Miről beszélgessünk? – Városon – 1952. december 15.
SZTÁLINVÁROS ÉPÍTŐJE
Két évvel ezelőtt, egy csúnya, esős januári reggelen, alacsony asszonyka lépett ki Dunapentele állomáson a vonatból. Érdeklődve tekintett körül, milyen ez a hely, ahol új életet kezdenek férjével együtt. A nézelődés bizony csalódást okozott. Köröskörül sivár, kietlen pusztaság, az egyhangúságot csak néhány barakképület szakította meg és sár, feneketlen sártenger mindenütt.
Barakképületek valahol Pentele határában…
fotó: Dunaújvárosi Hírlap archívum
– Nem lesz ebből város, nem lesz ebből gyár még 20 év múlva sem – mondotta az asszonyka leverten férjének.
Lassan mégis megvigasztalódott, ahogyan férje eléfestette a jövő képét. Égett a vágytól, hogy mielőbb hozzákezdhessen az új város építéséhez. És akkor érte a második csalódás. Férjét azonnal elhelyezték az egyik építkezéshez, de őrá senki rá se hederített. Egyik munkavezetőtől a másikhoz ment, hogy ő dolgozni akar, adjanak számára munkát, de mindenhol hasonló volt a válasz: Nő nem kell! Nőre nincs szükségünk! Itt nincs nőknek való munka! Nem egymaga taposta hiába a sarat, rajta kívül még sok asszony töltötte az idejét napokig hasztalan. Sok időbe telt, amíg mindegyikük szerzett magának munkát valahol. Kiss Józsefné a női építkezéshez került. Egy hétig a maltert hordta… aztán elment kőműves-átképzősnek.
Két év telt el azóta. Az idő most is esős, csúnya, bizony a sártenger itt az építkezésen most is feneketlen – de milyen mérhetetlenül megváltozott körös körül minden.
Ahogy Kiss Józsefné körültekint, maga előtt látja az egész várost. Az egyenes, széles, parkokkal megszakított utcákat szép házak sorai szegélyezik. Kissné különös szeretettel nézi az egyiket – ott kaptak ők is barátságos, világos, szép lakást. Milyen öröm, milyen gyönyörűség is látni, hogyan fejlődik, szépül, nagyobbodik napról napra ez a csodálatos város, “a mi városunk”, ahogyan Kissné sok-sok dolgozó társával együtt nevezi. Milyen nagyszerű érzés az, hogy ő is elősegítheti két keze munkájával a nagy mű felépítését, – és ha látogató érkezik, büszkén mutathat rá egyik-másik kész épületre: ezt a mi brigádunk építette. S különös öröm, hogy ő éppen a gyárépítkezésnél dolgozhat, a város szívének, éltető erejének, ötéves tervünk legnagyszerűbb alkotásának megvalósításán munkálkodik.
FIATALOK! VÁR BENNETEKET ÉPÜLŐ HAZÁNK BÜSZKESÉGE A SZTÁLIN VASMŰ. BECSÜLET ÉS DICSŐSÉG A NAGY SZTÁLIN NEVÉT VISELŐ ÉPÍTKEZÉSEN DOLGOZNI. IFJAK, LÁNYOK, ÁLLJATOK A VÁROSÉPÍTŐK SORÁBA!
Felhívás a Szabad Ifjúság címoldalán /1951. november 18.
Az az asszony, aki mindezeket végiggondolja, nem hasonlít már a régi, bátortalan, tudatlan asszonyhoz, aki egész életében vagy saját háztartásának négy fala között dolgozott, vagy az urak cselédje volt. Nem, Kiss Józsefné nem háztartásbeli többé, Kiss Józsefné kőműves, Sztálinváros legjobb női brigádjának brigádvezetője. Határozottan, okosan, megfontoltan vezeti brigádját, szereti mindegyik tagját, mintha testvérei volnának, de azért nem tűri a legkisebb rendetlenséget, fegyelmezetlenséget sem. Ő maga élenjár a munkában, példamutatóan, fáradhatatlanul dolgozik, s példáját a többiek is követik. Így érték el, hogy a brigád, amely mielőtt Kissné közéjük került, 66 százalékot teljesített, az elmúlt hónapban 203 százalékot ért el.
Sztálinváros legjobb női brigádja
Sztálin elvtárs születésnapjára vállalták, hogy az 1520 órára utalványozott munkát 1000 óra alatt elvégzik és emellett minőségi munkát végeznek. Kihívták versenyre a Demeter-brigádot.
Kissné borítékját októberben 2050 forintos havi fizetés duzzasztotta. Férje is megkeres ennyit, így hát nemcsak hogy gondtalanul élhetnek, hanem a két év alatt igen sokat vásároltak már maguknak: ruhát, ágyneműt, mindent, amire eddig nem is gondolhattak.
– Én nagyon-nagyon sokat kaptam a népi demokráciától – mondja Kissné. – Gyermekkoromban csak nyomort, szegénységet láttam, szüleim földhözragadt napszámos emberek voltak. Mikor felcseperedtem, cselédnek álltam. Mi is lehetett volna belőlem? Urak cselédje maradtam volna egész életemben, most pedig megbecsült szakmunkás vagyok. Hogyan is köszönhetem meg mindezt? Jó munkámmal akarom törleszteni tartozásom egy részét. De ez a munka amellett még nagy örömet is okoz nekem, örülök annak, hogy most már a férfiak is megbecsülik a brigád munkáját. Pedig eleinte, mikor férfibrigádban dolgoztunk, mindig azt mondták, ők keresik meg nekünk a kenyeret, a művezető pedig, félig tréfásan, de félig komolyan – húszfilléres kőműveseknek csúfolt bennünket. Nagyot néztek, mikor külön brigádot alakítottunk és 200 százaléknál is többet értünk el, mikor ők még csak 117 százaléknál tartottak.
– Nem könnyű a kőművesmesterség – mondja végül Kissné. – De én mégis azt üzenem: minél több asszony jöjjön közénk! Sok örömet nyújt ez a munka és aki jól dolgozik, szépen kereshet is. Szerte az országban sok-sok munkáskézre van szükség, hogy felépíthessük mindazokat a gyárakat, lakóházakat, bölcsődéket, iskolákat, amelyek életünket szebbé, országunkat erősebbé, békénk megőrzését biztosabbá teszik. Ne féljenek az asszonyok a nehézségektől, mert ha azokat legyőzték, örülni fognak, hogy ezt a foglalkozást választották.
Nőnevelőink legfontosabb feladatai közé tartozik, hogy az asszonyokat meggyőzzék: minél nagyobb számban menjenek dolgozni az építőiparba, ahol igen nagy a munkaerőszükséglet. Használják fel az agitációban ezt a cikket is. Mondják el, hogy Kiss Józsefné sem egészen fiatal már, s brigádjának van olyan tagja, amelyik az ötvenedik évét is túlhaladta. Bármelyik asszony elérhet odáig, ahova Kiss Józsefné eljutott és büszkén mondhatja el, hogy ő is segített ötéves tervünk új gyárainak, lakásainak építésénél. Emellett pedig keresetével családja, gyermekei jólétét is növelheti.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
