Dunaújvárosi Hírlap – 1982. január 22.
Elkötelezett, humanista művész
Domanovszky Endre hetvenötödik születésnapjára emlékezve ma délután öt órakor lesz a Domanovszky-képtár ünnepélyes megnyitása Dunaújvárosban. A Kossuth-díjas festőművész, kiváló művész hagyatékából rendezett bemutatót a Komócsin liget 11. szám alatt tekinthetik meg az érdeklődők.
“A mában élek és csak igazán ebben a korban és ebben az országban érzem jól magam. Tehát ha őszinte vagyok, és vannak képességeim a kifejezésre, mint művész, akkor érzem jól magam, ha ezt festem ki magamból. Ehhez persze belső, spontán indulati energiákra van szükség. Ezt a korral való belső azonosulást ugyanis nem lehet pótolni, nem lehet erőltetni. Sem külső inspirációval, sem belső, spekulatív elhatározással.”
Ezt a szép, tiszta hitellel lobogó ars poétikát a fájdalmasan korán távozott Domanovszky Endre fogalmazta meg. Legújabbkori képzőművészetünk kiemelkedő jelentőségű egyénisége 1982. február 23-án lenne 75 éves. Elkötelezett, gyönyörű munkákban testet öltő művészete valóban csak e társadalom körülményei között bontakozhatott ki, s formálódhatott értünk perelő humanista életművé.
Domanovszky Endre, mint generációjának annyi más tagja, a római iskola, a novecento képviselőjeként indult. Ám kivételes tehetsége, határozott karakterű művészegyénisége nem sokáig tűrte a neoklasszicizmus kívülről ráerőszakolt fegyelmét. A merev klasszicizmustól a robbanó expresszionizmushoz vezetett az útja.
Életpályájának fordulata 1948-ban következett be. A Közösségi művészet felé című kiállításon bemutatott Pihenő bányászok című kompozíciójával egy egész, elkötelezetté váló művészet jelképét festette meg. S Domanovszky Endre egy életen át hű maradt 1948-as elhatározásához. Tudjuk, ez akkoriban, mármint az ötvenes években, a szeszélyes művészetpolitikai áramlatok közepette nem is volt könnyű. De Domanovszkynak sikerült megőriznie igaz hitét, s ezért tudott azokban az esztendőkben is hiteles alkotásokat készíteni, amikor lényegi ellentmondás feszült a szavak és a tettek között, s amikor a művészek számára kötelező előírás volt a hurrá-optimizmus. A Dunai Vasmű freskókompozíciója a mai napig e korszak monumentális festészetének legkvalitásosabb, legjobb műve.
Vasmű főbejáratát díszítő Domanovszky-freskó
fotó: Joe Oravecz – https://blackhatimages.com
S Domanovszky Endre akkor is következetes maradt említett elhatározásához, a közösségi művészet felelősséggel vállalt igényéhez, amikor már merőben más szelek kezdtek fújdogálni művészeti életünkben. Levonta a tanulságot a maga számára, indulatos hévvel, makacs elszántsággal tovább kísérletezett, új anyagokat, új technikai eljárásokat próbált ki, mert teljesen biztos akart lenni a dolgában.
Domanovszky Endre műtermében
Képzőművészeti életünk rangos, ünnepi eseménye volt, amikor a Budavári Palotában bemutatta tíz esztendő termését. 1961-1971 között készült alkotásait, egy végérvényesen beérett alkotópálya fő műveit. Áradó színekkel, gyönyörű rendbe komponált gobelinjeit, kartonjait, mint például a Miskolci Műszaki Egyetem rektori tanácstermét díszítő Disputát, a moszkvai magyar nagykövetség épületébe komponált Fonót, az Országos Műemléki Felügyelőség hatalmas mozaikjának kartonjait és a többi művét, közöttük a Lovak című gobelint, ezt a lágybarna, pirosfekete-kék-lila foltokból komponált remeket, valamint más tisztaságot, derűt, az élet szeretetét, emberformájú arányait sugalló műveit.
Domanovszky Endre fájdalmasan korán távozott közülünk, az életpálya 1974-ben zárult le véglegesen. Amit teremtett, elkötelezett monumentális műveivel alkotott, egy társadalom, egy nép szolgálatában tette, vagyis mindannyiunkért, günkért, hitünkért, emberség.
H.M.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
