– 28. rész –
Azonkívül a község előtt is építettünk egy 200 méter hosszú rakodót és minthogy ez az ág teljes biztonságot nyújt a hajóknak, a minisztérium az állami, téli kikötők közé sorozta, miáltal biztosítva van, hogy nem fogják megengedni föliszapolódását és elposványosodását.”
… bizony, igen örültem volna, ha mindezeket már akkor tudom, amidőn lovaink áthaladtak a híres-nevezetes töltésen és egy merész bal oldali kanyarral a buda-eszéki országútra tértek.
Itt kezdődött tulajdonképpen a község, mégpedig jobb oldalán a Török János-féle kocsmával, amelynek vörösborai igen jó hírnévnek örvendtek. A baj csak az volt – és ezt talán Nagyapám bánta a legjobban -, hogy mi nem voltunk a kocsmárosnak rokonai, így nagyapám sem számíthatott semmiféle rokoni “támogatásra”. E kocsma feletti keskeny utcasort “Nyikszprótnak” hívták; valami furcsa maradványa lehetett ez a “nichts Brotnak”, mert valóban az igen szegény emberek utcácskája volt és csak röviden Nyiksznek emlegették. Mondanom sem kell, hogy az itt nevelődő ifjúság sem ment a földesúri kastélyokba jómodort tanulni. Hogy mennyire nem, arra egy példa:
A fenti kocsmával szemben, az országút bal oldalán egy kis fallal körülvett emelvényen állott Nepomuki Szent János szobra, amely, – mint tudnivaló – az utasok védőszentje volt és számos formában még ma is sok helyen megtalálható országunk útjain.
Bizony, ez a szegény Nepomuk nem örvendezett nagy megbecsülésnek, legalábbis a karbantartást illetően. Az úton elrobogó autók, a sietősebb hintók esős-sáros időben alaposan lefröcskölték sárral, ami a fekete reverendán nem annyira, mint inkább a szép fehér karingjén alaposan meglátszott. Mivel gondozása nem történt elég lelkiismeretesen, egy alkalommal a megdöbbent arrajárók egy táblát találtak szegény Nepomuk nyakában, ezzel a szöveggel:
“HA NEM GONDOZTOK FELMEGYEK A NYIKSZBE!”
Na, több se kellett! Hamarosan “új” fekete reverendát és “új” hófehér karinget kapott az utasok védőszentje, talán még birétumát is újraszínezték. Azt mondják a rossz nyelvek, hogy ez a “nyikszi” fiatalság bűne volt, de lehet-e ezt a lélek nemességéből fakadó protestálást bűnnek tekinteni?
E két nevezetes hely között hajtottunk a falu irányába, melyet bal oldalról a Frankl-kastély dombja, jobbról a löszpart szegélyezett. A löszpart meredek oldalán hatalmas teherautó nagyságú darabok repedten készülődtek a nagy zuhanáshoz, s én minden évben kíváncsian vártam, hogy ez a kritikus időpont előző látogatásom óta bekövetkezett-e már? A helyzet mindig annyira veszélyesnek látszott, hogy benyomásom szerint elhaladásunk után pár órával, de legfeljebb egy-két nappal ennek feltétlen be kellett következnie.
(A valóság pedig az, hogy ezek az irdatlan darabok, amelyek valóban veszélyt jelentettek az alattuk épült házacskákra, még negyven év múltán is változatlanul, de mindig fenyegetően a helyükön maradtak.)
Már a községbe értünk. Ennek legfőbb bizonyítéka volt, hogy egyszer csak megszűnt a makadám út rázása, és aszfaltúton haladtunk tovább.
A község (elnézést kérek most az olvasótól, hogy Dunapentele nagyközséget esetenként falunak, községnek vagy akár városnak is nevezem; ez ugyanis a körülmények adta hangulattól, meg az esetleg beszélők szóhasználatától függ; lényeg az, hogy minden ilyen esetben Pentelét kell gondolni!) igen bölcs elhatározással a lakott területén a főutat leaszfaltoztatta, amely abban az időben rendkívüli dolog volt, mert a buda-eszéki országút (ma 6-os út) is csak Budapesttől Ercsiig volt betonburkolatú.
Itt már illett élénkebben hajtani, s örömmel állapítottam meg, hogy a Fritz-bolt előtt megvan a benzinkút, az emeletes iskola jobb sarkában változatlan éberséggel áll őrt az 1914-es hősi emlékmű fejsérüléses katonája, jobbról a maga méltóságában a katolikus templom, majd nem messze a zsinagóga.
Ezután kis emelkedő következett, amelynek jobb oldalán a Jantsky-féle vendéglő szép három ablaka fénylett, vele kissé átellenben a Weisz Róbi beszállóvendéglője rivalizált. E mellett a Hangyabolt, vele ugyancsak szemben Kánitz Mór és Fia vegyeskereskedése, amely előtt volt a piactér.
Itt torkolt be jobbról a Tót utca, és nyílt lejárat balra a Brettyó nevű patak-átjáróhoz.
Fotó: Dunaújváros története képeslapokon
Jobb oldalt emelkedett a kis örökzöld növényekkel beültetett, zárt kertben a Szentháromság szobra, magas kőoszlopokon. Mögötte a szép kastély, és e mögött a malom.
A szoborral szemben volt a községháza, a falu közigazgatási központja.
Örömmel feszítettem szép kocsink első ülésén és azt is örömmel vettem, hogy Pista bátyám idősebbet üdvözlő köszönését azok jó erősen viszonozzák.
Kocsi-pokrócaink szinte újak, ostorszíjunk tövén háromszínű bojt, lovaink jól tápláltak, (erre mindig sokat adtunk!) lószerszámunk ápolt, én pedig megyek a végtelen szabadság felé! Hát kell ennél több?!
Így aztán jobbra a Kultúrház, nem messze tőle a Farkas Számi szatócsboltja, majd kovácsok, bognárok következtek a burkolatos Magyar utcán.
Még az út szélén egy Királyi Magyar Automobil Club által létesített figyelmeztető tábla, amely veszélyes kettős kanyart jelölt. Ezt minden esetben nagy alapossággal szemléltem és már jó előre számítottam is rá, s nagy megnyugvással vettem tudomásul, hogy ez esetben is a helyén van.
Valóban következett is a veszélyes kettős kanyar, de ez minket a veszélyesnek nem minősíthető sebbességünk miatt nem nagyon érintett a Lábodi-féle kocsma és a Gőzmalom utca becsatlakozása, a Túrófogó volt jobbra, a Cigány utca pedig balra.
Ezután pár méterre véget ért a jó kis aszfaltos út és bejutottunk a dombok közötti Arany-völgybe, amelynek mindkét oldalán pincék és présházak szép számmal találtattak. Itt ismét makadám út következett, amelynek két oldalán a kocsik által kijárt földes-poros csapáson nem volt akkora a kerekek rázása.
Közel egy kilométer után kellett eldönteni, hogy az országúton, vagy a dűlőn megyünk-e tovább. Kérdeztem is nagybátyámat:
– Melyik úton megyünk, Pista bátyám?
– Tudod Pistikám, bízzuk most a lovakra.
– Jött az izgalmat keltő válasz. Izgultam, hogy lovaink az országutat válasszák. De abban az időben “balra hajts” lévén, a pejkók természetes nyugalomal tértek le balra a “Ri-út”-ra, ezzel eldöntve a dűlő úti megérkezést.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 21.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
