Dunaújvárosi Hírlap – 1964. szeptember 1.
ÚJ TANÉV
Készülődés az iskolába
Mint minden kezdettől, ami egy következő szakaszt nyit akár egyetlen ember, akár a közösség életében, többet, jobbat várunk az előzőeknél. Bizakodva vágunk neki, azzal az elhatározással, hogy a sikerért megteszünk mindent, ami rajtunk múlik.
Ma már csöppet sem meglepő azt hallani, hogy Dunaújvárosban szinte minden családot közvetlenül érint a tanévkezdés. Hogy majdcsak mindenki tanul, gyermekek és felnőttek ezrei járnak általános iskolába, ismerkednek valamelyik szakmával, készülnek az érettségi évére. Mégis, amikor az új év adatait nézzük, még mindig nagyobb számokkal találkozunk.
Hét és félezer általános iskolás diák kezdi a tanévet szeptember elsején. Hét és félezer gyerek ül a padokba, hogy felkészüljön jövendő hivatására, elinduljon az úton, amely a művelt emberhez vezet. S nem tanúskodik-e gyorsiramú, magasan képzett társadalmat ígérő fejlődésről az az adat, hogy idén több első osztályos tanuló kerül az Általános Gimnáziumba, mint amennyi négy évvel ezelőtt az egész iskola létszáma volt. Az iskolás korúak mellett évről-évre többen egészítik ki ismereteiket a felnőttoktatás intézményeiben. Idén közel háromezren folytatják valamikor félbehagyott tanulmányaikat a dolgozók általános és középiskoláiban.
A puszta számok is sokat mondanak, ám csupán ezekből még nem következtethetünk a következő tanév munkájára. Pedig az oktatásban résztvevők arányának növekedése mellett más változásokat is ígér az 1964-65-ös év. Tavaly kezdődött az általános iskolákban az oktatási reform végrehajtása. Szeptembertől újabb évfolyamokat, több tantárgyat oktatnak, a reform összpontosított, lényeget kiemelő elvei alapján. Az idei iskolások ismét közelebb jutnak ahhoz, hogy a mai kor követelményeinek megfelelő alapműveltséget szerezzenek, hogy megtanuljanak – nem is olyan könnyű feladat – önállóan gondolkozni. Ugyanilyen igénye korunknak, hogy mindenki középiskolai végzettséget, szakmai tudása mellé érettségit szerezzen. A mostani kisdiákoknak ez már természetes lesz, sok felnőttnek viszont a következő években kell az érettségi vizsgát letennie. Az előttünk álló tanévben indul a dolgozók szakközépiskolája, újabb lehetőséget adva az általános műveltség megszerzésére. Senki sem mondhatja, hogy nem volt alkalma eddig is bárkinek tanulni. Az iskolatípusok “választéka” mégis bővül, új és új formákat teremtenek, hogy még szélesebb körűvé váljon, még több embert vonzzon a tanulás. Mert – nem szólam – a ma társadalmát csak képzett, korszerűen művelt emberek képesek továbbfejleszteni. S ha ennek jegyében indul az év, ez már nem csak mennyiségi, minőségi változást is jelent.
Új tanév. Közel ötven fiatal pedagógus kezd tanítani a dunaújvárosi iskolákban Itt fognak hozzá terveik megvalósításához, az új nemzedék neveléséhez, az ismeretek átadásához. Szeptember nemcsak egy oktatási év, hanem a munka kezdetét jelenti számukra. A reményt, hogy tenni tudnak másokért, hogy ez az év nekik és az általuk is gazdag eredménnyel zárul majd. S várhat-e mást a város sokezer diákja, amikor az első tanítási napon belép az iskolába? Az elhatározás napja ez, hogy a tanulás sikeréért, a tudásért megtesznek mindent, ami rajtuk múlik.
G. B.
Iskolásgyerekek tanítás után csoportosan mennek haza – 1963. szeptember 3.
fotó: MTI/Fényes Tamás
Iskolai kötények
Az iskolakötényt, köpenyt minden iskolástól elvárják. A sötétkék iskolaköpeny megóvja a ruhát a piszkolódástól, kopástól. Egyre gyakrabban viselnek a kisfiúk is “munkaruhát” az iskolában, éppen célszerűsége miatt.
Az iskolakötényeket házilag is elkészíthetjük.
- Ujjatlan, vállon gombolós kötény. Egyenes, szabású, a szoknyácska alján 15 cm-es rátét, amely zsebet is képez. (Ez a forma kinőtt holmi meghosszabbítására is alkalmas.)
- Piros szegéllyel díszített iskolaköpeny, nagy zsebekkel. Gallér nélküli fazon, az alatta viselt blúz nyaka hajtható ki rá.
- Ing-szabású köpeny, fehér tűzés-dísszel.
- Munkakabát fiúk számára.
- Ujjatlan mellényke kisfiúknak.
F. M.
Az ország legnagyobb, 32 tantermes és két tornatermes általános iskolája,
a Ságvári Endre Általános Iskola /1964
fotó: MTI/Fényes Tamás
Az első nap
Mifelénk az volt a szokás, hogy iskolakezdet előtt minden gyerek kisétált a térre, hogy résztvegyen egy különös, senki által nem szabályozott, magától kialakult szertartásban.
Azok, akik már a második, vagy harmadik osztályba készültek csak úgy könnyedén, fölényesen, kis trikóban, nyári ruhában, vagy éppen mezítláb gyülekeztek a fák alatt, de azok, akiknek most kellett először átlépni az iskola küszöbét, teljes harci díszben jelentek meg. Hátukon ott volt az idősebb testvértől örökölt, vagy újonnan vásárolt bőr- vagy viaszosvászon táska, de még a legszegényebb gyerekek is legalább szíjjal vagy hevederrel összekötött könyv- és füzetcsomagot lóbáltak kezükben. Az újoncok komoly képpel, némán végezték körsétájukat – olyan volt ez, mint a Dzsungel Könyvének megelevenedése, amikor a gyűlés sziklájánál a farkasfalka megnézi a kölyköket, s ítéletet mond róluk.
Sétáltak az első osztályba kerülők, sétáltak körbe, a nagyobbak meg a középen állva nézték, fitymálták, dicsérték, vagy gúnyolták őket. Ők, akik évközben nem egyszer ellenségesen álltak egymással szemben, a vakáció utolsó napján egységes táborrá kovácsolódtak, ösztönös összetartással nézték és csepülték a kicsiket.
Amikor először vettem részt ebben a szertartásban, csak annyit tudtam róla, hogy a környék gyerektársadalma megkívánja minden iskolába kerülőtől, hogy bemutatkozzék neki. Aki nem vett részt rajta, az további iskolai pályafutásán úgy érezhette magát, mint aki kimaradt egy rendkívül fontos dologból, úgy, mintahogyan valamely primitív törzs tagja érezheti magát, ha nem vett részt az avatási szertartáson. De azon az augusztusi napon, amikor én is ott sétáltam sorstársaim között, hátamon a táskával, kezemben a fehér vászonból varrott tornazacskóval, csak azt tudtam, halálos biztosan tudtam, hogy ez nem is történhetik másképp.
Az ötödik kör után a középen állók már nem nagyon törődtek velünk, kicsikkel, az iskolai emlékek ébresztgetése felkeltette bennük a vetélkedés vágyát. Mi is abbahagytuk a körsétát, és köréjük gyűltünk, áhítattal figyelve a nagyok beszélgetését.
– Az én bátyám erősebb, mint a te bátyád – ez a sokszor hallott mondat itt most különös hangsúlyt és értelmet kapott. Ez is hozzá tartozott a szertartáshoz.
– De az én bátyámnak van egy olyan rugósizéje, minden reggel azzal tornázik.
– Az én bátyám minden reggel autón megy munkába.
Ezt a bejelentést csend követte. Ez nagy dolog volt. Az autós báty öccse büszkén várta a folytatást. Nem is maradt el.
– Persze, mert a bátyád sofőr, az nem vicc, de az én papámnak repülőgépe van, csak most elromlott és fent van a padláson, de majd vesz egy újat, azt mindennap én mosom ki és fel kell aggatni a fregolira, hogy másnap reggelre megszáradjon.
A csend most tovább tartott, mint az előbb. Ez a bődületes hazugság általános tetszést aratott, mindenki lázasan törte a fejét, mi lehet ennél még izgalmasabb, még hihetetlenebb.
– Ki is kell vasalni? – próbálta tovább húzni a dolgot egy kislány, és már ajánlkozott volna repülőgép-vasalásra, de a figyelem egy dadogó kisfiúra terelődött.
– A-az én p-p-papám altiszt és va-van neki ta-találmánya, ita-itatós papírból csinál pa-pa-papírvágókést, azzal ita-itatni is lehet, meg vágni is, mi-minden re-reggel én szo-szokom kikö-kiköszörülni neki! – boldog volt, nem a találmány miatt, hanem azért, hogy ki tudta nyögni ezt a mondatot. Soha nem hagyták szóhoz jutni, de itt, a tér közepén mindenkit figyelemmel végig kellett hallgatni.
A levegőben röpködtek a szenzációk, egy fiú már ott tartott, hogy ő egész nyáron át bambuszt gyűjtött.
– Mert az én papám tud külföldiül, még egy kicsit négerül is, és ha egyszer azok idejönnek, akkor bambuszból fonok egy pajzsot, ha támadnak, és…
Kétségbeesetten törtem a fejemet, mit mondhatnék én, mi lenne az, ami elképesztené a társaságot, mivel szerezhetnék hírnevet magamnak azzal, hogy a sétálók közül elsőnek szólaltam meg. És akkor szenzációs ötletem támadt. Olyan, aminek következményeit még negyedik elemista koromban is éreztem.
Átfurakodtam a gyűrűn, be, egészen a középre és rákezdtem.
– Az én mamámnak van egy partvisa.
Néma csend. Mindenki a folytatást várta. Nem volt szokás ugyan, hogy egy kicsi közbeszóljon, dehát hátha érdekeset mond.
– Meg egy szemétlapátja is – folytattam és lestem a hatást. Néztek, senki sem szólt.
– Na és? – türelmetlenkedett egy harmadikos.
– Na és azzal a partvissal minden reggel kisöpri a szobát, a szemetet rásöpri a szemétlapátra, és kiönti a szemétládába. Aztán a portörlővel letörülgeti a port a bútorokról.
– Na és?
– Aztán megfőzi az ebédet.
– Na és? – ezt már vagy hárman kiáltották. Még mindig nem tudták, mit akarok ezzel.
– Aztán megebédelünk, aztán a mamám elmosogat.
Úgy néztek rám, mint egy megháborodottra. És a társaság szétoszlott. Másnap, az első tanítási napon nagyon egyedül éreztem magamat. A tanítónéni kedves volt, de még a legjobb pajtásaim is úgy kezeltek, mint egy ünneprontót. Sok játékból, sok remek heccből kimaradtam emiatt az ötletem miatt. Nem voltam elég bölcs, nem ismertem – hogyan is ismerhettem volna – azt az eszkimó közmondást, hogy “ha idegen országba mégy, feleségedet vidd magaddal, ne törvényeidet”.
Ez volt első találkozásom a közösséggel, s számomra ez volt “az első nap”. De sokszor szerettem volna visszaforgatni a dolgot, s játszani a többiekkel együtt a lehetetlent, a csodálatost, ami mégis olyan igaznak és szépnek hangzott. De nem lehetett.
Most, több mint harminc év után, ha első osztályba igyekvő kisgyereket látok, mindig eszembe jut a repülőgép, ami a fregolin szárad, és amit ki is lehet vasalni – ennél szebbet, izgalmasabbat azóta sem tudtam kitalálni.
Kemény Dezső
Az ország első, 1963-ban átadott nagyblokkos általános iskolája a Barátság városrészben /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
