Úgy, ahogy történt – 42. rész

– 42. rész –

– No, akkor isten neviben…!
És megkezdődött az aratás. Elöl Pista bátyám és Édesapám, a kaszások. Nagybátyám ment előre. Szélesebb rendet vágott mint apám, ő viszont, talán szorgalmasabb volt. Nem maradt le. Biztos, hogy volt is ebben valami spontán versenyszerű, mert a parasztság számára a versenyt és a versenyszellemet nem a szocializmus találta ki, hisz “vagyok olyan legény, mint te..!” nóta már sok évtizeddel ezelőtt ezt dalban is megfogalmazta.
Bátyám után Kata néném volt a marokszedő, Apám után Édesanyám. Én meg terítettem Kata néném fél kévéje elé a kötelet, amelyet előző este készítettünk. Hónom alá vettem jó pár darabot, aztán ha elfogyott, szaladtam vissza a nagy köteghez és hoztam az újat.
Nagyapám volt a sor végén. Míg tartott a kötél, addig könnyű dolga volt, mert kizárólag a bekötés munkája hárult rá, de ha elfogyott a kötél, akkor már a kötöző csinálta és kötötte is be. Legfeljebb akkor morgolódott, ha a kész kötelek közül valamelyik rövidre sikerült, vagy elszakadt. Ilyenkor gyorsan ő maga tekert újat.
A tarlójárással volt bajom. Sehogy sem szoktam meg. Tudtam, hogy csúsztassam a lábam, de nem mindig sikerült, különösen, ha rövidre vágták a tarlót és az így sokkal bökősebb lett.
Legtöbbször felvettem a szandált és el is volt intézve. Ha valaki megszomjazott és a fekete korsó valamelyik kepe-likban éppen közel volt, akkor maga ment inni, mert a nehéz edényt messzebbre én nehezen cipeltem volna, mint kinevezett vízhordó, de ha odább volt, akkor
– Vízhordó, egy bögre vizet ide!
Felszólításra boldogan inaltam és hoztam, mert a kissé keményebb és hivatalos hangvétel azt bizonyította, hogy a munkában én is, mint teljes értékű dolgozó veszek részt, és ilyennek nem jár az udvariaskodás. Aztán nyolc óra felé egymás mellé húztunk egy pár kévét és körbe telepedve megettük a “fölöstökömöt”. Tulajdonképpen früstök lenne az igazi “magyar” neve, de nagyanyámnak kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy az idegen szavakat a felismerhetetlenségig kiforgassa, így lett a reggeli: fölöstököm.
Ez szalonna, kolbász, sonka volt. Ilyenkor én is ezt ettem. A nap melegét már érezni lehetett, körbenéztem a learatott részen, a tarló között kicsi zöld gazok, folyondárok húzódoztak, meg nagy zöld sáskák. Ezeket később Pollák barátommal – amikor a tarlón disznajukat legeltettük – szívesen egymásnak ugrasztottuk és nagy elragadtatással élveztük, hogy rágják, tépik egymást. Hiába a gyerek őszinte és – kegyetlen!
A reggeli alatt nem sokat beszélgettünk, legtöbbször a gabonát minősítettük, a szárak hosszát, a kalászok nagyságát, meg benne a szemeket. Valamelyikünk szétőrölt tenyerében egy kalászt, elfújta a ponyváját, aztán megnyalta másik kezének mutatóujját, hozzáragasztott pár szemet és megrágta. Közben komoly arccal bámult maga elé és a műveletet úgy végezte, mint egy szertartást. Aztán jött a “kádencia”:
– Na, a tavalyi talán jobb volt.
vagy.
– Ez se lesz rosszabb a tavalyinál. Azt sohse hallottam, hogy az éppen akkor aratott termést feljebb értékelték volna az előző évekénél, még akkor sem, ha nyilvánvaló volt, hogy esős, vagy aszályos év után, esetleg jobban trágyázott földön nyilvánvalóan jobb eredménynek kell születni.
Gondolom, ebben valami ősi babona húzódott meg, hogy a kártevésre mindig kész Gonosz, nehogy még jégesőt küldjön a nyakunkba, mással már nemigen árthat, de azzal alaposan.
Aztán nadrág- vagy gatyaszárhoz törölték a bicskákat, bekattantották, az asszonyok rendbe elrakták az elemózsia maradt részét és indultunk újra.
Öröm volt bennünk és pici boldogság. Ezek a paraszti világ legszebb napjai, még akkor is ha a legnehezebb munkát jelentették abban az időben.
Ha már körülnéztünk, láttuk, hogy mások is aratnak. Ezt elismeréssel vettük tudomásul, őket dicsérve, hogy épp oly bölcsen ki tudták választani a megfelelő időpontot, mint mi. Mert mi – igen! Aztán szakszerű megjegyzések – rendszerint becsmérlők – következtek a szomszédok szakértelméről, gyomos gabonájáról, amelyekben nem is a leszólás, hanem a saját eredményük feletti öröm bújkált.
Ha a földek ugyanolyan hosszúak voltak és a kaszásaink egyszerre indultak, akkor még fél kilométerre, de azért látótávolságban, csendes verseny kezdődött, hogy ki indul előbb vissza megkezdeni az újabb rendet.
Ha nekünk sikerült, akkor én már mindjárt buzgón megjegyeztem:
– Ezeknek is bokájukra vágnák a rendet!
– Alighanem!
hagyta rám mosolyogva Pista bátyám, az első kaszás. Ennyi elismerés, mégha gyerekszájból is jött, kijárt nekik és az aratóbanda közös véleményét nyilánította.
Aztán, ha jól belejöttünk, még dalolni is volt kedvünk. Furcsa, hogy igen ritkán “danútunk” népdalt. Inkább akkori, modern slágereket, amelyeket valamelyik tanyabeli fiatal a vasárnapi “bálba” hallott. Ilyenekre elég jól emlékszem:

Ne sírj kislány, minden május tova száll,
Ami elmúlt, nem jön vissza soha már
Lesz majd más ki szeret téged,
Hidd el babám ez az élet…

és így tovább. De volt egy második strófa is:

Ne sírj kislány, felejtsd el a nevemet,
Mert az öreg citadella kinevet…

Azt nem állítom, hogy az igazi szöveg szó szerint így hangzott, de hogy mi így énekeltük, az biztos. Sőt! Egy kicsit cifráztuk is és itt látom bizonyítva népünk teremtő erejét, ami a népdalok szövegének esetenkénti módosítását is jelenti. Ugyanis ez utóbbi két sort így énekeltük:

ne sírj kislány, felejtsd el a nevemet.
Mert téged a Gurabi Polcsi kinevet…

Szegény Gurabi Polcsi. Sokára tudtam meg, hogy lakott benn a faluban egy ilyen nevezetű hölgy: Gurabi Apollónia(?). Hogy fiatal volt-e, vagy vénkisasszony, rokonszenves-e vagy gyűlöletes, azt nem tudtam meg. Nem is érdekelt akkoriban. Nekem csak ez az új variáció tetszett. Énekeltem is lelkesen.
Egyszer aztán az történt, hogy a tanyánk előtti dűlőn alulról fölfelé elhúzott egy homokfutó, elöl egy kocsis formájú ember, aki a lovakat hajtotta, hátul meg két hölgy napernyővel, könnyű nyári kalappal.
Ők benéztek, mi kinéztünk, egy villanásnyi volt az egész. Ekkor mondták a mieink, hogy ez volt a Gurabi Polcsi. Most felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy ezek a Gurabiék valami jobb emberek lehettek és jólneveltségük valami ok miatt sérthette a neveletlen ifjúságot, ezért kezdtek nótázni a kisasszony formájú ifjú hölgyről. Ha ily gonoszkodásról lett volna szó, akkor ezen a helyen kérek emlékétől bocsánatot.

Folytatás hamarosan…

Úgy, ahogy történt