Dunaújvárosi Hírlap – 1987. június 2.

“Megszűnt minden kapcsolat iratokkal, emberekkel”

Volt egyszer egy levéltár

“A megyei levéltár a dunaújvárosi múzeum épületében elhelyezett külső raktárát felszámolja, és az anyag egy részét Székesfehérváron tárolja”. A fenti idézet abból az emlékeztetőből való, amely 1987 áprilisában a megyei szakemberek és város vezetőinek megbeszéléséről készült. Nem ez volt az első s úgy tűnik nem is az utolsó amelyet az illetékesek levéltár ügyben megejtettek. A jelen csupasz falakkal és majdnem üres polcokkal adja hírül: volt egyszer egy levéltár. De lesz-e újra? Hisz a közgyűjtemények közül a levéltárra érvényes leginkább, hogy megfelelő raktárrész nélkül fennmaradni képtelen. A dunaújvárosi fiók sorsa látszólag ezen bukott meg. A háttérben azonban máig kibogozhatatlan, “érvek-ellenérvek” munkáltak; az “eredmény” pedig a tudományos kutatómunka egy bázisának megsemmisülése.

Levéltári “csendélet” 1987 májusában…

A kezdetek 1974-re nyúlnak vissza: ekkor létesült az Intercisa Múzeumon belül a székesfehérvári levéltárnak egy kihelyezett raktára, amely annak ellenére, hogy nem felelt meg a Művelődési Minisztérium által előírtaknak – legalább 250 négyzetméter raktárrész – tíz esztendőn keresztül fiókrészlegként funkcionált. A tudományos tevékenység mellett az egyéni kutatásokat is segítette s tanulmányokhoz, dolgozatokhoz szükséges hiteles dokumentumokat az érdeklődők rendelkezésére bocsátotta.

Átadták rendeltetésének a dunaújvárosi levéltárat

Ahogy múlt az idő, úgy halmozódott fel a településre vonatkozó okiratok tömege, s elérkezett a nap, amikor már nem volt hova tenni a beérkező anyagot.
“A belsőbárándi kúria 1986-ban javasolt felújítása és levéltári célokra történő átadása irreálisnak bizonyult.” (Emlékeztető.)
A kilincselés és az egyre kevesebb reménnyel kecsegtető utánajárás hónapjai következtek. Sorra jöttek az egyeztető megbeszélések, a fejlesztési és bővítési elképzelések, az épületkijelölések. A huzavona közepette ez év elején felszámolták a megyei tanács vendégházát Fehérváron, amely a megyei levéltárral egy épületben található, így felszabadult 350 négyzetméter alapterület, amely a szükséges belső átrendezések után megfelelő körülményeket biztosíthat a fejezetekre bontott megyei történelem írásos emlékeinek.
Dunaújváros illetékesei még ekkor is bizonytalanok voltak a levéltár ügyében, megéri-e az utánajárás, a státusz fönntartása, az épület karbantartása? Nyilván szerettek volna levéltárat a városnak, de elhelyezéséről – arra hivatott épület híján – nem tudtak gondoskodni. Így a dunaújvárosi személyzet továbbra is őrködött a meglévő dokumentumok felett – a fejlődés megszakadt. Patthelyzet, amely a szakemberek szemével nézve 1987 tavaszán egyetlen reális megoldáshoz vezetett.
“A dunaújvárosi anyag elhelyezése őrzési, raktározási és kezelési szempontból célszerűbb Fehérváron.” (Emlékeztető.)
Egy utolsó javaslat hangzott el akkor a város részéről: 1990-ben megfelelő helyiséget tudnak biztosítani, s akkor garantáltan otthonra lel a hányatott sorsú levéltár is. S addig? Itt marad a konkrétan Dunaújvárosra vonatkozó anyag, a dokumentumokat őrizze a múzeum, s kezelje a megyei levéltár. Az iratok kutatási tilalom alatt állnak, feloldásuk nem lehetséges. A “valódi” intézmény, a fehérváriak által sürgetett szaklevéltári szervezet létrejöttéig – 1990-ig – célszerűbb, ha a tanácsülési és végrehajtó bizottsági jegyzőkönyvek kivételével az írásos és tárgyi relikviák átvándorolnak oda, ahol a szakszerűség elvét szem előtt tartva védelmük biztosított.
“Amiről önként lemond, sose szerzi vissza.” (Deák Ferenc).

Levéltár 1980-as várostörténeti kiállításának anyagából
fotó: DH 1980

A megyei és a városi művelődésirányítók, a levéltár és a múzeum közös megállapodása értelmében a dunaújvárosi raktárrészt 1987. június 30-ig kívánták felszámolni. Az események azonban felgyorsultak: az átköltözés befejeződött, s most azon megy a disputa: itt maradt-e az ígért dokumentumgyűjtemény, vagy “vittek, amit értek”?
A cikk megjelenése előtt egy utolsó terepszemlére indultunk, egyfelől igazat adva mindazoknak, akik hosszú esztendőkön át szívügyüknek tekintették a városi közgyűjtemény felvirágoztatását, másrészt a személyes meggyőződés igénye is sarkallt bennünket: valóban csak üresen tátongó helyiségek, s keserű szájíz maradt az áhított levéltárból…?
Mielőtt tapasztalatainkat közreadnánk, néhány illetékes vélekedéséből hadd idézzünk!
Bognár Ferenc, a városi tanács elnökhelyettese:
“Arra a kérdésre, hogy kell-e egy ekkora városnak levéltár, a válasz: igen! A legutolsó információk szerint a megyeiek ígérete, a várostörténeti dokumentumok kapcsán cáfolható. Az 1945 utáni anyagnak csak töredékét hagyták itt.”
Dr. Farkas Gábor, a megyei levéltár igazgatója:
“Számtalan felvetéseink egyikére sem jött érdemleges reagálás, pedig csak helyet kértünk, s egy kis megértő hozzáállást.”
Simonné Bencsik Zsuzsanna, a városi TIT-szervezet titkára, korábban városi levéltáros:
“Az utolsó időkben már nem volt gyűjtés, csak vb-jegyzőkönyveket kivonatolhattam. Megszűnt minden kapcsolat iratokkal, emberekkel, ami ennek a munkának a lényege …”

Utóirat.
1987. május 27-én a megyei levéltár dunaújvárosi raktárrészében a következő anyagok lelhetők fel: A városra vonatkozó levéltári törzsanyag 1950, a tanácsok megalakulásától napjainkig. A törzsanyag tartalmazza a tanácsi, a vb-jegyzőkönyveket, a titkárság és a szakosztályok okiratait, összesen 65 folyóméter okmányt. Elkerült Székesfehérvárra az intézményi és vállalati anyag, a Pentele történetét 1945 óta taglaló irathalmaz, a fotógyűjtemény, valamint elköltöztették a volt járási dokumentumokat is. A levéltári részleget lezárják, 1987. június 30-tól megszüntetik a két nyugdíjas alkalmazott munkaviszonyát is.
Dunaújváros levéltára tehát 1990-ig – ad acta.

Csiky Erika

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.