Fejér Megyei Hírlap – 1980. április 20.
Miskolczi Miklós
A legjobb megoldásokat ígérte
(Részlet a szerző hamarosan megjelenő “Város lesz csak azért is” című könyvéből)
Az MDP II. kongresszusa után nem sokkal összeült az országgyűlés és módosította az 1949. évi XXV. törvényt, vagyis az első ötéves tervet. Az új felemelt ötéves terv fontosabb adatai a következők:
“1. § Az ötéves terv alapvető feladatainak megvalósítása érdekében az öt év alatt az eredetileg előirányzott 50,9 milliárd forint helyett 85 milliárd forintot kell beruházni a népgazdaságba.
2. § 1. A beruházásokra előirányzott teljes összegből a gyáriparba 41 milliárd forintot (a nehéziparba 37,5 milliárd forintot, a könnyűiparba és az élelmezési iparba 3,5 milliárd forintot, az építőiparba 3 milliárd forintot. A mezőgazdaságba 11 milliárd forintot, a közlekedés fejlesztésére 10 milliárd forintot, lakásépítésre, község- és városfejlesztésre, egészségügyi, szociális, kulturális és egyéb beruházásokra 14 milliárd forintot, a kereskedelem fejlesztésére 1 milliárd forintot kell fordítani…
3. § 1. A népgazdaság fejlesztésének eredményeként a gyáripar termelésének 1954-ben el kell érnie az 1949. évi gyáripari termelés 310 százalékát, az eredeti ötéves tervben előirányzott 186,4 százalékkal szemben. Ezen belül a nehézipar termelésének értéke az 1949. évi termelés értékének 380 százalékát, a könnyűiparé 245 százalékát éri el…
5. § Az életszínvonalnak az ötéves tervidőszak alatt – az 1949. évihez képest – az eredeti ötéves tervben előirányzott 35 százalék helyett átlagban 50 százalékkal kell emelni, s így 1954-ben a második világháború előtti átlagos életszínvonalnak mintegy kétszeresét kell elérnie.
6. § A gyáriparban és az építőiparban az ötéves tervidőszak folyamán az eredetileg előirányzott 480 ezer helyett 650 ezer új munkaerőt kell munkába állítani…
7. § A nemzeti jövedelem értékének 1954-ben el kell érnie az 1949. évi nemzeti jövedelem 230 százalékát, az eredeti ötéves tervben előirányzott 163 százalékkal szemben…”
Miként azt már a központi vezetőség novemberi határozata is ígérte, megduplázódott a Dunapentelén elkölthető pénz, és így a Dunai Vasmű építésére az eredetileg előirányzott 2 milliárd helyett most már 4 milliárd forintot szánt a népgazdaság.
Ötéves tervünk: Béketerv első, és második kiadása
Az első ötéves terv idején érvényesülő gazdaságpolitika – és annak részeként az elsőszülött kedvenc Sztálinvárosa igen sok indulatos megjegyzést, kritikát és még több csöndes kézlegyintést kapott az elmúlt harminc évben. Alkalmi bírálók és kósza kérdezők idézgetése helyett, a jogos kérdésekért csakúgy, mint a megnyugtató válaszokért a korszakkal foglalkozó történészek és közgazdászok kutatásait kell áttekinteni. Kiváló alkalmat kínál erre a felemelt ötéves terv, minthogy az gyújtópontja a történészek-politikusok-közgazdák között élő vitának is. Nevezetesen, hogy eredendően (már 1948-tól, avagy csak 1951 február-májustól kezdve elhibázott-e a szocialista gazdaságpolitika 1948-1953 között érvényesülő, úgynevezett második szakasza.
Berend T. Iván gazdaságtörténész véleményére hivatkozva. A szocialista gazdaságpolitika 1948-1950-ben megfogalmazott célját: a szocialista termelési viszonyok kiépítését, a termelőerők gyors fejlesztését, a nehézipar fejlettségén nyugvó és ezen előrelépő könnyűipari fejlesztést, a mezőgazdaság kollektivizálását s mindezek ígért következményét a tömegek életszínvonalának gyors emelését – aligha lehet és aligha szükséges kétségbe vonni. Napirendre tűzésük az első ötéves terv idején nem tekinthető sem meggondolatlan, sem elsietett, sem erőltetett lépésnek. Ellenkezőleg. A legjobb megoldásokat ígérte a magyar társadalmat és gazdaságot sújtó korabeli problémákra. A célok helyes megjelölése azonban nem jelenti egyúttal a célok elérésére választott út és módszer helyességét is.
Túl azon, hogy a felhalmozás – gondoljunk csak az eredeti tőkefelhalmozásra – mindig áldozatokkal jár, bizonyos nézetek szerint a társadalmi és gazdasági problémák megoldására tett erőfeszítéseket néhány nemzetközi és belpolitikai körülmény is kedvezőtlenül motiválta. Vagyis időben szerencsétlen összeesések adódtak. Más nézetek szerint jó, hogy a nehezén, így egyszerre túljutottunk, hiszen ellenkező esetben a felhalmozás gazdasági terheit, vagy azok egy részét most kellene viselnünk.
Anélkül, hogy a két felfogás szintézisét keresnénk, el kell ismerni, hogy a nemzetközi munkásmozgalomban, következésképpen a belpolitikában is eluralkodó ideológiai-politikai hibák, a romló külpolitikai viszonyok, illetve az önálló hazai gazdasági elemzés hiánya kedvezőtlenül befolyásolta az áttörés buktatóit és történelmi leckéjét egyébként is vállaló korabeli gazdaságpolitikát.
Melyek voltak a cél felé induló utak és módszerek leglényegesebb hibái?: 1. a termelési viszonyok átalakításának türelmetlen sürgetése, 2. a termelőerők fejlesztésének erőltetett üteme, 3. a fejlesztés irányának egyoldalú megválasztása, 4. a mezőgazdaság jelentőségének alábecsülése.
1. A termelési viszonyok átalakításában irreális, politikailag és gazdaságilag megalapozatlan sietség lett úrrá. Az MDP vezetői már 1948-ban is sürgették és 1949-50-ben pedig öt évre (egyetlen ötéves tervre) szűkítették le a szocializmus alapjainak lerakásához szükséges időt. Pedig nem kevesebbről, mint a szocialista termelési viszonyok megteremtéséről volt szó, és nemcsak az iparban, kereskedelemben és közlekedésben, hanem a mezőgazdaságban is, ahol pedig végképp hiányoztak az ehhez szükséges gazdasági és politikai feltételek. Nem számoltak a magyar társadalom sajátos szerkezetével sem. Azzal, hogy a társadalomban jelentős paraszti túlsúly van, hogy még erősen él a tulajdonvágy, hogy az ipari munkások 40 százaléka a kisiparban dolgozik, hogy a középrétegek sajátos körülményeik miatt nehezen aktivizálhatók. Nem vették figyelembe a gazdasági fejlettség és fejlődőképesség fokát, többek között az ország nyersanyagszegénységét, a gazdaság egyoldalú szerkezetét, az elmaradott mezőgazdaság hátrányait, a kisipar viszonylag jelentős szerepét. Pedig mindezek jelentősen motiválták a szocialista termelési viszonyok kialakításának lehetséges ütemét.
A termelési viszonyok átalakulása feltételezi a termelőerők fejlődését, ami pedig a szocialista elosztás érvényesülését hozza magával. Ez utóbbival pedig együttjár az életszínvonal emelkedése és a kulturális forradalom.
Minthogy azonban ezek a nyilvánvaló elméleti és gyakorlati összefüggések – érthető okok miatt – nem mutatkoztak a társadalomban, kezdetét vette a türelmetlenség és az erőszak. Megnyilvánult ez többek között a mezőgazdaság kollektivizálásának módszereiben, a kisipar felszámolásában, az ötéves terv siettetett megindításában, következésképpen az ötéves terv objektumainak siettetett építésében is. Az Országos Tervhivatal belső megállapítása szerint a tervindítás idején a gazdasági tervezés mintegy másfél éves késésben volt. Ezért elsőrangú kérdéseket is – például, hogy új üzemre, vagy csak üzembővítésre van-e szükség, avagy hová telepítsék az új üzemet, történetesen a Dunai Vasművet is – sietve, alkalmasint a műszaki tervezéskor döntötték el. A beruházások többségét komplex terv és költségvetés nélkül kezdték el 1950-ben.
A Dunai Vasmű első, valamelyest is részletes költségvetési (beruházási) terve például 1951-ben készült el. Addig csak a két-, illetve négymilliárd forint globális öszszeg volt ismeretes és abból “csipegettek” a beruházók. A gyárépítés költségvetését 1950 őszén mindössze öt épületre megjelölt (öntöde ötmillió, mechanika ötmilliós stb.) elköltendő pénz – nem elkölthető, hanem elköltendő! – pénz jelentette.
A Duna-mederben épül a vasmű szivattyútelepe
Így készül a sztálinvárosi szivattyútelep
2. Kutatás, nevezetesen, hogy a termelőerők fejlesztése az ipar, mely ágazataiban lenne különösen kedvező és mely ágazatokban kevésbé – ilyen kutatás, nem folyt az első ötéves terv idején. Ezért az iparágak egymáshoz fűződő kapcsolatait az egymás kielégítése, az önellátás, más szóval az autarchia jellemezte. Bizonyos értelemben a szükség parancsolata volt ez, hiszen a nemzetközi kooperációról sajátos politikai és gazdasági okok miatt nem lehetett szó.
Erősen tartotta magát a hit, hogy a mind gyorsabb és több felhalmozás (beruházás), mind gyorsabb gazdasági növekedésben realizálódik. Sajnos, ennek éppen az ellenkezője igazolódott, mert amíg a beruházás rohamléptekkel nőtt, a nemzeti jövedelem csak mérsékelten emelkedett. Az ötvenes terv idején 1 egységnyi beruházás csak 0,28 egységnyi nemzeti jövedelem növekedést hozott.
A túlhajtott felhalmozás minden egyébtől függetlenül is működésbe hozza az automatikus gazdasági fékeket. Magyarországon hiányoztak az erőltetett iparosítás azon feltételei, melyek a Szovjetunióban végül is elfedték az ezzel együttjáró gondokat. Nevezetesen: szűkös természeti kincseinkre való tekintettel nálunk az alapanyagok többségét importálni kellett, és ezt az importot csak átmenetileg lehetett fedezni a mezőgazdasági termékek exportjával, mivel az erőltetett iparosítás bizonyos értelemben maga is mintegy belülről sújtotta a mezőgazdaságot. Más oldalról, a lakosság viszonylag magas életszínvonalát is illett volna tartani, éppen a tervprogram rokonszenvessé tétele és a politikai meggyőzés miatt. Ami a Szovjetunióban sikerült, az nálunk nem. Ezért is okozott a vártnál több nehézséget és eredménytelenséget a harmincas évek szovjet iparosítási gyakorlatának hű másolása. Nem szólva a marxi-lenini alaptételre épülő iparosítási elmélet dogmatikus értelmezéséről, amely a nehézipar túlhangsúlyozásával merevvé és korszerűtlenné tette a termelőerők fejlesztését az első ötéves terv idején.
Hogy az erőltetés és a türelmetlenség mikor mutatkozott meg először, arról az egymást követően kidolgozott tervváltozatok tudósíthatnak. A tempónövelésre való hajlam már 1949-ben megnyilvánult, amikor is február és december között 81 százalékkal emelték a beruházás tervezett összegét. És ezt követően is egyre jobban érvényesült a mennyiségi szemlélet.
Először 1949 februárban hozták nyilvánosságra az ötéves terv gondolatát, akkor az invesztíciót 28 milliárd forintban jelölték meg. A beruházási tervszámok 1949 április és 1951 február közötti változásait mutatja az alábbi táblázat:
Első ötéves tervünk beruházási programja nemzetközi összehasonlításban is kedvezőtlen. Öt év alatt nálunk a nemzeti jövedelem 25 százalékát (valójában 32 százalékát – Bered T. Iván közlése) fordították beruházásra, amihez fogható a szocialista országok gyakorlatában sincs, hiszen ezekben az esztendőkben Bulgária a nemzeti jövedelem 19,6 százalékát, Lengyelország 21,6 százalékát, a Szovjetunió (1946-1950 között) nemzeti jövedelmének 21 százalékát fordította beruházási-felhalmozási célokra. Ugyanakkor nálunk a túlfeszítés bizonyos aránytalanságokkal is együttjárt.
A város első utcája, a Május 1. utca a víztoronyból
Sándor András – Sztálinváros albuma
3. A fejlesztési irány torzulásait is jól mutatják a számok: a) az eredeti terv 1949-ben a beruházások 41 százalékát szándékozott ipari fejlesztésre, és 15,7 százalékát mezőgazdasági fejlesztésre költeni. A felemelt ötéves terv (1951) ugyanezen számai: 48 százalék és 12,9 százalék, természetesen az ipar javára; b) az eredeti ötéves terv, ipari invesztícióinak 85 százaléka, a felemelt ötéves terv ipari invesztícióinak már 91 százaléka volt hivatva közvetlenül a nehézipart szolgálni. Túl mindenen, a nehéziparon belül is felbukkantak aránytalanságok. A villamossági és finommechanikai iparra például együttesen 50 százalékkal kevesebb pénz jutott, mint a kohászatra.
Mindezt a gazdaságpolitika legfőbb tézise igazolta: több vasat és acélt gyártani!
A mennyiség dühödt hajszolása honvédelmi szempontokkal függ össze. Ugyanakkor a fejlesztés aránytalanságait sem lehet csupán gazdasági szűklátókörűséggel magyarázni, ezek is tartalmazzák a közeli és elkerülhetetlen háború képzetét. Egy bizalmas feljegyzés 1951-ben a következőt szögezte le: “A beruházásokat mindenkor politikai szempontok szabják meg és a gazdaságossági mutatók csak másodlagos szerepet tölthetnek be”. A honvédelmi felkészülés magyarázza a határidőkkel vívott harcot is. A hadi jellegű invesztíciók ugyanis általában nem öt évre tagoltan, hanem az első évekre sűrítve jelentek meg a programokban, újabb feszültséget keltve az amúgy is “viharos” népgazdaságban.
A vaskohászat hadicélú, aránytalan fejlesztése végül is oda vezetett, hogy iparfejlesztésünk a népgazdaság egyik legellentmondásosabb területévé vált. Részesedése az anyagmentes ipari termelésben 13 százalék (1970-ben), egészségtelenül magasabb, mint a fejlett ipari struktúrával rendelkező országokban, ahol 7 százalék. Persze nem arról van szó, mintha a vaskohászat önmagában túlfejlesztett ágazat lenne, hiszen kapacitása 1970 táján éppen megegyezik a népgazdaság igényeivel és az igények feltehetően tovább növekednek. “Az ellentmondás abból származik, hogy a fejlesztés rendkívül szűk hazai nyersanyagbázison, nem kellően korszerű technikával ment végbe, s a magyar gazdasági adottságoknak nem megfelelő erősen anyagigényes és kicsi munkaigényt támasztó ágazat fejlesztésére kötötte le az erőforrások túlzottan nagy hányadát – írja Bered T. Iván.
4. A mezőgazdaság termelésének fejlesztését lényegében a szocialista átszervezés utánra halasztották, ez önmagában is a termelés-csökkenés veszélyét hordozta, és megbontotta népgazdaság két legalapvetőbb ágazata közt nélkülözhetetlen egyensúlyt.
Dunaújváros – 1968
fotó: fentrol.hu
A sorozatosan, tartósan és makacsul elkövetett gazdaságpolitikai hibák rövidesen “benyújtották a számlát”. Már 1951-ben visszatért a jegyrendszer, romlott az áruellátás, romlott a lakáshelyzet, csökkent az életszínvonal és a beruházások sem voltak elég hatékonyak.
Természetesen nem arról van szó, hogy az ország nem haladt volna előre a társadalom és a gazdasági szerkezet átalakításának útján. De a hibák miatt a szocialista építés lehetőségeit csak korlátozottan lehetett kihasználni és a hatalmas áldozatok a vártnál szerényebb eredményeket hoztak.
További részletek a könyvből:
Avagy így kellett volna ígérni?
__________________________________________________________
