Dunaújvárosi Hírlap – 1978. szeptember 8.
A terek szobrai, szobraink tere
Szöllőssy Enikő: Lemezplasztika
Sétáink közben, egy-egy téren szobrot, szobrokat látunk. A szobor magára vonja figyelmünket, s önkéntelenül a szobor hatása alá kerülünk. Lehet, hogy csak valamilyen felfoghatatlan állapotba. De ha tovább nézzük, körüljárjuk s mélyebben elgondolkodunk a szoborról, környezetéről, a kettő viszonyáról s mindarról, ami bennünk végbemegy, e hatás jellege világosabb, a jelentése érthetőbb lesz számunkra. A szemlélődés nyomokat hagy bennünk. Ha jó a szobor és azt kellően alátámasztja a környezete is, emberformáló nyomokat.
A szobor áthangolja egy tér atmoszféráját, a tér jellege viszont módosító erővel hat az abban elhelyezkedő szobor formai megjelenésére, tartalmi lényegének kisugárzására. Az említett hatás elérése érdekében, tehát nélkülözhetetlen, hogy szobor és környezete egymással harmonizáljanak. Ezért a szobor környezetébe való kihelyezése a szobrász és városrendezői alkotómunka szerves része.
Ideális esetben ez a “kihelyezés” már a tervezőasztalon megtörténik. Napjainkban ennek már csak azért is nagy a jelentősége, mert az építésznek nem fokozatos lebontással kell átrendezni egy-egy város(rész) terét, hanem teljesen parlagon álló, vagy parlaggá szanált területeket építhet be, így tehát már a tervezés stádiumában foglalkozni tud az építészeti és természeti tér tagolásával, társművészetek alakításával a szempontjából is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a társművet (szobrot) egy direkt környezeti előkép esztétikai funkcionális követelményeinek figyelembevételével készíttetheti el, másrészt a készülő, vagy kész mű ismeretében módosíthatja a környezet kialakítását.
Mondom, ez az ideális eset. Az esztétikai szempontokon túl ugyanis a gyakorlatban gyakran más (gazdasági, szociálpolitikai, építéstechnológiai) tényezőket is figyelembe kell venni. kényszerítő körülmények közepette olyan városrészek is létrejönnek, amelyekben a “foghíj”-nak sem nevezhető területekből kell tereket, parkokat képezni. Szerencsés esetben ezekbe konkrét megrendelésre készülnek műalkotások. Gyakran azonban azokat a szobrokat is kénytelenek ide helyezni, amelyek nem az adott helyszínre készültek, így például olyanokat, amelyeket vagy kiutaltak, vagy a városnak ajándékoztak. Ilyenkor a városrendezőre hárul az a nehéz feladat, hogy e szobroknak “megfelelő” környezetet találjon, illetőleg próbálja azt a szobrot esztétikai követelményeihez igazítani. Eközben az is előfordulhat, hogy a már kihelyezett szobrot más helyre kell “átköltöztetni”.
Ezek után “nézzünk meg együtt” néhányat városunk szobrai közül, környezetükhöz való viszonyukat illetően is!
*
Esti fényben Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotása /1975
fotó: MTI/Horváth Péter
Kiss István Béke című szobra a tanácsház mögötti tágas téren áll. (Kiss István Béke című szobra Zánkán található, a szintén “galambos” szobra Dunaújvárosban Felszabadulási emlékműként volt látható a lebontásáig – szerk.) Ez több irányból megközelíthető úgy, hogy a szobor már messziről az arra járó szemébe ötlik. Távolról áttört, spirálban szélesedő, hármas-sűrűsödő-fellazuló tömegek absztrakt rendszerének látszik, amely az emelkedés érzetét kelti a nézőben. A spirális lépcsőzetté kiképzett betonalapzat és a függőleges tartóoszlop elindítója, hangsúlyozója (mintegy ellenpontja) spirálmozgásnak. A szoborhoz közeledve az előbb még absztrakt tömegek galambformákká konkretizálódnak, ám nem veszítik el absztrakt jellegüket sem. Közben elindul bennünk az “érzéki” és “tudati” sajátos változása is. A repülő galambokhoz kötődő jelképi asszociációk (amelyeket az oszlop tetejénél lebegő galamb felerősít) keverednek a légiessé könnyülő spirálmozgás érzéki élményével. A szobor körüljárásával az érzéki-tudati élményegyüttes tovább finomodik és érzelmi állapotunk is fokozódik. A Vasmű út felől nézve a környező épületek, fák csak látszatra nehezítik el a felfelé mozgást, mert a teret lehatároló, tagoló jellegüknél fogva a közülük kiemelkedés kap nagyobb hangsúlyt. Az épületek, fák nemcsak ellenpontul szolgálnak, hanem az “ábrázolt”, konkrét formavilághoz kötődő valós téri helyszínül is. A Tanács út és Mező Imre út, derékszögében megkerülve a szobrot, a tér a Vasmű út és Vöröshadsereg út felé kitágul, s az égbolt nagyobb darabja kerül a szobor mögé. A közelség következtében az alálátás megnő. A tekintet nekilendülten szalad fel a hármas-spirálon, amelynek tetején a szabálytalanságig bomló galambtömeg összeolvad a végtelen égbolttal. A fém ezüstös csillogása csak fokozza ezt a hatást. A szobor belső (mikro) terének és a külső (makro) térnek egymásba szervülése ez. A szűk (zártabb) és a tág (nyitottabb) tér átmenetének olyan lehetősége, amely egyúttal az érzéki és asszociatív ingerek váltakozásával bontja ki az absztrakt (tömeges) és konkrét (ábrázoló) forma egységét, s vele együtt érzelmi (végtelenség, akadálytalanság) és a gondolati (szabadság, tágabb értelemben: béke) mondandóját.
*
dunaújvárosi képeslap
Akad még néhány jól elhelyezett szobor a városban. Elég, ha csak Kiss István Lenin-szobrát említem, amely a róla elnevezett téren, posztamensre helyezve, annak fókuszában áll. Lenin alakját embergesztusúvá, mégis eszméivé magasító jelleggel formálta meg a művész. Uralja a teret, s egyúttal az azt határoló épületek, a város és egész társadalmi rendszerünk szellemiségének jelképe is.
*
dunaújvárosi képeslap
Megemlítem Cyránski Mária “Sellő”-jét, amely jól harmonizál az uszoda kék-szürke falsíkjával és az alatta megcsillanó víztükörrel. Az erősen kontraposztos “vízbemozdulás” az épület funkciójára utal, mintegy ráhangolt, előzetes ingereket kelt bennünk a benntartózkodáshoz.
*
Ady Lénával
fotó: Dunaújváros története képeslapokon
Borbás Tibor Ady Lédával című szobrának láttán a költő sorai jutnak eszembe: “Karollak, vonlak s mégsem érlek el, /Itt a fehér csönd, a fehér lepel. /Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, /Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk /Állunk és várunk, csüggedt a kezünk /A csókok és könnyek alkonyatán…” Két ember drámája játszódik le szemünk előtt. Egészen közelről leshetjük el kettőjük viszonyának átalakulását, vehetjük észre érzékiségük pusztulásának a testhelyzetre is kicsapódó pillanatfelvételét. Az esetlenségig megtört, hajdan büszke férfi összeomlásának – testi-lelki óráján – a mindig szolgálónak, biztos támasszal ihletőnek, “női én”-jének, a Nő-nek a vállára nehézkedik. S az asszony áll szánalom utáni pózba feszülten, szinte szenvtelenül, fizikai ottléte szükségessége tudatában, önmagáért való érzékiségébe visszavonultan. Rájuk borul s eggyé fonja őket a megsemmisülés előtti “fehér csöndlepel”. Szó sem lehet fölé- ’s alárendeltségről. Ezt hangsúlyozza a szobor körüljárásra invitáló, tökéletességig finomított kompozíciója is. Az Ady Endre úton felfelé jövet a lepellel összefont két alakot látjuk, amint “elvánszorognak” a melankóliát idéző parkerdő felé. Amint továbbhaladunk, eltűnnek a közeli fák között, majd újra előbukkannak. Melléjük kerülve, a dráma kibontakozásának szemtanúi leszünk. Ott áll előttünk a lehunyt szemű, megroggyant “óriás”. De miért áll még egyáltalán? Még néhány lépés és választ kapunk erre is. Kibukkan a költő mögül a feszesen karcsú asszony fél arca, kalapja, teste. De rögtön össze is omlik bennünk az illúzió. A “kép”-be erőszakoskodik a víztorony. Gyorsan igyekszünk továbbkerülni, hogy mentsük a menthetőt. Megéri az igyekezet, mert amint csaknem szembekerülünk a szoborral, a látvány leleplező erővel hat. A dráma tetőfokára hág. Állnak az alakok egymásrautaltan, mégis egymástól elidegenülőben, az ágaikat “bús”-an lógató fák között. S ismét sérül az eddig bennünk épülő állapot. A háttérben modern kockaházat látunk. Gyorsulóra vesszük a járást, hogy – más szemszögből – az előbbi állapot részesei lehessünk. Az Építők útjára fordulva a támaszalak végképp hangsúlyossá válik a támaszt kereső profil-sziluettje előtt. Aztán ugyanez játszódik le visszafelé. Mennyire “mai”, bennünket is érintő e két ember drámája! Milyen kár a kétszeres környezet látványsérülésért, amelyek megzavarták megindítóan szép élménysorozatunkat.
*
Somogyi József szobrászmûvész Martinász címû alkotása a Vasmű úton /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Somogyi József Martinászának megnézésekor is kielégületlenség-érzet keletkezik bennünk. A fáktól, bokroktól körülnőtten “fuldoklik” a szobor. A szívóssá edző, kemény férfimunka dicsőítője a kohász alakja. Jelképe a város gazdasági, politikai karakterének. Tehát olyan környezetet igényelne, ahol “találkozhatna” a benne testet öltő munkásemberek ezreivel. Tágas térre, a munka színhelyéül szolgáló épületegyüttes elé kívánkozik.
*
A szobor környezet- – és ezzel együtt – emberformáló és kommunikációs eszköz is. Nem mindegy tehát, hogy tartalmi lényegével, megformáltságával mennyire azonosul az emberalkotta építészeti és természeti környezet, mennyire azonosulnak a funkcionális, szimbolikus, hangulati és térdinamikai sajátságok. Érdemes erre jól odafigyelni.
Gáspár Aladár
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
