Sztálinváros – 1955. augusztus 16.
RÉGEN ÉS MOST
Tanulmányúton a népbüffében
Büffé a Május 1. utcában
fotó: Képes Magyarország
– Engedjen oda, szakikám…
– Ejnye, nem látja, hogy eszem?…
– Engedjen, ha mondom…
A felszólalóból követelővé vált hang tulajdonosa türelmetlenül szorongatta kezében fröccsöspoharát. Mindenáron a sarokban akart helyet magának, mintha máshol nem lehetne fogyasztani.
– Ez az én helyem!
A másik egy pillanatra abbahagyta az evést:
– Vegye tudomásul, hogy itt senkinek sincs bérelt helye, ott állok, ahol akarok!
A körülállók már-már azt hitték, verekedés lesz a szóváltásból. Rendszerint így szokott kezdődni, valami apróságon. A részeg embert egy félreértett mozdulat, egy gyanús árnyalatú, célzásnak értelmezett szó már dühre gerjeszti.
A mi barátunk a szeszélyes részeg fajtából való volt, mert nem erőszakoskodott tovább. Szépen odébbvitte a poharát és békében hagyta a táplálkozót. A nézők legnagyobb bánatára nem lett verekedés.
Igaz, az ebéd utáni órák nem a verekedős részeg emberek napszaka. Inkább a fagylaltra, pohár sörre betért sétálóké, a mozira várakozó pároké, no meg a nehéz ebéd után lopva elsurrant férjeké, akik “leszaladtak cigarettát venni” vagy újságot szerezni. A feleségük talán húsz év óta tudja, hogy ilyenkor fröccsöt inni járnak, de nem szól. Minek rontsa el ezt a kis örömet?
Az állványok mellett – mi másnak nevezzük a népbüffék jellegzetes étkezőpolcait? – még látni néhány késő ebédelőt.
– Nem vagyok átutazó, hanem sztálinvárosi vagyok – feleli epésen az egyik megszólított – és nem azért eszem itt bablevest, mintha elfogyott volna a pénzem, hanem azért, mert az irodaházban nem jutott ebéd…
– Hogyan?
– Bécsiszelet volt “A” menüben, de keveset főztek és mire mentem, már elfogyott. Most kénytelen vagyok itt enni, ha nem akarok éhesen maradni…
Közben hangos szóváltásra lettünk figyelmesek. Nono, talán mégis… De mégsem. A szóváltás a térről hallatszott. Két részeg öreg – férfi meg nő – vitáztak a sétálók nagy derülése közepette. Percek alatt előkerült a rendőr.
– Ismerjük őket, csavargók… Mindjárt bevisszük a párocskát.
Így lett vége a sétálók szórakozásának. (Mert azért annyira még nem fegyelmezettek az emberek, hogy ne lelnék kedvüket egy-egy ilyen hangos, mulatságos utcai jelenetben. Különösen ilyen Boccaccio tollára valóban: az volt a veszekedés tárgya, hogy az asszony hangos és alaptalan féltékenységi jelenetet rendezett, a férfi pedig kérte a járókelőket, szabadítsák meg tőle, mert ez már így megy egy éve, lépést sem tehet nélküle, nem bír el ennyi tenger szerelmet… No lám… szerelemhez nem kell szépség…)
Közben az Arany Csillag egyik pincérével beszélgetek.
– Higyje el, mi tudjuk legjobban, hogy mennyit fejlődtek a sztálinvárosi emberek. Meg azok, akik emlékeznek a régi népbüffére a Béketérire.
.
– Amikor Pestről lejöttem, azt hittem, Texasba kerültem. Én ugyanis csak azt láttam a városból, az építkezést, a gyárat nem igen. Az első vendégeim – ketten voltak – szombat délután egy asztalnál ültek kerthelyiségben. Akkor léptem “placcra”. – Húsz fröccsöt! – kiáltották. Azt hittem, társaságot várnak. De kivittem a fröccsöt, nem voltak akkor sem többen és kettőt akartam letenni eléjük. – Piszok! – üvöltötte az egyik – tedd le mind a húszat. Ijedtemben majd elejtettem a tálcát. Már olyan részegek voltak, hogy alig láttak. Legalább tizenötöt a földre locsoltak.
– Aztán ott voltam a “Kocka” megnyitásánál. Oda már elmerészkedtek a békés emberek is, akik rendesen viselkedtek. A “lepra” maradt a régi. A pincérek sokat kerestek, az igaz, de mégse ment senki szívesen oda. Állandó félelem volt az élete, hogy mikor csapják agyon… Azok közül a pincérek közül, akik a sztálinvárosi első egy-két évre emlékezhetnek, mindössze nyolc-tíz van még itt. Mint állandó, letelepedett lakosai a városnak. Sokat tudnának mesélni a régi időkről. Hiszen az ő szemük láttára tisztult az őskáosz teleppé, a telep építkezéssé, az építkezés várossá… Az ő szemük láttára lett néhány év alatt Sztálinváros – mint Kecskemét, Miskolc vagy Dombóvár – ugyanolyan magyarországi várossá, mint a többiek.
Közben este lett. Szeszélyes, borongós augusztusi este, fenyegető felhőkkel, viharral, esővel. Amilyeneket már megszoktunk az utóbbi hetekben.
Lassan megtelt a népbüffé. Sokakat az eső szorított be, legtöbben pedig enni-inni jöttek. Hogy miféle emberek ezek? Jó, bemutatunk néhányat. Az elsőt, aki felkeltette érdeklődésemet, nem mertem megkérdezni, mert féltem, hogy pofonvág. Teljesen elázva tántorgott a pénztár előtt és olyan vad tekintettel meredt jobbra-balra, mintha meg akarna mérkőzni a félvilággal. Később, a rendőröktől tudtam meg, hogy régi ismerősük, munkakerülő, titokzatos módokon jut időnként pénzhez és sürgősen elissza.
A következő egy valóban kedves ismerősünk volt, a Gépgyár régi szakmunkása. Vacsora előtt szaladt be egy pohár sörre.
– Az asszony elutazott a gyerekekkel, későn este jönnek csak haza. Egész délután olvastam, gondoltam nem fog ártani egy kis hideg sörital.
Egy társaság – a Száll-Rak “lelépett” gépkocsivezetői – megnyert fogadást ünnepeltek. A feketekávéért kígyózó sört meg se nézzük, azok csendesebb emberek.
Tovább. Fiatal házaspár, előttük két pohár sör.
– A Békébe szoktunk járni sörözni, de most gyerekkocsira, meg szekrényre spórolunk – mondja a férfi – itt olcsóbb minden.
Mutassunk még többet is? Felesleges. Sztálinváros lakói járnak az Arany Csillag népbüfféjébe – sört, bort inni, enni, elbeszélgetni. Néha, mint az ilyen népbüffékben általában – veszekedés, verekedés robban, a lázongókat ilyenkor lecsillapítja a rendőr.
– Régen nem volt “eset” itt, eltekintve pár kisebb-nagyobb összekoccanástól. Végre elértük ezt is.
(t. i.)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
