Kohászok Lapja – 1958. szeptember
Riportereink jelentik:
EZEN A SZEPTEMBERI NAPON opálos fényben tündököl a szépülő város és az épülő vasmű. Az üzemi-városi zöldövezetek smaragdként csillognak a hatalmas épületkockák színes tengerében. Lágy, dunai szél suhan át a lombkoronákon – most Sztálinvárosba is beköszönt az ősz…
A gyárkapu tövében magasodó irodaház harmadik emeletén nagy a sürgés-forgás a szakszervezeti bizottság helyiségeiben. Szalai elvtárs, az sz. b. elnöke egyiptomi vendégeket vár. De míg jönnek a vendégek, az ÜST szerkesztőjével, Hiller Istvánnal és Szalai elvtárssal kivallatjuk a “kisokos”-t, a szakszervezeti bizottság “mindentudó” noteszét: jó dolgokat lehet ebből megtudni. Az első fél évben 120%-ra teljesítette a szakszervezet a tagdíjfizetést… Az újításból származó megtakarítás évi összege kb. 60 millió forint lesz… A gazdaságos termelésért indított munkaverseny tavaly, hat hónap alatt 26 millió forint megtakarítást hozott, s ez idén sem lesz kevesebb. Az augusztusi termelési értekezleteken összesen 61 javaslatot tettek a dolgozók a termelés ésszerűsítésére… A szakszervezet által kezdeményezett gyárrészlegek közti verseny keretében félévenként 25 ezer forint jutalmat osztanak ki a dolgozók között… Aztán megint más híreket közöl a “kis okos”: tavaly közel százezer forint rendkívüli segélyt adott a szakszervezet, körülbelül az idei összeg is ekkora lesz… A szakszervezet 340 gyermeket üdültetett az idén… Az iskolaév kezdetén 12 nagycsaládos gyerek kapott a szakszervezettől ruhát, cipőt, melegítőt… A hároméves terv keretében kb. 15 millió forintot terveztek be a szakszervezeti bizottság javaslatára, munkásjóléti célokra, de ennyi a KGM 70 milliójából nyilván nem jut…
Formába öntik a vasat a Dunai Vasmű öntödéjében. /1958
fotó: MTI/Fényes Tamás
Csik Györgyi, a kulturális ügyek felelőse, mintha érezné, hogy a nevelés, kulturálódás kérdéseiről van most szó, hirtelen felbukkan és előadja ismert panaszát: a tánccsoport városi-állami szinten minden egyes alkalommal fellép, természetesen ingyen – de a városi Bartók Béla művelődési házban mégis terembért követel a Vasműtől a tanács a próbák tartamára… Igaz, a Vasmű területén is van olyan helyiség, ahol meg lehetne tartani a próbákat… De a Vasmű mesze van a várostól, esős időben különösen nehézkes a kijárás, a buszköltséget senki sem fizeti, illetve, ha a sportról van szó, akkor minden van, busz is, műszakcsere is, fogadás is. Ám ha a kultúráról van szó, akkor korántsem ilyen eleven az érdeklődés. Közönyösség a kultúrával szemben fent: közönyösséget szül a kultúra ügyével lent is.
Egy szónak is száz a vége: ha a munkások egyes rétegeinek még kifogásolható a termelési-társadalmi kultúráltsága, ez a fogyatékosság azzal is összefügg, hogy az üzemi-városi vezetőség részben magára hagyja a kultúrmunkásokat, részben összehangolatlan, egymást keresztező intézkedésekkel gyakorlatilag gátolja munkájukat. A kultúrmunkára a részvétlenség és ellenőrzés hiánya nyomja rá bélyegét, ugyanakkor a jó és folyamatos produkciót a legtermészetesebb dolognak tartja mindenki. Ez a lényege annak, amit Csik Györgyi pergő nyelvvel elmond, s amit előadásából ki lehet szűrni. És aztán mások is kiegészítik Csik Györgyi szavait, elmondva, hogyan szorítja ki a presszó, zenés cukrászda, gáztűzhely, meg ki tudja mi még a kultúrcsoportot ebből, meg abból a helyiségből, s még elgondolkoztatóbb, negatív jelenségek is felszínre bukkannak arról, hogy van bizonyos áldatlan presztízsharc az üzemi-városi szervek között, az elvtársias együttműködés helyett.
Úgy gondoljuk, jó lenne ezeket a könnyen kijavítható hibákat orvosolni végre és mindenkinek megadni azt, ami megilleti. Ha tetszik a tanácsnak – s ez nyilván nemcsak a tanácsnak, de mindenkinek tetszik -, hogy a Vasmű kultúrásai fáradhatatlanul szerepelnek, táncolnak, énekelnek, akkor ne legyen velük szemben kicsinyes és ne vegye el a kedvüket holmi bakafántoskodással.
A Dunai Vasmű rendező pályaudvara és kénüzeme. /1958. július 5.
fotó: MTI/Fényes Tamás
Amíg így beszélgetünk, vitatkozunk a szakszervezeti bizottságon, közben megjönnek az egyiptomi vendégek is, s nem sokra rá jönnek a műhelybizottságok termelési felelősei is, akiknek Bernáth elvtárs, az sz. b. elnökhelyettese tart eligazítást. Az újítási feladattervekről, a “kiváló dolgozó” cím igazságos elbírálásáról van szó. Kuriózumként megemlítem itt Hiller elvtárs egyik érdekes közlését: T. M. darukezelő, a szállítási dolgozók termelési értekezletén kijelentette, hogy nem érdemli meg a “kiváló dolgozó” címet, mert igazolatlanul mulasztott… Ez is sztálinvárosi jelenség! Nagyszerű emberek küzdenek itt – hőstettek végrehajtása közben – a “régivel”, a múlt kisebb-nagyobb maradványaival, – saját hibáikkal. Hogy mennyire igaz megállapítás ez, azt a következők is bizonyítják…
Békés József műhelybizottsági elnök, a karbantartó gyárrészlegben. Mikor felkeresem, éppen egy beszámolót tanulmányoz. A beszámoló azt a jelentést tartalmazza, melyet a Vasmű szakszervezeti munkájáról egy 25 tagú brigád készített a közelmúltban. Mi a jelentősége ennek a beszámolónak? Az önkritika, a végzett munkával szembeni igényesség. Csak futtában olvastam a beszámolót, de így is azt éreztem: jócskán beleszánt a hibákba.
Bukszár István kohász a Bartók Béla kultúrház műsorát ismertető táblát olvassa. /1958
fotó: MTI/Fényes Tamás
Harvanek elvtárs, az Acélmű műhelybizottságának elnöke épp Fehérvárra készül békegyűlésre egy kisebb munkásküldöttséggel, mikor felkeresem. Szencsenkov István munkásellátási megbízottal és Csépányi Sándorral, a kemencekőművesek bizalmijával beszélgetek. Csépányi Sándor panaszt tesz a filctalpú bakancsok ügyében. Ugyanis ők bőrtalpú bakancsot kaptak, de ez nem felel meg nekik a munkában. Bernáth elvtárs veszi át a panaszt és tesz ígéretet az ügy kivizsgálására. Megtudom még Szencsenkov Istvántól, hogy Pestre 300 forinttal többért se menne, annyira szívéhez nőtt a város… Akárcsak Jóska bácsinak, az ózdi Szabó Józsefnek, aki üzemvezető a Martinban.
Talán egy kapitány sem áll olyan peckesen hajója fedélzetén, mint Jóska bácsi, az üzemvezető, aki a miskolci nehézipari műszaki egyetem nyersvas és acélgyártó tanfolyamát a felszabadulás után végezte el. Ugyan miért olyan büszke? Hogy fejből idézi a szakkönyveket, hogy csak úgy “vágja” a kemencekihasználás, fajlagos teljesítmény, kemencetartósság, fajlagos kalóriafelhasználás, javítóanyagfelhasználás, kokilla és öntvényfelhasználás, selejtcsökkentés adatait? Vagy hogy két szoba hallos szép lakása van a városban? Vagy ahogy első gimnazista fia vagy elektromos szakember máris? Nem ezekre a legbüszkébb ő. Hanem arra, hogy munkatársaival együtt, – nem utolsó sorban Répási elvtárssal, a gyárrészleg vezetőjével – még a vasárnapokat is felhasználva szakmunkásokat nevelt, hogy megtanította az egyszerű dolgozókat a finom, drága, korszerű gépek kezelésére, s hogy ezeket a dolgozókat mozgósítani tudja szakszervezetünk segítségével a feladatok egyre jobb elvégzésére.
Bukszár István kohász feleségével és kislányával hazasétál. /1958
fotó: MTI/Fényes Tamás
A búcsú – ez a legnehezebb Sztálinvárosban. Nem kellenek ahhoz évek, hogy rosszul essék innen a távozás. Ehhez egy nap is elég. Mit mutatott meg ez a nap? Azt, hogy él és dolgozik szakszervezetünk, hogy hatékonyan segíti azt a nagyszerű küzdelmet, mely itt a több vasért, szebb életért folyik.
Berecz Miklós
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
