Úgy, ahogy történt – 59. rész

– 59. rész –

Na, nem a főépületbe (ha így lehet nevezni) hanem csak a nyári konyhába, ahol hétfőként volt a kenyérsütés ideje és folyt a kemence befűtése izzékkóróval. Nem találkoztunk – most már azt kell mondanom – szerencsére senkivel, így nagyapám kikotorta a kemencéből a még jól izzó parazsat, egy kicsit laposra igazította és ráöntötte a zsák tartalmát.
Szóval, csigát sütöttünk!
Nem akarom magam jobbnak mondani, mint amilyen vagyok, de őszintén sajnáltam szerencsétleneket, amelyek a melegtől durrogó házaikban sültek nagyapám gondos felügyelete alatt.
Egy idő múlva kivett egyett, lepöckölte a még rajtamaradt héjat, megkóstolta és kijelentette:
– Ez igen! Nem is olyan bolondok azok a franciák!
Mivel egy szebb példányt az én számba is benyomott, nem volt időm a franciák eszességén gondolkodni, mert figyelnem kellett a csigák minősítésére. Ma már nem emlékszem az ízére, de nem volt rossz, és – alaposan válogatva, hisz volt elég – már talán a negyediket fogyasztottam, amikor a konyhaajtóban megjelent nagyanyám és
– Jézus, Mária mit csinál azzal a gyerekkel?
felkiáltással finoman szólva kitessékelt bennünket, a kezében lévő sütőlapáttal adva nyomatékot óhajának, s a sok szép sült, meg félig sült csigánkat pedig határozott mozdulattal kotorta a moslékos sajtárba.
– Pfuj! Ezeket a nyüves férgeket még látni sem bírom! Majd jól elcsapja a hasatokat. Gyere kis unokám, majd adok én neked egy rumos kockacukrot!
Töredelmesen bevallom, hogy azonnal nagyanyám oldalára álltam, nem mintha a csigák éppen rosszak lettek volna, de a rumos kockacukor – tanyai világunk egyetlen belső gyógyszere – sokkal jobban élvezetet jelentett.
Így vesztes csapatként hagytuk el a helyszínt.
Nagyapám ment a dolgára, én meg a kelleténél is fájdalmasabb arccal, hasamat tapogatva vonultam az első házba, remélve, hogy – szenvedésemet látva – nagyanyám a “gyógyszert” megduplázza.
Hogy e lepaktálásom, vagy nagyapám anyagi helyzetének romlása miatt (inkább ez utóbbit gondolom) a következő évben már nem volt szó egy teljes öltözet cserkészruháról, hanem erős fogadás született egy megvásárolandó árvalányhajas cserkészkalapról, amelyet nem akárhol, hanem a pesti cserkészboltban fogunk fejméretemnek pontosan megfelelőnek megvásárolni, ha nagyapám legközelebb Pestre feljön.
Nem emlékszem már, hogy nagyapám az ezt követő években járt-e Pesten, ám azt tudom, hogy pár év múlva bekövetkezett haláláig nekem nem lett még szép, árvalányhajas cserkészkalapom sem, de szívemet évekig melegítő őszinte ígéretéért áldja és nyugtassa őt a Jóisten.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy volt egy eset, amikor keményen összekülönböztem nagyapámmal, igaz, hogy vitára nem került sor, mert az általam védett igazság oly fényesen ragyogott, hogy azt sem a felnőttek akaratosságával, sem hatalmi szóval elhomályosítani nem lehetett.
Ez talán ötéves koromban (vagy fél évvel később) történhetett egy vasárnap reggelen.
Tudnivaló, hogy a tanya életéhez hozzátartozott a vasárnapi nagymisén való részvétel, amely alól kizárólag a betegség jelentett felmentést, de nem is kellett erre senkit sem noszogatni, mert ez a család életéhez szorosan kapcsolódott.
Mindenki tisztálkodott, az ünneplő ruhát felöltötte, és Pista bátyám épp a “szép” kocsiba készült befogni, amikor – valahonnan – előkerült nagyapám. Nem volt ebben semmi különös, azt jól tudtuk, hogy a kocsin nem kell neki helyet szorítani, mivel ő a háborúból való visszatérte óta nem ült semmiféle járműre.
Pista bátyám tehát kivezette lovainkat – Lidit és Julcsát – és befordult az istállóba, hogy a nagy faszögre akasztott lószerszámokat – magához ölelve – kihozza.
Ekkorra mi már fenn ültünk a kocsin, én hátul a “féderben” nagyanyám és édesanyám között.
De megtörtént a baj!
Pista bátyám – nem figyelve eléggé – kifele jöttében a szerszámkapával leütötte az egyik istállóbeli fecskefészket.
Tudni kell azt is, hogy a fecske szinte szent állatnak számított a kor parasztsága számára, talán úgy, mint az indusoknak a szent tehén még napjainkban is. Még egy “állatot” becsültek ennyire, a kis méhecskét. Úgy is tanított nagyapám, hogy
– Tudod édes gyerekem, minden állat megdöglik, de a fecske meg a méh – az meghal. Mint az ember.
Azt hiszem, ennél szebben egy állat méltóságát nehezen lehetne meghatározni – és íme ezzel történik egy ilyen végzetes hiba.
Nagyapámat valami felfoghatatlan harag öntötte el! Lekapta a falra akasztott kantárt, és annak rablás végével kegyetlenül verni kezdte nagybátyámat, aki – természetesen – meg se próbált védekezni, csak az ütéseket igyekezett elkerülni. Nagyapám szinte belelovalta magát saját dühébe, és válogatás nélkül mérte fiára hatalmas csapásait.
Ezt az igazságtalanságot szó nélkül viselték el a fehérnépek, de én nem tűrhettem. Felugrottam a féderről, és a kocsi fenekén állva az ötéves gyerek bátorságával utasítottam rendre a magáról megfeledkező nagyszülőt:
– Nagyapám! Az anyád istenit! Ne bántsd az én Pista bátyámat, mert akkor nem viszünk el a szép kocsival!
És erre olyasmi történt, amit még senki gondolni sem mert, és családom a legutolsó időkig emlegetett.
Nagyapám abbahagyta az ütlegelést, felnézett rám, mint igazságot osztó bíróra (mert hisz a kocsiban állva magasabb voltam nála).
Kata néném szerint kihullottak könnyei, a kantárt földhöz vágta, és fejét lehajtva, lassú léptekkel elkullogott…
Én erre már csak halványan emlékszem, de annak a pillanatnak a képe élesen előttem van, amikor nagybátyám érdekében – ha nem is eléggé ildomosan – szót emeltem és felsorakoztattam gyermekvilágom elképzelhető legnagyobb büntetését – a szép kocsiról való lemaradást…