Népszava – 1960. augusztus 25.
Jehuda Lahav:
A mi Sztálinvárosunk
Tíz évvel ezelőtt azt mondták az emberek: “Menjünk, ki a mezőkre!” Valamivel később azután azt szokták mondani: “Menjünk ki az állványokhoz, az építkezéshez!” Ma pedig azt szokás mondani: “Menjünk be a városba!”
Sztálinváros az idén júliusban ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Tíz évvel ezelőtt itt mezők és szántóföldek terültek el s ma ezek helyén Magyarország legfiatalabb városa áll: ragyogó,tiszta, bőkezű város, amely tökéletes szolgálataival, este neonfénnyel világított utcáival, sokféle szórakozási lehetőségével, – és mindenekelőtt, megélhetési forrásaival/, magához vonzza a környék lakóit. A várostól délre, /azért délre, nehogy a gyakori északi szél a város felé vigye a füstöt, – Európa egyik legnagyobb vasművét építették fel. Sztálinvárosnak nincsenek külvárosai, – minden felépült és felépítendő lakótelepe modern és minden szükséges berendezéssel el van látva. A város építői kihasználták mindazokat az előnyöket, melyeket az a tény nyújtott nekik, hogy az elképzeléseik szerinti tervezést nem korlátozta semmiféle, a területen már fennálló város.
Bár az első dolgozók mindössze tíz évvel ezelőtt érkeztek a közeli Dunapentelére, – e fiatal város története mégis szakaszokra oszlik. Az első időszakot “hősi korszaknak” hívják, s ez a korszak sok művészi alkotásra adott anyagot. Ez a korszak a téli hóban-sárban barakkokban való lakás és a kézzel végzett munka korszaka volt, minthogy a modern gépek a kétkezi munkát csak lassan és fokozatosan váltották fel. Nehéz volt a helyzet, sok volt a küszködés. Azután, a lelkes, elszánt akaratú, áldozatra kész fiatalokkal együtt jöttek az első sztálinvárosi építkezésekhez mindenféle kétes elemek is, akiknek, addigi lakóhelyükön égett már talpak alatt a föld, s akik azt remélték, hogy az új városban, ahol mindenki újonnan jött és ismeretlen a többiek előtt, el lehet majd keveredni a tömegben és lehet majd a zavarosban halászni is. Így, amikor megfeszített munkával és sok költséggel Sztálinváros első, ragyogó mozija felépült, néhány hét után be kellett zárni: a közönség egy, műveletlen része elpusztította a mozi drága, belső berendezését. Magyarországon külön film készült, melynek cselekménye Sztálinvárosban, annak első időszakában játszódik; sok volt akkor ott a részeg s a verekedés mindennapi jelenség volt.
De, amint haladtak a fejlesztési munkák, úgy állandósult a város lakossága és a kétes elemek vagy felszívódtak, vagy pedig eltűntek a városból, mert a talaj megszűnt számuk növekedéséhez, létezésükhöz kedvező lenni. A városi tanácsban mondták nekem, hogy a sztálinvárosi bűnözési arányszám mélyen az országos átlag alatt van és a bűnözések száma továbbra is csökkenő irányt mutat. A 35 ezer lelket számláló városban az utolsó gyilkosság 1957-ben fordult elő.
Sztálinváros, 1960. május 1.
fotó: MTI/Bárándi István
Az emberek, akik az ország minden részéből gyűltek itt össze és ittlétüket ideiglenesnek tartották, idővel gyökeret vertek itt, megszerették Sztálinvárost és büszkék is rá. Amikor 1956-ban, az ellenforradalom után, megkísérelték, hogy a város nevét Dunapentelére változtassák, a lakosok erélyesen tiltakoztak e kísérlet ellen. “Meg akartak semmisíteni bennünket” – mondotta mosolyogva a helyi lap szerkesztője.”
“Persze, Dunapentele csak egy eldugott, jelentéktelen falu, melyet jelenlegi állapotában csak az emlékezés céljára hagytak meg. Sztálinváros neve pedig nagyszerű építési erőfeszítés jelképe.” A vasművek munkásai és a város többi lakói küldöttségeket menesztettek az illetékes hatóságokhoz és elérték a név-változtatás törlését.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
