Beszélgetés Somogyi Józseffel


Confessio – 1987. február

LŐRINCZ ZOLTÁN

Beszélgetés Somogyi Józseffel


Somogyi József – Martinász

– Az Ön pályafutása a háború utáni években kezdődött, akkor, amikor a legfőbb cél hazánk talpraállítása volt. A művészi alkotásokra nem jutott annyi pénz, hogy fiatal, kezdő szobrászok megmutathassák tehetségüket. Ön mivel foglalkozott ezekben az években?
– Úgy kezdődött, hogy az ostrom után én is ugyanúgy kerültem elő mint sok százezer magyar, azaz lyukas volt a cipőm talpa, ruhám stb. Akkoriban évekig nem foglalkoztam szobrászattal, olyanfajta értelemben, mint amit a szó szoros értelmében vett művészetnek, szolgálatnak lehet nevezni. Általában a szakmával, mesterségemmel, hivatásommal összefüggő dolgokat csináltam, vásári dekorációkat, szenteltvíz tartókat és sokszorosított kerámiákat, vagyis, amit úgy hirtelenjében aprópénzre tudtam váltani. ’45-ben született az első gyermekem, tehát tulajdonképpen fűtési és élelmezési gondjaimat oldottam meg. Egyébként munka sem volt, tehát nem megalkuvóan a könnyebbik pénzkereseti lehetőséget választottam. Egyszerűen nem volt megbízás, a szobrokra senki nem költött. Az első megbízásom ’49-ben a parlamenti oroszlán volt. Tulajdonképpen nem a megmaradtnak kellett egy másolatát elkészíteni. A Művészeti Tanács — amelynek tagja többek között Pátzay Pál, Kodály Zoltán, Keresztúry Dezső, Borsos Miklós volt -, úgy határozott, hogy olyan szobrot csináltak, amelyik tömegében, mozgásában nem üt el kirívóan a másiktól, de mindenképpen látszik rajta, hogy nem a Markup-féle szobornak a másolata akar lenni, hanem egy másik művész hasonló alkotása.
– Az első kiemelkedő jelentőségű munkája a Martinász.
– Tudja a szobrásznak, festőnek, a muzsikusnak, az írónak és a többi művésznek megvan a maga jelfogó rendszere. A szobrász arra van beállítva, hogy a látványok, térben és formában kifejező gondolatot is tudjanak hordozni. Ez a törvényszerűség érvényesült a Martinász megszületésekor is. ’53-ban – már nem emlékszem miért – kikerültem a nagy csepeli Vasgyárba. Itt láttam azokat a munkásokat, akik a szobor alkotására ihlettek. Mindenféle megbízás nélkül saját magam örömére kezdtem el dolgozni. Viccesen azt szoktam mondani: ez volt a főiskola elvégzése után az első munkám.
– A Matrinászon a klasszikus és modern szobrászati jegyek egyaránt érvényesülnek.
– A Martinász természetesen támaszkodott a – megszakításokkal – 6-8 évi főiskolai élményre, a tanulmányra, arra, amit ott kaptam. Tulajdonképpen szerényen mintázott mű, azokkal az erőkkel, azokból az ismeretekből, amelyek akkor még bennem sokkal elevenebben éltek. Akár dekorációt, akár szenteltvíz-tartót mintáztam, szobrászi vénám erősen kötődött ahhoz, amit a főiskolán Pátzaytól és Stróbltól tanultam. A szobrászatnak van egy plasztikai törvénye, függetlenül attól, milyen stílusban beszélek, egyetlen feltétele van: az érték. Lehet ez nonfiguratív vagy figurális. Egyik sem korszerűbb a másiknál. A korszerűség vagy elsőbbrendűség nem ezeken múlik. Ostobaság azt hinni, hogy ami nonfiguratív az feltétlen avantgarde. Éppen olyan akadémikus lehet, mint amilyen avantgarde lehet egy figuratív mű. Természetesen a figuratív is lehet akadémikus. Akárcsak akkor, most is támaszkodom azokra az ősi, klasszikus szobrászi törekvésekre, amelyek ennek a műfajnak, a szobrászatnak a lényegét időtlen idők óta meghatározzák, az asszíroktól kezdve az egyiptomiakon, a kínai kőoroszlánokon, az indiai plasztikákon keresztül sorolhatnám az utóbbi évtizedek váltakozó nagy jelenségeiig.

Somogyi József Martinásza

– Bár talán a Martinász a legismertebb műve, a Kossuth-díjat mégsem erre kapta.
– Az az idők jellemzője volt, hogy ezt az én nem “szocialista realista”, hanem igenis realista módon megmintázott Martinászomat, amelyik a drámai igazsághoz kötődött, mert sovány, kicsit pogány istenszerű jelenség volt, nem fogadták el, mert úgy vélte akkor az ostoba közszellem, hogy a szocializmusban már csak kövér emberek létezhetnek és a Martinuszt a hazug képmutatás a maga drámai realizmusában keveselte. Mindegy, hogy annak a szobrászi értékeit becsülte-e vagy nem, magát ezt a felfogást kifogásolta. Éppen ezért a Kossuth-díjamat egy kis portréra kaptam. A gimnáziumba, ahol tanítottam, járt egy kis koreai fiú, akit én azért mintáztam meg, mert gyönyörű arccsontja, szép zárt feje, érdekes szemmetszése volt; nem pedig azért, mert be akartam állni abba a lihegő vonalba, hogy “na most Korea”… Természetesen együtt éreztem azzal a drámai állapottal, hogy egy kis nép háborút visel, s aminek itt nálunk már vége van, ott még folyik, de a szobor megalkotására nem ez indított. A sors komikuma, hogy erre kaptam Kossuth-díjat és nem a Martinászomra, és nem a Dózsámra, amelyeket egyidőben állítottak ki vele. Ha a szobraimra együtt adták volna, akkor örültem volna neki, de így, ezt kiemelve – nem volt igaz. Ezért szoktam mondani, a Kossuth-díjat nem a legjobb művemért kaptam. A társadalom, amely propagandisztikus okból előtérbe állította a koreai fiúról mintázott szobromat nem rendelkezett tiszta értékítélettel. Ezt azért merem kijelenteni, mert legbensőbb értékítéletet mindig magának a művésznek kell elvégeznie. Tudnia kell, hogy amit csinált, érték-e. Az az érzelmi kötődés: szeretem vagy nem szeretem, megint más kérdés, ettől eltagadni vagy eltitkolni nem kell a munkánkat.
– Szobrai egyfajta nyugtalanságot, drámaiságot árulnak el.
– Feszültség nélkül nem lehet művészetet csinálni. Aki feszültség nélkül csinál művészetet az unalmas lesz. Alkotásaiból kimarad a művészetnek egy nagyon lényeges eleme, a varázslat .A mesterséget ismerni kell, ez céhbeli dolog. Jelen esetben tudni kell rajzolni, mintázni kell tudni, fel kell tudni építeni egy szobrot, ismerni kell szerkezetét és egyéb törvényeit, amelyek nélkül nem megy, de amelyektől még nem lesz szobrászat. Hogy mi által lesz az anyagból szobor? Attól a többlettől, amit én varázslatnak vagy atmoszférának nevezek, ami esetleg katarzist is tud kelteni. Hogy ezek hogyan lesznek? Amint említettem, ezt nem nagyon lehet előre tervezni. Ismerem és átélem lényeges indulataimat és addig gyúrom szenvedélyesen küszködve, belső feszültségekkel, esetleg izgága türelmetlenséggel, amíg valahol azt a fajta érzést sikerül kivetíteni magamból, amik bennem feszülnek. Ha úgy érzem, hogy ez jelen van, – abba szoktam hagyni a szobrot.
A felületi kezelés? Ezt soha nem csinálom, ez mindig csak lesz. Nem tudom hogyan. Hiszem, hogy sem festészetben, sem grafikában, sem szobrászatban, sem muzsikában, sem versben, sem irodalomban külső jellegzetességet csinálni nem lehet, az lesz. Ha ez a felső felület értékes és a szobor lényegi dolgait szolgálja, akkor az – ha szerencséje van a művésznek – stílussá tud nemesedni. Ha nem, akkor “maniros”, modoros dolog lesz, úgy ahogy a beszédnek is lehet felhangja, frazeológiája. A felülettől nem kell félni, az esetek nagy részében nálam szerves része a szobornak. Ha a felület, a faktúra csak külsődleges akkor már nyomában jár a modorosság. Sokszor a nagy tudás is béklyója lehet az értéknek, sokat tudok – mégis modorossá válok. Ha az ember odáig eljut, hogy ez a faktúra megnemesedik, letisztul, akkor válik stílussá. – Mit gondol, miért lóg itt nálam sok trikó? Nem azért, mert óránként tiszta trikóba bújok, azért, mert amikor mintázok, akkor – hogy mondjam – ez a furcsa feszültséggel teli levegő vesz körül. Dédelgetek dolgokat, amik itt be vannak takarva, ezeket még pillanatnyilag szobornak tekintem, szobrot várok tőlük, na most lehet, hogy kimegyek a szobából és mire visszajövök akkor nem szobrot találok itt, hanem egy darab “agyagot”. Tehát valami megszűnt az alatt az idő alatt, a két perc alatt, amíg ebből a műteremből kimentem, és ahogy viccesen mondani szoktam, elment a szobor. Kiver a veríték, száraz trikó kell… Semmi nem változott, csak időben. Nem biztos, hogy az idő csak években mérhető. Az idő pillanatokban is mérhető, és lehet, hogy bennem, a látásomban, a feszültségemben, a gondolataimban, a kezem szándékában, az alatt a két perc alatt zajlott le egy folyamat, amely által tisztábban, kritikusabban látok. És mindaz, amit eddig csináltam “anyaggá” vált. Ilyenkor teljesen kétségbeesem és kezdődik elölről ez a furcsa küszködő folyamat, hogy viszontlássam létben és formában azt, amiről verbálisan esetleg tudnék csevegni, de nem tudnék olyan tömören szólni, mint ahogyan a plasztika átfogalmazott jelrendszerével esetleg a legkülönfélébb gondolatokat tudom kiváltani a nézőből és szabadjára engedem az asszociációit. Szobraim általában azért nincsenek szigorúan lezárva felületileg, hogy a nézőt szabaddá tegyem és azt tudjon hozzátenni a maga képzeletéből, amit éppen ő akar. Ha rá van hangolva, akkor ez megtörténik, ha nincs ráhangolva, akkor elmegy a szobrom mellett… Nem történik katasztrófa, megáll egy másik előtt. Ezek a belső feszültségek számomra fontosak. Lehet, hogy alkati dolog, szükségem van rá. Nem tudok unalommal szobrot formálni, ha ez a fajta kényszerítő erő nem állít oda az állvány elé, inkább nem dolgozok.

– Tudomásom szerint kevés bibliai személyt, eseményt formázott meg. Ez református puritánságával magyarázható vagy egyszerűen erre nem volt alkalma?
– Azt hiszem tévedésben van, mert foglalkozom egyházművészettel. Nem egy ilyen jellegű munkám van. Azt hiszem a magyar művészek közül azon kevesek közé tartozom, akik elég sok korpuszt csináltak Hollóházára, Cserépváraljára, a Kiscelli Múzeumba, de a maguk örömére is. Jónéhány érmém van, amely egyházművészeti témával foglalkozik. Nem bigott vallásosságból, mert meggyőződésem, hogy hitemről nemcsak azzal lehet bizonyságot tenni, hogy ilyen témájú szobrokat csinálok. Nagyon sok ateista művészt ismerek, aki egyházművészettel foglalkozik, egyrészt a pénz miatt, másrészt azért, mert az egyetemes lét időtlen dolgai is benne élnek. Ezeket a szobrokat mind ingyen, barátságból csináltam. Nem is nagyon érdekel ennek az anyagi része. Az utóbbi években, ha – hirtelen összeszámolom -, négy vagy öt piétát, ugyanennyi siratóasszonyt és Veronika kendőjét, néhány korpuszt stb. készítettem. Munkásságomban tehát van egyházművészeti alkotás.
– Mostanában egyre több templomot építenek, illetve újítanak fel. Ön szerint milyen elveket kell szem előtt tartaniuk az ezzel a munkával foglalkozó tervezőknek, művészeknek?
– Meggyőződésem, mi protestánsok nem vagyunk művészetellenesek, legfeljebb egyházi rendünk a templomban nem igényli, vagy tűri el az ilyen fajta egyházművészeti jellegű plasztikát, amiről beszéltünk. Engem nem zavarnak a fehér falak, sőt nagyon fontosak hitemben. Főként nem zavarnak azok a fehér falak, amelyek valamiféle építészeti rendben fehérek, ahol az architektúra kötelezővé is teszi azokat. A régi művészeti stílusokhoz jobban vonzódom, mint az újakhoz. A gótika, a barokk templomaink fehér falai felemelnek, megtisztítanak, de zavar, amikor a szeretet nem párosul ízléssel. Akkor többet árt, mint használ. Ismerek dunántúli kis gyülekezetet, amelyik szívesen felújíttatta volna templomát, de nem volt hozzá anyagi fedezete. Mivel a lelkésznek jó kapcsolatai vannak a gyülekezeti mesteremberekkel, a szép barokk boltíves templomot “floderozással” úgy mímeltette, mintha lambériával lenne borítva, s ehhez még iszonyú kovácsoltvas lámpát csinált a lakatos. Mindevvel húsz, harminc évre tönkretették az épület belsejét, mert nincs az a hatalom, amely egy frissen festett templomot le mer meszeltetni. A jelenlegi gyülekezeti tagok életében – akik ezért szeretetből áldozatot hoztak – nagy megoszlást támasztó cselekedet volna, ha a lelkész levetetné a kovácsoltvas lámpát, ami tönkreteszi a templom egész mondanivalóját, alapvető lényegét. Azt hiszem az építészetnek, a modern építészetnek többet kellene foglalkoznia református templomokkal. Biztos, hogy nem kacifántos, hegyére állított gúlákat kell építeni és mindenáron feltűnőségre törekedni. Ez a hitünktől is távol áll, a református egyház nagyon puritán egyház, törvényei is igen kemények. Azt mondhatnók, “a józan parasztész” törvényei szerint létrehozott és nem a kiagyalt, túlmisztifikált templomokban, az emberség és a vallási meggyőződés egyszerű képleteiben kell gondolkozni.
– Sajnos egyre többször találkozunk a templomokban ízléstelen díszítéssel, elhibázott megoldásokkal is.
– A századfordulóig a katolikus templomok a művészet házai is voltak. Most nem beszélek a nagy korokról, a gótikáról, reneszánszról, de később is művészetről volt szó. Az utóbbi évtizedekben eluralta a katolikus templomokat a konfekcionált egyházművészet. Kezdve onnan, hogy az anyagában sivár, gipszből mímelt, festett faszobrokat vagy követ akarnak utánozni. A gipsz is anyag, nem kell titkolni, ha szegény vagyok, de a rossz szobor sok kárt okozhat lelkiekben is, nemcsak esztétikai szemléletben. XII. Pius pápa 1948 vagy ’49-ben egy köriratot adott ki, amiben felhívta a figyelmet, lényegében arra, amiről mi most itt beszélünk, arra, hogy a katolikus templomok hosszú-hosszú évszázadokon keresztül a művészeteknek a házai voltak, de korunkban ez elsekélyesedett és elgiccsesedett, figyeljenek oda. Bizonyos országokban ez azért változott meg, mert az egyházak elszegényedtek, tehát nagymértékben szorulnak a hívek segítségére. A hívek néha meghatározzák, mit szeretnének a templomban. Az sem biztos – és ezt nem bántásból mondom -, hogy a lelkészek mindig az esztétika olyan magaslatán állnak, hogy segíteni tudnának. Saját ízlésük is nagyon-nagyon labilis, nem beszélve az ízléstelenek nem kis számáról. Egy példát mondok: Közismert, hogy mostanában mindenhová – presszóba, hivatalba, magánházakba betolakodott a lambéria. De ha csak a lambéria tolakodott volna be, betolakodott a műlambéria is. Ahol nincs pénz, de ízléstelenség van bőven, ott minden falfelületet műlambériával fednek be. Ennek még az is a nagy baja, hogy a fával ellentétben – amely ősi, nemes anyag -, nem lélegzik. Nos, ismerek egy kis dunántúli falut, amelynek gyönyörű boltíves templomában néhány évvel ezelőtt még hófehérek voltak a falak. Most rendbehozta a falu… De hogyan? Három méter magasságig befedte műlambériával a falat. Meg fog rothadni a templom fala, mert nem lélegzik, – de egyébként is – iszonyú ez a sárgás borítás. És ezt nem lehet megmondani, mert a plébánosnak is tetszik. Nem meri elhinni, hogy ronda, mert a falu megkövezi, mert Mari néni csináltatta egy fél disznó árából, őt pedig nem lehet megsérteni. Itt van óriási feladata a papságnak, az egyházaknak, a vezetésnek.
Sokszor kevesebb pénzből, nemesebb, tisztább művészetet lehetne csinálni. Ennek esztétikai szempontból van jelentősége. A művészetnek emberformáló jellege, ereje, bizonyos tárgyaknak kisugárzása, egy térnek atmoszférája van. A falak között történt valami, ami – ha most nagyon szentimentális akarok lenni – megsemmisíthetetlen. Megsemmisíthetetlen, hogy Debrecenben a Nagytemplomban ott ült Kossuth Lajos. Bármi történik, ez a falakban jelen van. Sok-sok ilyen erő létezik. Meg kell találni azt a módot, hogy a művészet másképp, tisztábban jelenjen meg, mint mostanában. Ez a mi egyházi jellegű művészetünkben is rendkívül fontos.
– Önnek, mint református művésznek és hívőnek mi a véleménye a hagyományos etikai normák labilissá válásáról?
– Meggyőződésem, hogy minden ember tisztán, valamiféle belső törvénnyel születik. Lehet, hogy nem mindenkinél egyetemesen egyforma. Újabban hallottam, hogy sok ember génjei által szinte predestinálva van a gyilkosságra vagy egyéb gonosz tettekre. Akarom hinni, hogy nincs gyilkosságra és gonoszságra teremtett ember, hanem tisztán és “embernek” jövünk a világra. Lehet, hogy az élet később kegyetlen hozzánk, s ez gonosszá tesz bennünket. Sokszor eltűnődöm az árulókon, egy gondolat elárulásától kezdve mások árulásáig, a művészet elárulásáig, a tanári hivatásnak az elárulásáig. Minden árulásnak az az iszonyata, hogy először önmagadat kell elárulni, a saját magad belső törvényeit. Az árulás nem azzal kezdődik, hogy én X-et vagy Y-t vagy egy gondolatot árulok el, önmagam árulom el először, önmagam belső rendjét, önmagam törvényeit. Azt hiszem, az életnek egyik nagyon fontos kelléke, hogy az ember a saját maga belső törvényeit felismerje, merje vállalni, merjen velük élni és éljen is velük, amikor kell. Talán furcsán hangzik, de azt a művészetemre is vonatkoztatom. Úgy érzem, felismertem a saját magam rendjét, amin belül én a szobrászatot művelem. Szeretem és akarom ezt a fajta rendet, azt, amit az előbb Ön feszültségnek is nevezett. Ez nem jelent mindig eufóriás boldogságot. Fel kell ismerni benne a gyengét is. Az ember küzdeni akar gyengéi ellen, de nem biztos, hogy mindig sikerül. Ha nem jellemtelenek ezek a gyengeségek, csak gyengeségek, akkor ezt is vállalnom kell. Vállalnom kell egy rossz szobrot, annak ellenére, hogy tudom, hogy rossz. Mindegy, hogy milyen kataklizmán esem át miatta, másnap megint felkel a Nap és megint bent talál a műteremben és kezdődik elölről, s odaállít egy erő az agyag elé. Hogy ezt hogyan ítéli meg egy egzakt értékmérő rend, majdnem mindegy, ítélje meg úgy, hogy ez az ember 150 cm-t tudott ugrani, de ezt mindig tisztességgel, a legbelsőbb hite, meggyőződése szerint próbálta megugrani. Meggyőződésem, csak valamiféle belső törvénnyel lehet élni, különben megcsúszik alattunk a talaj. Ma nagyon megcsúszott az értékrend, mert manipulált lett a világ. Minden. Ebben semmi politikai felhang nincs. Manipulált lett a világ, egyik óceántól a másikig. A művészet is manipulált lett. A művészetben is kialakult egy esztétikai szleng, amit nagyon jól meg lehet tanulni, meg lehet vele élni. Lehet vele boldogulni, lehet vele csevegni. A csevegés néha nagyon kellemes dolog, de azért a két ember együttlétének mégis a beszélgetés vagy a gondolatcsere az igazi lényege. Félreértés ne essék, nem századunk vagy korunk megújító “ember kilométer köveire” gondolok, a törpék seregére… Hogy több leszek-e attól, hogy együtt voltam Önnel egy óráig, vagy többek lettünk-e – ez az emberi kapcsolatoknak nagyon fontos része. Ha nem így van, és a beszélgetés után nem marad semmi, az nagy baj, így van a szerelemben is. Az a lényeg, hogy többé válunk a másik által és a másik többé lesz általunk. A verbális kifejezés már nem elég, mert százszor elmondhatjuk, hogy nagyon szeretlek, nagyon jó veled. Ezt nemcsak szerelemre, hanem a barátságra is értem. Lehet, hogy azt mondom: “Öreg, de jó, hogy eljöttél!” – és ettől a kis gesztustól valamit átadok, valami fluidumszerű dolgot, amely megint megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, de létező erő. Biztosan átélte már, fiatal kora ellenére is, hogy ismer, esetleg tíz-tizenöt éve, olyan embereket, akikkel a kapcsolat nem jelent különösebben semmit, míg másokkal összekerül és egy óra múlva úgy tűnik, mintha húsz éve ismernék egymást. Mi ez, ha nem a létező, titokzatos erő. Nem volt idejük “megvakarni” egymást oly mértékig, hogy a gondolataikat igazán ki tudják cserélni, mert csak csevegtek, igazából nem tudták egymást megvallatni. Nem volt rá idő, nem jöttek úgy ki a mondatok, hogy lehessen igazából kérdezni és igazából válaszolni, de mégis van valamiféle erő, amely azt mondja: jó volt együtt lenni vele és érdemes volna ezzel az emberrel újra találkozni, s megismerni egymást, mert biztos, hogy több van benne, mint amit most el tudott mondani.

– Egyházunk, népünk szolgálatában mit üzenne lapunk olvasóinak, a magyar reformátusságnak?
– Vállalom azt az életet, amit sorsom élni rendelt. Eszembe se jutott soha, hogy elmenjek és a helyemet másnak adjam át, hiszen minden ősöm itt született Kisvárdától Győrig. Itt akarok élni és itt keresem azokat a dolgokat, amiben hinni tudok, vagyis ami szerint élni próbálok. Abból nem csináltam soha titkot, hogy református vagyok, a szónak nemes és tiszta értelmében. A hit nem csupán annyit jelent számomra, hogy megkereszteltek és református templomban kereszteltek meg. Szükségem van Istenre, erre a kicsit metafizikusnak látszó, mégsem metafizikus, sokszor talán megfoghatatlan, de mégis létező erőre. Úgy érzem az ez élet természetes velejárója, ezért mindenkinek szüksége van rá, mert ez segít élni. Szükségem van ennek a megvallására és a vállalására, anélkül, hogy ezt valamiféle érdemnek tekinteném. Nagyon szégyelném magam, veszítenék az életemből, ha nem ezt tenném.


Dunaújváros címere (1969-1991), tervezője Görög Lajos grafikusművész

Martinász

Somogyi József – Martinász

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros