alakulhatott volna másképpen 1956? – A szovjetek bevonulása egyértelművé tette, hogy nem. Szó sem lehetett róla. – Akkor miért próbálkoztak mégis az ellenállás megszervezésével?
– Úgy voltunk vele, hátha mégis sikerül. Tudja, az ember már csak ilyen…
– 1995 áprilisában kezdte el kutatni az 1956-os forradalom történetét. Azóta négy dokumentum-gyűjteménye jelent meg.
– Szerettem volna bemutatni a tiszta és tárgyilagos képet arról, hogy mi történt Dunaújvárosban. Több mint három évig kutattam éjjel-nappal a levéltárakban, mire minden anyagot sikerült összegyűjteni. Azt hiszem, erre ment rá az egészségem is. Az egész anyagot átadtam a könyvtárnak, szabadon lehet kutatni.
Egyébként sokan próbálták megakadályozni, hogy kiderüljön az igazság. Letagadták volna például, hogy Dunaújvárosban voltak áldozatok, pedig a korabeli feljegyzések fennmaradtak erről.
Kevesen tudják a kopjafáról, hogy nyolcan vannak alatta eltemetve, azt meg még kevesebben, hogy egy egyszerű villanyoszlopból lett kifaragva tizenöt évvel ezelőtt. – Hogy telik majd az idei október 23-ája?
– Az egészségem már nem a régi. Egy éve a lakásomat sem tudom elhagyni, ezért először fordul elő, hogy nem leszek ott a kopjafánál a koszorúzáson. De elmegy helyettem a családom, a lányom és a vejem, a tizenhárom éves dédunokámat pedig megkértem, hogy koszorúzzon a nevemben…
