Műterem – 1958. június
DOMANOVSZKY ENDRE MŰTERMÉBEN
Ha az ember becsukja maga mögött a kertajtót, mintha hűvös szobába lépne: fák párájától enyhül a hőség. Azután fel a második emeletre és már itt is vagyunk az óriás-ablakszemű műteremben.
“A festmény legyen ünnep a szemnek” – mondta egyszer Delacroix és talán ez a mondat fogalmazza meg legtisztábban az első benyomást. Mert itt aztán ünnepet ülhet a látás.
DOMANOVSZKY ENDRE: Ébredés
Színek villannak mindenfelé: súlyos törtvérvörösek, komoly lilák, tüzelő pirosak, fanyar zöldek, villanó sárgák versengenek és felelnek egymásnak. Az első kábulat után aztán jönnek a képek sorban. Akt emelkedik az ágyról, dúspompájú asszony teste gyöngyházfénnyel csillog környezetének hideg színei között. Mellei súlyos gyümölcsök, combján, csípőjén szinte remeg a hús. Amott meg sárgakabátos nő hajol finom mozdulattal a levelek zöldjeihez. Sárga – mondja az ember – és milyen egyszerűnek tűnik. Aztán közelebb megy és látja, hogy a tenyérnyi sárga foltban tíz… nem, tizenöt-húsz különböző színes reflex vibrál, keveredik. A sárgát apró zöldek és halvány pirosak kísérik, mint alaphangot az együttrezgő felhangok. Hát ettől olyan testrengésű ez a sárga! Amott meg töretlen fehér egy csendéleti rész, úgy harsanva elő a tompább kékek és sárgászöldek morajából, mint amikor a zenekarban megrendül a trombiták fényes hangja.
– Előre figyelmeztetlek – kezdi a mester – hogy érdekességekkel nem szolgálhatok. Mesterség ez, mint minden más. Elmondok egy pár adatot, aztán csinálj velük, amit akarsz.
– Hogy ki volt a tanárom? Glatz Oszkár, akit nemrég temettünk. Rendkívül közvetlen ember volt és jó pedagógus. Nagyon szerettem. A mesterség dolgát, a természet közvetlen és pontos letapintását szigorúan vette, de amikor látta, hogy ez megy, szabadjára engedte az embert. És ami az egyik főerénye volt: nem erőszakolta rá senkire saját modorát. Harmadéves koromban egyszer rámförmedt, amikor meglátta a képet, amit festek. Ez meg micsoda? Aláfestésnek még megjárja. De képnek…?
– Ilyesféle dolgokat festettem akkor – mutat egy falon függő képre. Finomvonalú női portré, az egyetlen barna szín árnyalataival készült. Rajzosságával és puritánságával a XV. század elején dolgozó mesterek fanyarkájú modorára emlékeztet.
– Mégis szeretett, és a tavaszi Szinyei tárlatra is elküldte a képeimet. Az impresszionizmus jegyében álló kiállításon alapos meglepetést keltettek. Izgalmas korszak volt ez! Nem ártana, ha a mai művész-ifjúság belekóstolna valami ilyesmibe.
– Főiskola után? Külföldön jártam. Olaszországban, Németországban és a skandináv országokban. Múzeumok sora. A XIV. és XV. század mesterei vonzottak, ma is emlékszem, mennyire megfogott akkor Berlinben Van der Weyden egy képe… tudod az a kis női arckép, azzal a gótikus fejkendővel.
DOMANOVSZKY ENDRE: Sárgaruhás nő
– Aztán jöttek a formaproblémák. A konstrukció kérdései érdekeltek, szilárd formákra épített képeket igyekeztem festeni és elvetni mindent, ami pillanatnyi és esetleges. Már a főiskolás évek végén kezdtem ebben az irányban tapogatózni, a tér és a sík viszonya, a képkonstrukció problematikája izgatott. Azt hittem akkor, hogy ez minden. Persze tévedtem, de azért hasznos volt ez az analitikus munka és úgy vélem, ezen a korszakon mindenkinek keresztül kell esnie. Az ember tanulja meg mestersége nyelvezetét.
– Közben gobelineket is készítettem. Úgy éreztem, hogy ez a munka műfaji sajátosságai révén közel áll azokhoz a problémákhoz, amelyek foglalkoztattak. De hozott egy csomó új dolgot is, a sík és a dekorativitás kérdéseit. A gobelineket magunk szőttük. Eközben – hogyan is mondjam, nehéz az ilyesmit megfogalmazni – inkább a teremtés, mint az imitáció, a természet utánzása érdekelt. Az uralkodó impresszionizmussal és posztimpresszionizmussal szemben nem a látványt akartam rögzíteni, hanem arra törekedtem, hogy összegezzek, és valami újat teremtsek.
– A szín korszaka következett ezután. Szín és szín, leszorítva minden egyebet, így volt ez 1948-ig.
– Utána? Erről talán nem is kell beszélnem. Amit festettem, láttad a kiállításokon. Persze egy nagy dolgot megtanultunk közben: a művészetnek nem az a feladata, hogy a mesterség analitikus problémájával foglalkozzék, hanem, hogy kifejezzen valamit és az emberekhez szóljon. Nem ment minden egész simán, magam is közel csúsztam néha a naturalizmushoz, de ez nem változtat a lényegen. Az idő majd eldönti, mi volt jó, mi volt rossz. Egy nagy munkámra, a sztálinvárosi freskóra, mindig szívesen fogok visszagondolni. Különösen most jut eszembe sokszor, amikor hasonló feladat terve foglalkoztat.
Vasmű főbejáratát díszítő Domanovszky-freskó
fotó: Joe Oravecz – https://blackhatimages.com
Azt hiszem Domanovszky freskójának ismertetésétől eltekinthetünk, hiszen a művészet minden barátja számontartja új festészetünk csúcsai között. És egy valamit ne felejtsünk el. Több ez mint egy jólsikerült munka. Kompozíciójának nyugalmas hullámzó ritmusában, a munka különös vértezetébe öltözött olvasztáraiban, nőalakjainak méltóságos szépségében egy régen halott műfaj, a monumentális freskó kelt újra életre.
– Amikor annakidején a sztálinvárosi megbízást kaptam – folytatja Domanovszky Endre – megijedtem. 17X3 méteres felület két emelet magasságban – nem csekélység. Sohasem csináltam még ilyesfélét. Elkészítettem a kartonokat és az Epreskertben egy falon hosszan kísérleteztem mielőtt végre nekifogtam a munkának. Rengeteg bajom volt, nem is képzeled mennyi fortélya van a freskófestésnek. Már az is jó időbe tellett, amíg megfelelő minőségű téglát találtam. Aztán kiderült, hogy a karton legintenzívebb színei is szürkék és tompák az árnyékos falfelületen. Már harmadában kész volt a freskó, amikor le kellett verni és újra festeni, olyan intenzív színekkel, amilyenek csak tellettek a rendelkezésemre álló festékanyagból. Megnéztem közben Maulbertsch sümegi freskóit is. Pompás művész volt! És hogy értette a mesterségét. Nem tudom, észrevetted-e, hogy a világos felületek vastag fehér mésszel vannak alávakolva? Attól olyan ragyogóak.
DOMANOVSZKY ENDRE: Olvasó nő
— Amit mostanában festettem, az itt van. Ez az akt, a sárgakabátos nő, az olvasó asszony, az interiör ezekkel a csíkos bútorokkal. A brüsszeli világkiállításra festett nagy faliképemet ismered…
Hogyan jellemezhetnénk a legtalálóbban ezeket az új műveket? Bizonyos szempontból összefoglalásai az eddigi útnak, megtaláljuk rajtuk minden egyes állomás tanulságait. A szerkezet most is szigorú. Nézzük csak például a már említett aktot, milyen összefogottak, szinte szobrászian súlyosak testének hatalmas formái. Csakhogy most nem az erőteljes kontúr fegyelmezi a formákat, mint a régebben festett csendéleteken, hanem a színek korszakának eredményeképp hideg-meleg árnyalatok, különleges tónusok és valőrök teremtik a teret, fogják össze a tömegeket. Sajátos módon éppen az általában formalazítónak tartott kolorizmus biztosítja a kép szerkezetes jellegét. A szűkszavú és nagyvonalú fogalmazásban pedig lehetetlen észre nem vennünk a sztálinvárosi freskó tanulságait.
DOMANOVSZKY ENDRE: Interiőr csíkos garniturával
Új képeinek művészi mondanivalója? A szépség dicsérete. Kézenfekvő és egyszerű dolognak látszik, de ha jól meggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy kevés olyan művészi teljesítmény van, amely ehhez foghatóan fontos és nehéz.
– Ezeket a képeimet – mondja búcsúzóul Domanovszky Endre a Képzőművészeti Főiskola igazgatója – most kiviszik a velencei Biennáléra. Hogy ezután mit fogok csinálni? Valószínűleg freskót festek. Sok évi szünet után egy gobelin-tervet is készítettem. A vázlata itt van, láthatod. Még sokat kell érlelni rajta. Izgalmas munka lesz.
Cifka Péter
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
